Ha valaki egyszer megkérdezné tõle, mi volt élete legszebb eseménye, melyik volt eddigi élete legszebb napja, már nem felelne semmit. Ha egy éve kérdezték volna ugyanezeket, még gondolkodott is volna azon, a sok jó közül, ami öt év alatt történt vele, melyiket állítsa az elsõ helyre.
Elõször is talán kedvese megismerésének napját, de talán inkább a napot, amikor ráébredt érzelmeire, s, hogy azok nem viszonzatlanok, vagy esetleg esküvõje napját…
Akkor már kezdte elhinni, hogy ez a jó nem ér véget, ellentétben azzal, hogy eddig azt hitte, az õ szótárából hiányzik minden pozitív jelentésû szó.
Egyre biztosabb lett magában, egyre könnyebben mozgott a szerelem terén, hiszen õ is tapasztalta, s kedvese segített neki.
De aztán, amikor talán legmagasabb fokára hágott, beért minden érzelme, mely megszületett benne, s melyrõl régen azt hitte, õt nem találja meg, vége lett. Olyan hirtelen, mint ahogy kezdõdött.

De nem részérõl. Bár sokáig megalázva érezte magát, elkeseredett és bosszús volt, s újra azt kezdte bizonygatni magának, hogy õ erre hivatott: az egyedüllétre, a boldogtalanságra, a sötétségre.
Már tudta, mi miért történt, s, hogy a nõt, akit még mindig szeret, nem hibáztathatja azért, amit az Élet alakított. Nem haragszik rá csak azért, mert másba szeretett bele. Nem tehet róla, nem azért tette, hogy õt bántsa. És már sajnálja, hogy erre csak egy év után jött rá, s, hogy addig méltatlanul bánt szerelmével.
Ha idõvel el is fogadja, hogy a nõ, aki megváltoztatta az életét, s megismertette egy új, szebb világgal, már mást szeret, többé nem lesz képes ilyesfajta érzelmekre, mint ezzel a nõvel volt.
Csalódottsága jócskán jelen van még, akaratereje elfogyott. Nem akar többé küzdeni, nem akar többé szeretni, értelmét nem látja.

Többé nem gyengül el. Bár valami mégis van, ami tartja benne a lelket, még ha magának sem ismeri be teljesen: a nõ nem hagyta el õt, nem akarta elhagyni. Nem is lett volna rá képes, hisz megmondta, attól még, hogy szerelme már másé, még szereti õt, méghozzá nagyon is, és nem akar elszakadni tõle.
De akármennyire is ragaszkodnak egymáshoz, ez már soha nem lesz olyan, mint volt, s mint amilyen lehetett volna. Perselus Pitonban egy újonnan felépített világ omlott össze szintén új keletû álmaival együtt.

Többé nem tud, és nem is akar boldog lenni. Nem akarja többé elveszíteni azt, akit szeret, mert bár nem veszítette el teljesen, ez neki olyan, mintha kedvese megszûnt volna létezni.

Már nincs is mivel boldognak lennie, hisz szíve jégtömbbé fagyott.
Az apró kis melegség, mely megmaradt, csak Õt illeti. A nõt, akinek életében elõször és utoljára engedte, hogy boldoggá tegye.