Egy osztrák lány nyelvgyakorlaton volt Londonban… nem tudom, mikor:

Iszonyú sokan voltak a buszon. Egy tűt is alig lehetett volna leejteni! Megéreztem, hogy mögöttem felállt valaki, így megfordultam, s levetődtem a székre. Még hat megálló volt hátra, ami alapvetően nem sok, de fél tizenkettőkor – éjjel – hulla fáradt voltam, alig álltam a lábamon. Odakinn hűvös szél fújt, ezért az összes ablak be volt csukva. Áldottam az embereket, amiért nem jutott eszükbe kinyitni egyet sem, mert rajtam csak egy mellény volt a pulcsim felett – a buszt választottam melegedésem helyéül legalább addig, amíg meg nem érkezem szálláshelyemre.

Tehát, ahogy ott ültem, kedvem támadt nézelődni – este a kivilágított világváros egyszerűen nagyszerű! Balra tekintettem – ki az ablakon, s ezáltal akaratlanul is megláttam szemem sarkából, aki mellettem ült. Hirtelen teljesen felé fordítottam tekintetemet, mert azt hittem, káprázik a szemem. De nem káprázott! Amit (illetve akit) láttam, valóság volt! Észre vette, hogy felettébb meglepetten – s egyben kábán és nem túl értelmesen – nézek rá. Erre már én is felébredtem, s egy visszatarthatatlan zavart mosoly keretében az ellenkező irányban álló sötét színű kabátot kezdtem el fixírozni – mintha mi sem történt volna.

Hogy némiképp múljon zavarom, magamban azt mondogattam: „Decikidecikidecikideciki.” Ettől jobban lettem, úgyhogy egy jó nagy levegőt vettem, s egy furcsa, hörgő hang kíséretében – megjegyzem, hozzám nem méltó módon - jó hangosan ki is fújtam azt. Persze kis fáziskéséssel rájöttem, hogy ismét „Decikideciki” voltam, s hogy efelől megbizonyosodjak, óvatosan balra pillantottam. Ő erősen balra nézett, tehát nem rám, mint a többi párszáz és fél ember. De már nem tudtam levenni Róla a tekintetemet. Akaratgyenge vagyok… nem tehetek róla! De ellene sem…

S aztán Ő felállt. Felállt! Jajj, nekem még nem kellett leszállnom! Összehúzta magán sárgás-zöldes-barnás… de inkább barnás kabátját, vászon válltáskáját, melyből két füzetszerűség látszott ki, maga elé húzta, s kikéredzkedett mellőlem.

És ekkor csoda történt…

Nem, nem fékezett a busz, hogy az ölembe hulljon, sajnos… De! Nos, ez történt: ahogy kikászálódott mellőlem, összetömörült két emberkével, s mivel így erős volt közöttük a súrlódás, hátra maradt a táskája. Kezével az egyik szíjba kapaszkodott, s maga után húzta, azonban így vízszintbe került ama bizonyos irathordozó. Ezáltal kihúzódott valami belőle… kisalakú, sötétbarna illetve fekete, s a padlóra esett, lábaim elé. Nem tudtam lehajolni, mert az egyik férfi kissé behúzódott elém, hogy Ő elférjen, de amikor az illető odébb állt, lehajoltam, s kezembe vettem a titokzatos szökevényt. Meg sem tudtam szólalni, illetőleg eszembe sem jutott, hogy Utána kiáltsak. Levettem sapkámat, s abba rejtettem a pénztárca formájú bőrt. Felpattantam ültömből, s Utána iramodtam…… volna…. Ugyebár a tumultus… szóval megpróbáltam leverekedni magam, s közben kiáltoztam a buszsofőrnek ” Ne induljon még, kérem!” Vagyis valahogy így lehetett: „nem indulni, kérek!” Hehe… nem vagyok nyelvzseni… De megértett az illető, s én sikeresen lekeveredtem a buszról.

Ő sehol sem volt. Nagyot csalódtam! Olyan rosszul éreztem magam… ott volt A Lehetőség! Mellettem ült! És én elszalasztottam… és milyen hülyén viselkedtem! Pff… De! Nálam volt a pénztatyója! Tudtam, hogy el kell juttatnom hozzá. Bemehettem volna egy lost property office-ba, persze csak másnap reggel, de hát Róla volt szó!

Elhatároztam, hogy egész hajnalomat rááldozom, hogy megtaláljam. Először is kerestem egy közvilágítást, beálltam alá, kinyitottam a tárcát, s megnézegettem… ilyen kártya, olyan kártya, igazolványok, tagságik, pénz, bizonylatok… fényképek… persze elsőként azokat néztem meg. Egy nő, még egyszer az a nő, és több szerintem nem volt.

