Leült mellém. Már akkor felettébb meglepődtem, amikor megláttam az információs pultnál, mivel úgy tudtam, pihenésem idején Londonon kívül tartózkodik majd. E kellemes meglepetés – azaz ő – megdobogtatta a szívem. Kezem – lábam remegett, hiába próbáltam lenyugodni. Láttam, hogy a pulttól párszor rám nézett, mégis úgy tettem, mintha nem venném észre. Szemem sarkából felfigyeltem rá, amint felém közeledett, ám még mindig úgy tettem, mint aki elmerül a kinti vihar borzalmaiban. Kétségtelenül lekötötte a figyelmemet az akadály, ami miatt az Oxford House csodálatos burkolatú előcsarnokában ragadtam, s nem egyszer eszembe jutott, vajon hogy fogok én visszamenni a szállásomra, és főleg mikor.

Csendben ült mellettem egy darabig, majd megkérdezte, kisegíthet-e egy esernyővel, hogy a vihar csitulása esetén elindulhassak. Először nem egészen értettem, mit mondott, csak néztem rá mosolyogva, tágra nyílt szemekkel, s azt mondogattam magamban: „Megszólított!”.

Az „umbrella” azaz esernyő szóból sejtettem, mit szeretne. Fejemmel automatikusan nemet intettem, s tudtam, hogy szavakkal meg is kéne köszönnöm a felajánlást, ám hirtelen fogalmam sem volt, hogyan kell mondani, csak erre voltam képes: „I don’t speak english.”. Vagyis, nem beszélek angolul. Ám rájöttem, hogy ezzel teljesen elhárítom magamtól, s mivel az esernyős dolgot már elszúrtam, a továbbiakat (amelyeket csak remélhettem) nem akartam. Zavartan emeltem fel jobb kezem, s mutattam hüvelyk-, és mutatóujjammal egy félénk hang kíséretében: „Just a bit.” Azaz, csak egy picit… ugyebár ez nem volt igaz.

Mosolygott, és önmagához híven (engem pedig letaglózva) megkérdezte, mintegy csevegve: „Például tudsz esernyőt kérni? Feltételezem – folytatta, megtörve a beállt döbbenetet egy zavart, halk kacaj után -, gyakorolni szeretnéd a nyelvet, és inkább kérsz, mint elfogadsz egy felajánlást.”

Az a mosoly! És kacsintott is a jobb szemével! „Ez már a vég. – gondoltam – Ezt nem lehet túlélni.” Lehajtott fejjel mosolyogtam, s bólogattam valahogy így: „Hááát, igen.”.

Mivel úgy volt, hogy esélyem sem lesz összefutni Vele, nem gyakoroltam „Hogyan maradjak természetes válsághelyzetben is” magánszámomat, ennek következménye képpen – amint azt a mellékelt ábra is mutatja – úgy viselkedtem, mint aki menten elássa magát zavarában.

Szegénynek nem lehetett könnyű dolga velem. Csodálom, hogy nem adta fel a próbálkozást egy normális társalgás kezdeményezésére!

Igazság szerint azért nem mertem megszólalni, nehogy leégjek Előtte hiányos nyelvtudásom, vagy zavaromban összehordott butaságok miatt.

A kis piros hátizsákom volt nálam, aminek hátuljába bele van varrva egy nagy piros esőkabát. Előcsomagoltam, belebújtam, s azzal együtt hátamra vettem táskámat – mindezt állva, nehogy véletlen megüssem Őt. Amikor elkészültem, egy „Na, látod!” mosollyal, karjaimat egy pillanatra széttárva megmutattam Neki magam. Összeszedtem maradék lélekjelenlétemet, torkomat megköszörültem, s végre beszélni kezdtem: „Ha lecsendesül a vihar, ez is elég lesz.” Felhúztam a kabát zipzárját, s visszaültem – mellé.

Ő talán úgy gondolta, nem kell bemutatkoznia (ellenkező esetben már megtette volna), de nekem illett volna, csak épp nem mertem belekezdeni. Aztán kieszeltem egy tervet: „Attól még, hogy nem készültem fel rá, végtére is nem rossz ötlet… Hogy számára is könnyebb legyen a társalgás, elhitetem vele, hogy nem ismerem, pusztán a nyelvi nehézségek miatt vagyok zavarban.” Mellesleg ez is igaz volt, ha nem is döntő részben. Viszont, mivel kétszer is hibáztam, fenn kellett tartanom a látszatot, miszerint „Just a bit” beszélek angolul. /Aztán persze ezt elfelejtettem, de zavaromra fogtam a hárítást, no meg persze az önbizalomhiányra./

Sikerült. Bemutatkoztam neki, rákérdeztem a nevére „Ugyan, szerintem nem ismerlek. Nem, még nem találkoztunk.” Persze, csak udvariasan…

Tehát, Alan Rickman, de szólítsam csak Alannek. Ó, persze a sir még egy ideig nem maradt le tőmondataim végéről. „Yes, sir. No, sir.” Aztán egyre bátrabb lettem: „Ó, nem, szerintem mindössze arról van szó, hogy…” „Igazad lehet, erre nem is gondoltam. Utána nézek, hacsak… lenne kedved mesélni róla?”

