Titkos birodalmi ügy

Tárgyalási jegyzõkönyv

I. A zsidókérdés végleges megoldásáról 1942. január 20-án Berlinben az Am Grossen Wannsee 56-58. szám alatt megtartott tárgyaláson az alábbiak vettek részt:

A zsidókérdés végleges megoldásának kidolgozását, tekintet nélkül a földrajzi határokra, központilag az SS Birodalmi Vezetõje(2), a Német Rendõrség fõnöke, a Biztonsági Rendõrség és az SD fõnöke irányítja.

A Biztonsági Rendõrség és az SD fõnöke ezután rövid áttekintést adott a zsidó ellenség ellen eddig vezetett harcról. A leglényegesebb mozzanatok:
a) a zsidók visszaszorítása a német nép egyes létterületeirõl,
b) a zsidók kiszorítása a német nép életterébõl.

E törekvések megvalósítása folyamán egyetlen ideiglenes megoldási lehetõségként fokozták és tervszerûen gyorsították a zsidóknak a birodalom területérõl való kivándoroltatását.

A birodalmi marsall rendelkezésére 1939 januárjában birodalmi központot állítottak fel a zsidók kivándoroltatására, és ennek vezetésével a Biztonsági Rendõrség és az SD fõnökét bízták meg. Ennek az intézménynek fõként a következõ feladatai voltak:
a) minden intézkedést megtenni a zsidók fokozott kivándorlásának elõkészítésére,
b) irányítani a kivándorlás áramlását,
c) egyes esetekben meggyorsítani a kivándorlást.

A kitûzött cél az volt, hogy a német életteret legális módon tisztítsák meg a zsidóktól.

Az ilyen erõltetett kivándoroltatás hátrányait valamennyi hivatalos hely ismerte. Mégis kénytelenek voltak elõször ezt felhasználni, mert nem volt más megoldási lehetõség.

A kivándorlási munka a következõ idõszakban nem maradt csupán német probléma, hanem a befogadó országok hatóságainak is foglalkozniuk kellett vele. A pénzügyi nehézségek, mint például az elõre és a partraszálláskor bemutatandó pénzösszegeknek a különbözõ külföldi kormányzatok által elrendelt emelése, a hajótér hiánya, a folytonosan szigorúbbá váló bevándorlási korlátozások, illetve zárlatok rendkívüli módon akadályozták a kivándoroltatási törekvések érvényesítését. Mindezen nehézségek ellenére a hatalomátvételtõl kezdve az 1941. október 31-i határnapig kerekítve öszszesen 537 000 zsidót vándoroltattak ki. Ebbõl

zsidó vándorolt ki.

A kivándorlást a zsidók, illetve a zsidó politikai szervezetek maguk pénzelték. Hogy az elproletarizálódott zsidók visszamaradását el lehessen kerülni, olyan elvet alkalmaztak, hogy a vagyonos zsidóknak kellett a vagyontalan zsidók kivándorlását finanszírozni; e tekintetben a vagyon szerint fokozatosan emelkedõ arányú hozzájárulást, illetve kivándorlási illetéket írtak elõ, és ezt használták fel a vagyontalan zsidók kivándorlásával kapcsolatos költségek fedezésére.

A birodalmi márka térítéseken kívül devizaösszegek is szükségesek voltak az elõre és a partraszálláskor bemutatandó pénzösszegek fedezésére. Hogy a német devizaállomány megóvassék, a belföldi zsidó pénzintézetek felkérték a külföldi zsidó pénzintézeteket, hogy a megfelelõ devizáról gondoskodjanak. Ennek folyamán ezek a külföldi zsidók ajándékozás útján 1941. október 30-ig bezárólag kerek számban összesen kilenc és félmillió dollárt bocsátottak rendelkezésre.

Idõközben az SS Birodalmi Vezetõje, a Német Rendõrség fõnöke - tekintettel a háborúban lebonyolítandó kivándoroltatás veszélyeire, továbbá a keleti területek lehetõségeire - megtiltotta a zsidók kivándorlását.

III. A kivándorlás helyébe most - a Führer elõzetes hozzájárulásával - újabb megoldási lehetõség lépett: a zsidók evakuálása keletre.

Bár ezek az akciók csak szükségmegoldások, ezek alapján összegyûjtjük a zsidókérdés végleges megoldása szempontjából nagy jelentõségû gyakorlati tapasztalatókat.

