Uram, én nem tudom az igazságot miképpen osztogatod ezután, hogy mindenkinek bár maréknyi jusson: Annyit tudok csak: esztendeje immár, hogy végigdúlt a vihar otthonunkon. Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni Szántani, vetni és remélni jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat, Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt Uram, jó volt a világ. Szerettük a patakodat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy hegyeidről este virágillattal megrakódva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...! Apánk kezét. Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult elénk s reánk bocsátottad a végzetet. Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted Uram a kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod! Amerre járunk: köd lepi az erdőt. Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek. Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! Nem akarunk örökké bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk egyszer a hazánkban! Vert farkas mellé farkasnak beállunk, vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: csak haza jussunk végre! Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...! Ha Szodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...! Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot... de nézd: megtörtént a Te akaratod. (Bajorerdő, 1945)