Három órán keresztül beszélgettünk! Érdeklődött felőlem, s bármit kérdezett, én készségesen válaszoltam. Aztán én is érdeklődtem felőle, elmondta, hogy színész, de rendezett is már filmet. Aztán bevallotta, hogy csodálkozik azon, hogy nem ismertem fel, mert szerepel egy filmben, amit szinte mindenki ismer. Én kivágtam magam: „Szinte.” Tudtam, hogy a Harry Potterről beszél. Itt nagyon elszégyelltem magam, de tudtam, hogy ekkora szerencse az életben többet nem ér. Tisztában voltam vele, hogy még mindig érzi, hogy én valójában tudom, ki ő, s azt akarja elérni, hogy elszóljam magam. Ezt persze nem értem, mert igazán nem lenne szép tőle, ha ilyen helyzetbe hozna… de ő biztos nem tenné…

Mivel engem is nagyon érdekel a színészet, sokat kérdeztem erről a mesterségről, s ő készségesen beavatott. Szélesen gesztikulált, néha felnevetett, amint visszaemlékezett egy-egy jó pillanatára, néha meg-megérintett a vállamon, a karomon. Elbűvölő, közvetlen, intelligens, kellemes társaság. Teljesen beleéltem magam a jókedvű beszélgetésbe, már észre sem vettem, mi történik körülöttem, s történik-e egyáltalán valami. Egyszer egy kis luk keletkezett az agyamra szállt ködben, s akkor belegondoltam: „Vajon meddig tart ez a csoda?”

Emlékszem, úgy lett vége annak a hihetetlen száznyolcvan percnek, hogy megvitattuk, milyen szépen süt a nap, s milyen kellemes ilyen jó időben a Temze partján sétálni, esetleg leülni egy padra, és olvasni.

Egyikünk sem eszmélt rá, hogy nemrég még dúlt a vihar.

Aranyos volt, mert, miután jól kiveséztük ezt a témát is, megcsillantak a szemei, aztán végigpásztázott, majd felnevetett: „Az időjárással együtt változik a ruházatod is.”

Ugyanis olyannyira beleélte magát a beszélgetésbe, hogy fel sem tűnt neki átváltozásom. Eltettem az esőkabátot, levettem a pulcsimat, felhajtottam nadrágom szárát, így nyári öltözetben ültem ott tovább.

Aztán észbe kapott: „Sietnem kell, még rengeteg dolgom van. Örülök, hogy megismertelek.” Angyalian mosolygott, kezet fogtunk, aztán Ő egy szempillantás alatt eltűnt. Én csak tátottam a számat, s nem hittem el, hogy egy ilyen tökéletesre sikerült délután ilyen hamar véget érhet. Szó szerint köpni – nyelni nem tudtam, csak néztem utána, s amikor ő visszafordult, s az ajtóból intett nekem, még csak mosolyogni sem tudtam, nemhogy visszainteni. Utólag megbántam, hogy ilyen rosszul reagáltam le, s hogy az elején olyan esetlen voltam.

Nos, így esett a nagy eset, hogy mégis összefutottam vele, s aztán, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Azóta imádom az esőt, s a szelet.

Végtére is – mint utólag rájöttem – nem várhattam volna tőle mást, mint ahogy beszélgetésünk végén tett, ugyanis neki ez csak egy volt a napi sok kapcsolatlétesítéséből. Mindössze eltöltötte az időt, amíg nem tudtunk kimenni az utcára. Lassan elfogadtam, hogy ez így volt jó, ennek így kellett történnie, s még ezért is végtelenül hálásnak kell lennem.

Még sosem nyertem semmit, de aznap hatalmas nyeremény gazdája lettem: eltölthettem három órát kedvencemmel – egy intelligens, kedves, humoros, kellemes megjelenésű, és persze csodás hangú, vonzó emberrel, férfival, és egyben színész-rendezővel.

Köszönöm.