Az európai zsidókérdés e végleges megoldásánál kereken 11 millió zsidó vehetõ számításba, az egyes országokra vonatkozóan az alábbi megoszlásban:

A különbözõ külföldi államokra vonatkozóan megadott zsidólétszám esetében azonban csak a zsidó vallásúakról van szó, mert a szóban forgó országokban a zsidóknak faji alapelvek szerinti meghatározása részben még hiányzik. A probléma kezelése az egyes országokban az általános magatartás és felfogás szempontjából bizonyos nehézségekbe fog ütközni, különösen Magyarországon és Romániában. Így például Romániában még ma is tudnak szerezni a zsidók maguknak pénz ellenében megfelelõ okmányokat, amelyek hivatalosan igazolják idegen állampolgárságukat.

***

A zsidóknak a Szovjetunióban minden téren érvényesülõ befolyása ismeretes. Az európai területen mintegy 5 millió, az ázsiai térségben szûken 1/4 millió zsidó él.

A Szovjetunió európai területén lakó zsidók foglalkozásbeli megoszlása nagyjából a következõ volt:

***

A zsidókat a végleges megoldás folyamán Keleten megfelelõ vezetéssel és alkalmas módon munkára kell fogni. Nagy munkáscsapatokban, nemek szerint szétválasztva, útépítés közben vezetik a munkaképes zsidókat ezekre a területekre és eközben nagy részük természetes fogyadék útján kétségtelenül ki fog esni.

A végül esetleg megmaradó töredékállományt, minthogy ez esetben kétségtelenül a legellenállóképesebb részrõl van szó, megfelelõen kell kezelni, mert ez természetes kiválasztódást mutatva, szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthetõ (lásd a történelem tapasztalatát).

A végleges megoldás gyakorlati végrehajtásának folyamán egész Európát nyugattól keletig át kell fésülni. A birodalom területén, beleértve a Cseh-Morva Protektorátust, ez már csak a lakáskérdés és más szociálpolitikai szükségesség miatt is, soron kívül elintézendõ.

Az evakuált zsidókat elõször sorjában az úgynevezett átmeneti gettókban helyezik el, s onnan szállítják tovább keletre.

Az evakuálás végrehajtása szempontjából fontos elõfeltétel - folytatta Heydrich SS-Obergruppenführer - a számításba vehetõ személyek körének pontos megállapítása.

A 65 éven felüli zsidókat nem szándékoznak evakuálni, hanem a korosak gettójába helyezik át; erre a célra Theresienstadt van kiszemelve.

E korosztályokon kívül - 1941. október 31-én az Óbirodalomban és Ausztriában levõ körülbelül 280 000 zsidónak mintegy 30 százaléka 65 éven felüli - felveszik a koros zsidók gettójába a súlyos hadirokkant, valamint a háborús kitüntetésekkel (I. osztályú vaskereszt) rendelkezõ zsidókat. Az ilyen célszerû megoldással egycsapásra megelõztünk sok bonyodalmat.

Az egyes nagyobb evakuálási akciók megkezdése a továbbiakban messzemenõen a katonai helyzet fejlõdésétõl függ. Az általunk megszállt és befolyásolt európai területekre vonatkozó végleges megoldás tárgyalásával kapcsolatban javasolták, hogy a külügyminisztérium illetékes szakemberei tárgyaljanak a biztonsági rendõrség és az SD illetékes elõadóival.

Szlovákiában és Horvátországban az ügy nem túlságosan nehéz, mert az e tekintetben szóba jöhetõ leglényegesebb kérdést ott már megoldották. Romániában a kormányzat idõközben szintén kinevezett zsidóügyi megbízottat. A kérdésnek Magyarországon történõ szabályozásához szükséges, hogy a legrövidebb határidõn belül tanácsadót kényszerítsünk rá zsidókérdésekben a magyar kormányra.

A probléma Itáliában való szábályozásának elõkészítése érdekében Heydrich SS-Obergruppenführer célszerûnek tartja a kapcsolat felvételét a rendõrfõnökkel.

A megszállt és meg nem szállt Franciaországban a zsidók evakuálásra való összeszedése minden valószínûség szerint különösebb nehézség nélkül fog végbemenni.

Luther államtitkár közölte, hogy a zsidókérdés mélyreható elintézésével kapcsolatban az egyes országokban - így például az északi országokban - akadályokba ütköznek, ezért ajánlatos ezeket az országokat egyelõre hátrább sorolni. Tekintettel az itt számításba vehetõ zsidók csekély létszámára, ez nem lényeges korlátozás. Ezzel szemben a Külügyminisztérium Európa délkeleti és nyugati részével kapcsolatban nem lát jelentõs nehézségeket.

