Reggeli érzelmek

Felkelsz, korán reggel. Még mindenki alszik, de te már az induláshoz készülődsz. Az ajtón kilépve, arcodba csap a szél és megdideregsz. Gyorsléptekkel indulsz utadra, melyet már annyiszor megtettél. A kabátodba nyúlsz, a belső zsebbe, s a füledben egy lágy, bús dallam csendül fel. A lejátszód kapcsoltad be.

A sötét utca csöndje, a két zeneszám közötti szünetben tűnik csak fel, számodra. Minden reggeled, így telik, egyedül, magányban. Hiányozni, már régen hiányzik mellőled valaki, aki kicsit kizökkentene, szürke napjaidból.

A főút zaját, egyre jobban hallod, s enyhe kanyar után már látod is. A buszod suhan el ott, de csak egy enyhe mosoly jelenik meg a szád szélén. A megszokott csalódottság mosolya.

Jellemed, búskomor, már-már túlságosan komoly. Ez több okra is visszavezethető, melyek igen mély nyomot hagytak benned. Csalódtál, másokban, csalódtál, magadban és mindenben, ami régen oly sokat jelentett számodra. Elvesztettél, már mindent, viszont eddig sem volt senkid, akit elveszthettél volna. Megérteni, senki se értett meg, és ezen okból kifolyólag, el sem fogadtak, mert tudod jól: „Csak azt ismerhetjük, akit értünk is! Viszont csak azt érthetjük, akit meg is akarunk érteni! „.

Mire, ezen a gondolatmeneten végigmész, már a megállóba találod magadat. Az előtted megálló buszra, nem szállsz fel. Tudod, hogy míg az, tömve van, a messzi láthatáron feltűnőn, már ülőhely is lesz szabadon. Egy, másfél perc alatt ideérő járműre, leghátul lépsz fel. Jól megszokott módón, tényleg üres, majdnem az egész. Ülőhely is van, de inkább állsz. Az autóbusz, régi és zajos, ezért hangot adsz a zenére, hogy halld.

Még a végállomás előtt, leszállsz, hogy másik busszal folytasd utad. A megállója, megközelítőleg öt percre van, melyet lassú, nyugodt tempóban teszel. Ezen a rövid távon, ismét a magány nyomasztó érzése kerít hatalmába, mint mindig. De ezt is megszoktad, s ugyanaz a mosoly ül ki arcodra, mint mikor a sötét utcáról az elsuhanó buszod láttad.

Mire felszállsz a buszra, teljesen megnyugszol. Az érzelmeid elnyomod, de tudod, hogy valami, jobban szólva valaki hiányzik. A fájdalom, a küzdeni akarás és a remény szinte teljesen elhalt benned. Mereven bámulsz ki, a busz ablakán, miközben az elsuhanó tárgyak látványa még jobban felerősíti benned, a rég múlt emlékeket.

A jármű csak suhan veled, célok és remények nélkül.

[2006. I. 18.]

(Shade Bull {Peet})