Tehát folytattam az igazolványokkal, hogy kiderítsem, hol is lakik. Nagyon izgultam, mert végre megtudhattam a címét! Sikerült is megtalálnom – ide nem írom le, mert nem illik, és egyébként is… szóval nem -, s ekkor már csak meg kellett találnom. Jött egy-két járókelő, az egyiktől megkérdeztem, hogyan juthatok ide és ide, s ő készségesen útba is igazított.

Alig tudtam figyelni, mert görcsben volt a gyomrom, remegett kezem-lábam – szóval tiszta ideg voltam. Útnak indultam hát, s közben azon gondolkoztam, mit és hogyan mondjak neki… jaj, most, ahogy ezt leírom nektek, újra bizseregni kezdek, és a szívem a torkomban dobog – pedig már elmúlt.

Egy órán keresztül bolyongtam, mert csak gyalog tudtam menni… már csak olyan busz járt, ami nekem nem volt jó – állítólag. Amikor megérkeztem, felismertem a helyet – néhány képen már láttam. Felmentem a lépcsőn a bejáratához annak a több emeletes háznak, amelynek egyik tágas lakása az Övé… Névkártyák voltak kitéve a falra, s mellettük egy-egy gomb volt. Megkerestem az Övét… de az ujjaim megmerevedtek, sőt, nem tudtam megemelni a jobb karomat sem. Nem, nem a hidegtől, hanem az idegtől… totál berezeltem.

El akartam menni úgy, hogy a tárcát leteszem az ajtóba… aztán máshoz akartam felcsöngetni. Ám végül megvilágosodtam. Végtelenül gyűlölni fogom magam, ha elszalasztom ezt az alkalmat. Jól megjegyeztem hát a címet, hogy alkalmasint leírhassam, majd felemeltem bal kezemet, s azzal kísérleteztem.

Sikerült! S bár úgy éreztem, ott esem össze félelmemben, mégis látszólag szilárdan – a földbe gyökereztem. Az ajtó hármat recsegett, s én, mintegy megvilágosodva, hogy mit kell ilyenkor csinálni, belöktem az ajtót. Elindultam előre, ahol is megpillantottam a lépcsőt. Nem zavart, hogy nem tudtam, hanyadik emeletre tartok, gondoltam, majd megnézem minden emeleten az összes ajtót, mi van rá kiírva… ha pedig semmi, akkor kopogok… Csak azon gondolkoztam, hogy vajon miért engedett be ilyen egyszerűen? Bele sem szólt, bár nem láttam hangszórót – fura egy kaputelefon -… talán várt valakit… nos, úgy gondoltam, sebaj, engem kap helyette.

Én felettébb örültem, bár ez az öröm sok fájdalmamba került a gyomrom és a torkom részéről, nem beszélve arról, hogy a szívroham kerülgetett és még az is felvetődött, hogy végelgyengülésben halálozok el.

Miután megmásztam három emeletet – az én betegeskedő szívemmel -, rátaláltam a keresett ajtóra. Jó, itt ismét inamba szállt a bátorságom. Tárca le, balra el…

De nem… csak álltam ott, s válogattam a halálnemek között.

Aztán egyszer csak, legnagyobb meglepetésemre, mikor szívem utoljára dobbanhatott, kinyílt Az Ajtó!

Ő pedig frissen és üdén – vagyis kómásan, kissé félre fésült, vagy inkább fésületlen hajjal – rám meredt, s megkérdezte: „Ki utál annyira, hogy pont akkor ébreszt fel, amikor véééégre valahára sikerült elaludnom?”

Mivel ő tudta az utat otthona felé – ugyebár -, feltételezem, nem másfél órát bolyongott, maximum felet, s miután hazaért, még elvégezte fennmaradt dolgait, s végre – nem sokkal érkezésem előtt – bevetette magát az ágyába, s el is aludt.

Megválaszolta felfedetlen kérdésemet: „Már fél-kómás állapotban tengődtem, amikor is eszembe jutott, hogy valakit beengedtem negyed-kómás létemben – mintegy reflexből, így hát gondoltam, kinézek, ki zargat ilyenkor. Ha ismernélek, utóbbit visszavonnám, de ebben az esetben nem teszem. Tehát, miben segíthetek hajnali egy órakor?”

Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Percekig elemeztem, mit mondott, majd megunni látszott habozásomat, ezért erőt vettem magamon: „Elnézést kérek, nem zavarlak egy percnél tovább. Elhoztam a tárcádat, amit a buszon ejtettél el körülbelül másfél órával ezelőtt. Bele kellett néznem, hogy megtudjam a címedet, ugyanis eltűntél, mint szürke szamár a ködben.”