Hofmann SS-Gruppenführer kifejezi azt a szándékát, hogy a Faji és Telepítési Fõnökség egy szakemberét is Magyarországra kívánják küldeni áltálános tájékozódás végett, mihelyt a Biztonsági Rendõrség és az SD fõnöke részérõl ott munkához látnak. Leszögezték, hogy a Faji és Telepítési Fõnökségnek azt a szakemberét, akinek nem kell aktívnak lennie, átmenetileg hivatalosan a rendõrattasé beosztottjaként helyezik oda.

IV. A végleges megoldási tervekhez bizonyos mértékig a nürnbergi törvényeknek kell alapul szolgálniuk, ezenfelül a vegyesházasságok és a kevert fajú egyének kérdésének maradéktalan megoldása is elõfeltétel.

Az SD és a Biztonsági Rendõrség fõnöke e tekintetben - utalva a Birodalmi Kancellária fõnökének egy leiratára - ezután az alábbi pontokat tárgyalja:

1. Az elsõ fokú kevert fajúak kezelése.

Elsõ fokú kevert fajúak a zsidókérdés végleges megoldása szempontjából a zsidókkal egysorba állítandók.

Kivételek:
a) Azok az elsõ fokú kevert fajúak, akik németvérûekkel házasodtak össze és akiknek házasságából gyermekek (másodfokú kevert fajúak) származtak. Ezek a másodfokú kevert fajúak lényegében véve a németekkel egyenlõek.
b) Azok az elsõ fokú kevert fajúak, akik számára a párt és az állam legfelsõ hatóságai ez idáig valamilyen téren kivételezési engedélyeket adtak. Minden egyes esetet külön-külön felül kell vizsgálni, mert lehetséges, hogy az újabb döntés a kevert fajú hátrányára üt ki.

A kivételezési engedély elõfeltétele mindig a szóban forgó kevert fajú egyén lényeges érdeme (nem pedig a németvérû szülõ vagy házastárs érdeme).

Az evakuálás alól felmentett elsõ fokú kevert fajú egyént sterilizálni kell, hogy ne lehessenek utódai és végérvényesen rendezni lehessen a kevert fajúak kérdését. A sterilizáció önkéntes, de elõfeltétele annak, hogy az illetõ a birodalomban maradhasson. A sterilizált kevert fajú a továbbiakban mentesül minden eddig rá vonatkozó korlátozástól.

2. A másodfokú kevert fajúak kezelése.

A másodfokú kevert fajúak alapjában véve a németvérûekhez számítanak, kivéve az alábbi eseteket, amikor a zsidókkal egyenlõ számba veendõk:

a) Ha a másodfokú kevert fajú korcsházasságból származik (mindkét szülõ kevert fajú).

b) Ha a másodfokú kevert fajú külseje faji szempontból különösen kedvezõtlen, már ez is a zsidók közé sorolja.

c) Ha a másodfokú kevert fajú rendõri és politikai minõsítése különösen rossz, s azt mutatja, hogy zsidóként érez és viselkedik.

De ez esetben még akkor sem lehet kivételt tenni, ha a másodfokú kevert fajú egyén németvérûvel házasodott.

3. Házasságok tiszta zsidók és németvérûek között.

E kérdésben esetrõl esetre kell eldönteni, evakuálandó-e a zsidó házastárs vagy pedig - tekintetbe véve az ilyen intézkedés hatását a vegyes házasság németvérû rokonaira - az öregek gettójába kell helyezni.

4. Házasságok elsõ fokú kevert fajú egyének és német vérûek között.

Ha az ilyen házasságból gyermekek nem származtak, akkor az elsõ fokú kevert fajú evakuálandó, illetõleg a korosak gettójába helyezendõ (zsidónak németvérûekkel kötött házasságához hasonlóan, 3. pont).

Ha az ilyen házasságból gyermekek szármáztak (másodfokú kevert fajúak), és a zsidókkal egyenlõ minõsítést nyernek, evakuálandók, illetõleg gettóba helyezendõk az elsõ fokú kevert fajúakkal együtt. Ha ezek a gyermekek németvérûekkel egyenlõnek minõsülnek (külön szabályozandó esetek), az evakuálás alól mentesülnek és velük együtt az elsõfokú kevert fajú egyén is.

5. Házasságok elsõ fokú kevert fajúak és másodfokú kevert fajúak vagy zsidók között.

Ilyen házasságok esetében (a gyermekeket is beleértve) minden személy zsidóként kezelendõ, ezért evakuálandó, illetve a korosak gettójába helyezendõ.

6. Házasságok elsõ- és másodfokú kevert fajú egyének között.

Mindkét házastárs - tekintet nélkül arra, van-e gyermekük - evakuálandó, illetve a korosak gettójába helyezendõ, minthogy az esetleges gyermekek fajilag általában erõsebb zsidó beütést mutatnak, mint a másodfokú kevert zsidók.

Hofmann SS-Gruppenführernek az az álláspontja, hogy a sterilizálást messzemenõen kell alkalmazni, minthogy a keverék fajú egyén, ha az elé a választás elé állítják, hogy evakuálják-e vagy sterilizálják, inkább aláveti magát a sterilizációnak.

Dr. Stuckart államtitkár leszögezi, hogy a vegyesházasságok és a kevert fajúak kérdésének tisztázására vonatkozó, elõbb közölt megoldási lehetõségek gyakorlati keresztülvitele ebben a formában végeláthatatlan igazgatási teendõt jelentene. Dr. Stuckart államtitkár javasolta a kényszersterilizálást, hogy a továbbiakban mindenesetre a biológiai tényekkel is számolhassanak.

A kevert fajúak problémájának egyszerúsítésére meg kell fontolni további lehetõségeket is azzal a céllal, hogy a törvényhozó kimondhassa: "ezek a házasságok felbontattak".

A zsidók evakuálásának a gazdasági életre gyakorolt hatásával kapcsolatban kijelentette, hogy a hadifontosságú üzemekben ez idõ szerint munkára fogott zsidókat mindaddig nem lehet evakuálni, amíg pótlás nem áll rendelkezésre.

Heydrich SS-Obergruppenführer rámutatott, hogy ezeket a zsidókat a jelenlegi evakuálási akciók lebonyolítására az általa jóváhagyott irányelvek szerint különben sem evakuálják.

Dr. Bühler államtitkár kijelenti, hogy a Fõkormányzóság örömmel üdvözölné, ha e kérdés végleges megoldását a Fõkormányzóságban kezdenék meg, mert ott a szállítási kérdés nem túlzott fontosságú és a munkával kapcsolatos okok sem akadályozzák az akció lefolytatását. A fõkormányzóság területérõl el kell távolítani a zsidókat, amilyen gyorsan csak lehetséges, mert éppen ott jelentenek különleges veszedelmet mint járványhordozók és különben is az általuk folytatott zugkereskedelem folytonosan zavart okoz az ország gazdasági szerkezetében. A számításba vehetõ körülbelül két és félmillió zsidó többsége különben is munkaképtelen.

Dr. Bühler államtitkár a továbbiakban megállapította, hogy a zsidókérdés megoldását a Fõkormányzóságban a Biztonsági Rendõrség és az SD fõnöke irányítja, és munkáját a Fõkormányzóság hatóságai támogatni fogják. Csak az a kérése, hogy a zsidókérdést ezen a területen a lehetõ leggyorsabban oldják meg.

Befejezésül megbeszélték a megoldás lehetõségeinek különbözõ módjait, ennek tárgyalásánál dr. Meyer körzetvezetõ és dr. Bühler államtitkár is azt az álláspontot képviselte, hogy az érintett területeken azonnal megkezdik a végleges megoldás elõkészítésének bizonyos munkálatát, de ügyelnek arra, hogy kerüljék a lakosság nyugtalanítását.

A tárgyalást berekesztve az SD és a Biztonsági Rendõrség fõnöke kérte a résztvevõket, biztosítsanak számára megfelelõ támogatást a megoldás munkálataihoz.

A magyar zsidók kiirtása: a Höss-akció

Magyarország német megszállása után a nácik az egyetlen, ekkor még működő megsemmisítő tábort, Auschwitz-Birkenaut jelölték ki a magyar zsidóság temetőjének. Eichmann villámlátogatás tett a lágerben és rendkívül elégedetlen volt a látottakkal: a krematóriumokhoz vezető sínpár építése nem fejeződött be, a megsemmisítő létesítmények elhanyagoltak voltak. Ezért május elején leváltották Liebehenschelt és a néhány hónapja elmozdított Hösst bízták meg az akció irányításával. A visszatérő Höss energikusan látott munkához: renováltatta a krematóriumokat, felgyorsította a BI és BII táborrészek között elhelyezkedő új "zsidórámpa" és az oda vezető sínpárok építését, újra működésbe állíttatta az egyik első, kezdetleges gázkamrát (Bunker 2), halottégető gödröket ásatott az V. krematórium mögött, megnövelte a krematóriumban dolgozó Sonderkommando, valamint a deportáltaktól elvett javakat szortírozó és kezelő ún. Kanada-kommando létszámát. A kulcspozíciókba megbízható embereit helyezte: Birkenau élére a később belseni fenevad néven elhíresült Josef Kramer SS-százados került, a megsemmisítő zóna irányítását pedig Otto Moll SS-főtörzsőrmester vette át. Bár a munkák május közepére, az első magyar transzport érkezésének idejére még nem fejeződtek be teljesen, a láger készen állt a holokauszt és egyben az emberiség történetének legnagyobb megsemmisítő műveletére, amely kivitelezőjéről és irányítójáról kapta nevét: a Höss-akció.