Azaz… valami ilyesmire gondoltam. Szóval: szótlanul (!) kinyújtottam karomat, amelyben még mindig sapkámat szorongattam – felváltva a hónaljammal. Kapcsoltam – bár nem azonnal -, és kicsomagoltam puha takarójából a bőrt. Remegő kézzel nyújtottam felé, ő pedig kitágult szemekkel, levegőhöz alig jutva nézett rám, majd a walletra… ide, oda, ide, oda… Én pedig imádkoztam, hogy vegye már el, mert görcsölő ujjaim, s remegő karom már nem bírták soká.

Elvette tőlem a tárcát, s átkarolva engem, behúzott a lakásba.

Ismét nem volt bagolyköpetem se… kedvesen, bár kissé ásítozva leültetett egy fekete bőrkanapéra, s máris felkínálta nekem az egész hűtőszekrényét. Illetve némi italt. Kérdezősködött felőlem – ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, miért és mikor, s közben nem győzött hálálkodni. Esküszöm, azon nyomban feloldódtam! Annyira más volt, mint amilyennek ígérkezett! Azt hittem, leblokkolok majd, s meg sem bírok mukkanni, de amikor ott voltam, s ő kedves és közvetlen volt, úgy éreztem, mintha az angol az anyanyelvem lett volna, s olyan szóf*sásom lett, hogy csak na! Hihetetlenül jól el tudtunk beszélgetni – akkor is, ha szókincsem nem túl tág. Úgy még viccesebb volt! Megmutatta, hogy a tárcája a táska első, zipp záros zsebéből húzódott ki, amikor is valószínűleg az egyik kilógó papírpénz beleakadt a „hozzá dörgölőző” férfi kabátzsebének zipp zárjába, s azáltal esett a padlóra.

Bocsássatok meg, amiért nem tudom nektek leírni, hogy milyen a lakása! Lehet, hihetetlen, de tényleg alig láttam mást, csak őt, s örültem, ha arra tudtam figyelni, hogy ne beszéljek hülyeségeket, és ne vihogjak, mint egy h*lye, illetve végigpásztázhassam Őt, ahol csak tudom. A legapróbb vonásait is megfigyeltem! Hjaj, milyen csodálatos volt!

Ám ő is egyre többet ásított, és én is. Nekem szobafoglalásom volt, nem akartam, hogy kárba vesszen a pénzem, azon kívül a csomagom is ott volt. Bár nagyon érdeklődő volt (velem egyetemben), mennem kellett. Őszintén szólva, miután beinvitált, arra számítottam, hogy udvariasságból hálálkodik nekem pár percet, aztán megköszöni és elküld. Nem bántam, hogy nem így történt, sőt! De nem akartam visszaélni a hálájával, s jóindulatával, ezért lezártam a beszélgetést, felálltam, s elindultam az ajtó felé, ő pedig kísért. Folyton azt kérte, mondjak valamit, amivel meghálálhatja jótettemet. Most kezdtem volna el sorolni? Szeeegéény! Inkább mindig csak azt mondtam, semmit nem kell tennie, tudom, milyen az, amikor valaki elveszít egy fontos tárgyat, pl pénztárca, kulcs, személyi igazolvány… (tapasztalat…). Az ajtónál – újra pulcsiban és mellényben – ismét feltette a kérdést: „Kérlek, mondd meg, mit tehetek érted!”

Volt egy javaslatom, amit a rengeteg közül szelektáltam ki… de nem mertem kimondani.

Életemben még soha sem voltam olyan bátor, mint akkor, és nem is leszek többet sosem: felé nyújtottam jobb kezemet, hogy így köszönjek el tőle (s újra érezhessem az Ő bőrét), ő elfogadta, s én megkérdeztem: „Lennél a barátom?”

A szó eredeti értelmében… barát, mint friend… ő hosszan nézett a szemembe, miközben nem engedte el a kezemet. Természetesen tudta, hogy én ismerem őt, ezért sejtette, miért ragaszkodom ennyire hozzá. Gyorsan meg is bántam kelekótyaságom eredményét, és egy zavart mosollyal megfordultam, hogy kilépjek az ajtaján… azaz megfordultam volna, mert ő nem engedte el a kezem. Visszafordultam felé, s ő elmosolyodva megrázta a kezemet.

Belement! Ó, Istenem! Belement! Azt mondta, tudom a címét, csak írjak, s ő válaszol! Azt akarta, hogy váltsunk levelet! Uram Atyám! Még most sem hiszem el…

Sokadik piszkozat ez… nagyjából összeszedtem az eseményeket. Ha kíváncsiak vagytok még valamire, válaszolok – ha tudok.

**Aki elhiszi, járjon utána… aki nem hiszi, az ügyes voltJ. Remélem tetszett az én kis teóriám.**

**Változtatásokra a jogot fenntartom.**

*Üdv: Sev*