A magyar tömegtranszportok május 16. és július 11. között érkeztek Birkenauba. Ezt megelőzően április végén a németek már két szerelvény indítottak Magyarországról a budapesti börtönökből, illetve a kistarcsai és bácstopolyai internálótáborokból összegyűjtött zsidókkal. A tömeges deportálások leállítása utáni hetekben, július 22-én és 26-án további két transzport érkezett a rámpára azokkal a zsidókkal, akiket Eichmannék a kistarcsai és sárvári internálótáborokból magyar kormányzati engedély nélkül csempésztek ki. Az április vége és július vége között deportált 445 ezer magyar zsidó közül 15 ezren az ausztriai Strasshofba kerültek, a többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték. Rajtuk kívül kisebb magyar csoportok még egészen októberig érkeztek, így az Auschwitz-komplexumba összesen mintegy 430 ezer magyar zsidót deportáltak.

A szerencsétlenek átlagosan három napos vonatút után érkeztek meg a birkenaui rámpára.  Néhányan ki tudtak lesni a vagonablakon, őket gyakran balsejtelmek gyötörték. "Az eső szemerkélt. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyen szürke eget, ilyen kietlenséget."[2] Volt, akiket halálfélelem fogott el: "Kinéztünk a vagon ablakokon, szörnyű látvány terült szemünk elé. Az egész égbolt piros volt, azt gondoltuk, hogy egyenesen odavisznek bennünket a tűzbe. Az idősebb emberek elmondták a halotti imát, búcsúzkodtak."[3] Mások megpróbálták felmérni a helyzetet és így jutottak ugyanerre a következtetésre: "Hétfőn reggel érkeztünk Auschwitzba. Ott álltunk éjfélig. Akkor már úgy tudtuk, hogy itt van a vég. Az első waggonból minden ki volt hányva egy dombra, ágynemű, ruházat, élelem, tehát biztosak voltunk abban, hogy, ha mindent elszednek az embertől, csak azt jelentheti, hogy már nem is lesz szüksége semmire."[4]

Ahogy kinyílt a tolóajtó, csíkos ruhás foglyok (az értékekért felelős Kanada-kommando tagjai) ugrottak fel a deportáltak közé és "tuszkoltak, rugdostak ki a vagonból. Azt mondták, a csomagokat hagyjuk fenn, azokat majd később utánunk küldik."[5] Bár ezt a nácik halálbüntetés terhe mellet megtiltották nekik, a kanadás foglyok gyakran létfontosságú információt közöltek a magyar zsidókkal: "azt tanácsolták, hogy a gyerekeket adjuk oda az öregeknek".[6] Magyarázatra nem volt idő, a gyanakodó deportáltak nem tudhatták, hogy a szelektálás során a munkaképes anyákat gyermekeikkel együtt küldték gázkamrába, az öregekre pedig mindenképpen azonnali halál várt.

A rámpán ötös sorokba rendezett, nemek szerint szétválasztott zsidók élete a szelektáló SS-orvosok (általában dr. Josef Mengele, dr. Heinz Thilo, dr. Eduard Wirths főorvos és az erdélyi származású, magyarul jól beszélő dr. Viktor Capesius) kezében volt. A németek 16 és 40 közötti, munkaképes férfiakat és nőket kerestek, a többiek sorsa a néhány órán belüli gázhalál volt. Nem egyértelmű esetben az orvos az életkor, a foglalkozás és az esetleges betegségek iránt érdeklődött, majd gyorsan döntött. A kiéhezett, szomjúságtól félholt, az állva töltött út fáradalmaitól végletekig elcsigázott deportáltak nem is igen értették, hogy mi történik velük, miközben az orvosok egyetlen kézmozdulattal határoztak életük és haláluk felett. Ahogy egy 15 éves huszti kislány emlékezett: "nagy zűrzavar keletkezett, kábultak, fáradtak voltunk az utazástól, szinte gondolkodni sem tudtunk, csak szorongattuk hozzátartozónk kezét".[7] Mások tapasztalatai is hasonlóak voltak: "észre sem vettük, hogy külön csoportban állnak a férfiak, nők. Anyukámat kirántották a karomból, hárman maradtunk testvérek, minden búcsúzkodás nélkül"- mondta később a munkácsi F. R.[8] "Alig egy pár lépés után SS tiszti uniformisban öltözött férfi elé kerültünk, aki kezének egy mozdulatával elválasztott bennünket egymástól. Oly gyors tempóval ment mindez, hogy az ember szinte fel sem ocsúdhatott és máris sodorta tovább magával a tömeg"- olvasható a Nagyszőlősről elhurcolt A. T. jegyzőkönyvében.[9] A várpalánkai H. S. sem tudta mi történik vele: "szörnyű zűrzavar volt, nem is láttuk egymást, csak azt vettem észre, hogy anyámat és két 12-13 éves testvéremet a baloldalra küldték".[10]

A túlélők nagy többsége ekkor látta utoljára családtagjait. Általában egy transzport mintegy 80 százalékát valamelyik megsemmisítő létesítmény gázkamráiban vagy az újra működésbe hozott Bunker 2-ben gyilkolták meg. Testüket a krematórium kemencéiben, vagy a Bunker 2 és az V. krematórium mögött ásott hatalmas halottégető gödrökben hamvasztották el. A Höss-akció vége felé a Zyklon B-készletek fogytán voltak. Ekkor ezreket lőttek vagy löktek elevenen a lángoló árkokba.

A szerencsés 20 százaléknyi munkaképest a tábor legnyugatibb szélén lévő fürdőhelyiségbe, az ún. "Szaunába" hajtották. Itt "teljesen meztelenre kellett levetkőznünk...Hajunkat kopaszra nyírták, minden szőrzetet leborotváltak...ez egyáltalán nem zavarta az S.S. katonákat, röhögve sétálgattak közöttünk, meg-megálltak, nézegettek durván belegázolva női szemérmességünkbe".[11] A végletes kiszolgáltatottság érzése általános volt: "a hajunkkal és a ruhaelvevéssel, mintha megfosztottak volna minden emberi méltóságunktól, emberi mivoltunktól"- emlékeztek a B-nővérek.[12] K. R. szerint "az egész szituáció igen megalázó volt".[13] "Borzalmas volt a fürdőben levetkőzni férfiak előtt"- mondta 1945-ben Salamon Miksáné.[14]

A Szaunából általában egy kijelölt blokkba hajtották a rongyokba öltözött, kopaszra nyírt foglyokat, akiknek ezzel megkezdődött lágeréletük. Bár a tömegtranszportok kezdetekor a németek még igyekeztek regisztrálni és tetoválni a táborba érkezőket, a nyilvántartási  rendszer roskadozott a túlterheléstől, több tízezer magyart egyáltalán nem tetováltak. Több ezer munkaképes magyar zsidót azonnal más koncentrációs és munkatáborokba szállítottak. Sokan kerültek az auschwitzi érdekszféra területén működő kisebb altáborokba, ahol a foglyok rabszolgamunkát végeztek. Kisebb csoportokat az auschwitzi főtáborban helyeztek el. A Birkenauban maradt több tízezer magyar zsidó nagy részét a BIId, BIIc és BIII táborszekciókban helyzeték el. Ez utóbbi, félkész, víz és csatornázás nélküli részlegben uralkodó körülmények még birkenau-i mértékkel mérve is szörnyűek voltak, ezért a BIII szektort a foglyok "Mexikónak" nevezték.

A munkaképes magyar zsidók nagy többsége heteken keresztül nem dolgozott, napjaikat az órákig tartó kimerítő létszámellenőrzések (appell) töltötték ki. A kárpátaljai G. R. az "egyik leghatásosabb kínzóeszköznek" nevezte az appellt. "Naponta [reggel] 1/2 3 órától 6-ig, de sokszor 12 óráig sorban kellett állni, ötös sorban, fél kartávolságnyira nehogy egymást támogatni, vagy melengetni lehessen. Zuhogó esőben, dermesztő hidegben, hóban, mindennap egyformán. A frissen nyírt, kopaszfejekre esett a hó, vagy eső, vagy tűzött a nap, de megmozdulni sem volt szabad, mert ha valaki nem állt elég feszesen vigyázz-állásban, akkor végigverték korbáccsal. Ha büntetni akartak egy csoportot, akkor az 'appell'-nál térdepelni kellett szintén órákig, vizes, fagyos földön, mindkét kézben magasra tartva egy-egy nehéz követ."[15] A. T. 1945-ben így fakadt ki: "Ó, azok az Appellek! Állni vagy térdepelni égető napon vagy hideg esőben. Nagyon gyakran térdepeltünk." Mikor egy fogoly elrejtőzött, mindenki mást is büntettek. "Délutántól este tizenegyig térdepeltünk, először, amíg megtalálták a lányt, tovább aztán pedig büntetésből."[16]

A foglyok életkörülményei az appelltől eltekintve is katasztrofálisak voltak. A mocskos barakkokban elviselhetetlen zsúfoltság uralkodott. "Egy priccsen 11 ember is feküdt. Aludni például csak úgy lehetett, hogy ha az egyik megfordult, akkor ugyanezt kellett mindnek csinálni, mert különben nem fértünk volna el." [17] "Egy priccsre 14-en [jutottunk], mint a heringek feküdtünk egymáson. Az ágyról leszállni nem lehetett, mert ezért ütöttek, a WC-t sem lehetett használni."[18] "Ez egyébként az egyik kedvenc büntetésük is volt, hogy nem engedtek kimenni a WC-re. Tekintettel arra, hogy majdnem mindegyikünknek hasmenése volt, és néha 24 óráig kellett visszatartani magunkat, pokoli kínokat álltunk ki. Megtörtént, hogy valaki az appell-nél már nem bírta tovább és megtörtént a baleset, akkor rettenetesen megverték szegényt."[19] Erejük az elégtelen ellátás miatt egyre fogyott. "Az étel nagyon kevés volt: reggel egy kis feketeszínű víz, délben répaleves és kis szelet kenyér, este újból 1/2 liter leves. Nagyon éheztünk, és sokat szenvedtünk a hideg miatt is."[20] A foglyokat mindenki verte: az SS-őrök, az SS-felügyelőnők,  a női és férfi kápók. A legkisebb vétség is (késés az appellről, kiszökés a latrinába) a legbrutálisabb verést eredményezte.

Nem csoda tehát, hogy a magyar zsidók fizikai és pszichikai ellenálló képessége folyamatosan csökkent. Az "élet" a lágerben nem volt más, mint "harc, hogy ne csak zárt csoportokba ötösivel tudjunk WC-re menni, hanem akkor, amikor ezt a szükség kívánta. Harc egyetlen korty vízért, és hogy meg lehessen mosdani. Harc egy nyers krumpliért, egy káposztafejért, egy répáért, amit szívdobogva loptunk a konyha körül. Harc, hogy kijátszhassuk a Blocksperrét [barakkzárlat] és el tudjunk szökni egy másik Blockba, ahol esetleg éppen ebédosztás volt és akkor két porcióhoz tudunk jutni."[21]Egy Kárpátaljáról deportált tisztviselőnő pontos jellemezte a helyzetet: "folyt a létért való harc, küzdelem, a gyengébbek, a tehetetlenebbek rovására. Vagy én maradok felül, vagy engem tepernek le. Ez volt a törvény."[22] S. G. técsői varrónő szerint "szinte emberi mivoltunkból teljesen kivetkőztünk, a szenvedés, a velünk született rosszat teljes mértékben kihozta...Nem segítettünk egymáson, mindenki csak saját életét mentette."[23] Kivételesnek tekinthető a 19 éves H. I. élménye: "Mi huszonöten voltunk jó barátságban, minden falatunkat megosztottuk egymással. Csak ezen a módon lehetett valahogy kibírni."[24]

A Birkenauban raboskodó magyar zsidók elvileg a náci táborrendszer egyik legfontosabb munkaerő tartalékát képezték. Ha bárhol dolgos kezekre volt szükség, az igényelt számú foglyot kiválasztották, tetoválták, és a munkahelyre szállították. A rossz körülmények miatt munkaképtelenné válókat a rendszeres szelektálások során szűrték ki és küldték a gázkamrákba. (A kisebb csoportokra a takarékoskodó nácik nem “pazaroltak" gázt: őket az égetőkemencék melletti kivégzőteremben lőtték agyon.) Az ismétlődő szelektálások folytonos félelemben tartották a foglyokat. A tiszaújlaki K. H. visszaemlékezése szerint "állandó rettegésben éltünk, egész valónkat a gáztól való félelem töltötte be".[25] A szelekció során "teljesen meztelenül kellett ilyenkor sorba állnunk, dr. Mengele jött az asszisztenseivel és a Donauwalzer-t dúdolva, egy intésével döntött élet és halál felett. Ha szelekció volt csipdesték arcunkat, hogy jó színben legyünk, és igyekeztünk vidáman ránézni, mert elsősorban a betegeket és bús embereket szedte ki."[26] Sokan elrejtőztek szelekció idején, a W-nővérek "a konyhában, a tűhely alá, a krumpli közé" bújtak, "volt, aki felmászott a kéménybe".[27] Salamon Miksáné csodával határos módon mindig el tudta rejteni a megérkezést követő szelekciót is átvészelő, 12 éves kislányát. D., aki nemcsak Auschwitz-Birkenaut, hanem a hochweileri munkatábort is túlélte, így emlékezett a birkenaui bujkálásra: "Gyakran kellett egyik blokkból a másikba szaladnom, hogy ne vigyenek el a füstbe. Amikor beteg voltam és nem tudtam magamról, anyuka elrejtett, hogy ne vigyenek el. Egyébről sem lehetett hallani egész nap, mint a füstről, meg kéményről, meg krematóriumról."[28] Gyakran azonban nem sikerült elkerülni a szelekciót. Akit az orvosok halálra ítéltek, annak egyetlen esélye maradt: megszökni az elkülönített barakkból. Ez a 15 éves, botfalvai H. M-nek sikerült is: "Éjjel mikor az éjjeli őr elaludt 7-en fiúk a hátsó ajtót kilöktük és úgy sikerült nekünk megszökni. Egy falubeli Magaziner [raktáros] volt a közelben, az a raktárban elbujtatott minket másnap reggelig. Még éjszaka észrevették a szökést, kerestek minket az összes Blockältsterek [barakkparancsnokok], de nem találtak. Másnap észrevétlenül a munkáslágerbe szöktem. Így sikerült megmenekülni a krematóriumtól" [29] A legtöbben azonban nem voltak abban a fizikai és szellemi állapotban, hogy megkíséreljék a szökést. Ők néhány órán belül a gázkamrákba kerültek.

A deportáltak nagy része ekkor már tisztában volt azzal, hogy mit jelent a szelekció. Bár a németek el kívántak kerülni minden pánikot, és a rokonaik után kérdezősködőknek még itt Birkenauban is hazudtak, a magyar zsidók általában hamar megtudták, hogy mi lett szeretteik sorsa - ám gyakran nem hitték el.  Egy Munkácsról deportált 15 éves lány így emlékezett a megérkezést követő percekre: "[A szelektáló orvos] megígérte, hogy amúgy is újra összekerülünk a hozzátartozóinkkal  és engem elszakított anyám kezéről, mondván, hogy én még tudok gyalogolni. Bár a lengyelek és a szlovákok már akkor megmondták, hogy Anyámat és a testvéreimet elgázosították, mi nem akartuk elhinni és csak sokkal később tudtuk meg a szörnyű valóságot."[30] A magyarokat fogadó foglyok máskor is brutálisan őszinték voltak. Amikor a Mátészalkáról deportált K. F. megkérdezte, hogy a hova kerülnek az öregek és a gyerekek, a lengyelek közölték vele, hogy "a krematóriumba viszik elégetni őket".[31]  Máskor viszont azt mondták az érkezőknek, hogy a kéményekből elégetett ruhák füstje száll fel.[32] Akadt, aki még hetekig ebben a hitben élt.[33] A legtöbben néhány napon belül megtudták a szörnyű valóságot, mint például L. F., aki már a barakkban értesült róla, hogy "a tőlünk különválasztottakat a krematóriumban elégették".[34] A helyzetet sokan nem bírták elfogadni, hiszen nehéz volt szembesülni azzal, hogy "az öregeket, gyengéket, fiatal anyákat gyerekekkel nem azért állították őket a másik oldalra, hogy őket autón hozzák be a Lagerbe, hanem azért, hogy gázzal végezzenek velük". [35] A táborban hivatalosan tilos volt a kivégzésekről beszélni, aki a tilalmat megszegte, azt lebukás esetén kivégezték. Így nem csoda, hogy Dr. Rácz Miklósné csak szeptemberben értesült "a gázkamra borzalmairól. Most már tudtam, mit jelentenek a vörös láng- és füstoszlopok: a krematórium éjjel-nappal működött."[36]

1940 és 1945 között körülbelül 1,3 millió embert szállítottak az Auschwitz-komplexumba, közülük 1,1 millióan itt vesztették életüket. A meggyilkoltak kilenctizede, 1 millió ember zsidó származása miatt került ide, közülük minden harmadik áldozat magyar állampolgár volt.[37] A világtörténelem legnagyobb haláltáborának legnépesebb áldozati csoportja magyar állampolgárok közül került ki. Auschwitz-Birkenau nem csak a világ legnagyobb temetője, hanem a legnagyobb magyar temető is: soha sehol nem öltek meg annyi magyart, mint itt.

www.degob.hu