3. fejezet - Testvérek

Nos, szomorú idők ezek még mindig. Ha szomorúságodon túlteszed maga, és kimész az utcára, csak síró arcú embereket látsz. Biztos úgy éreznéd magad, mint a Beatles idején, amikor a legendát John Lennont egy rajongója le lőtte. Mert a The Rasmus meghalt. A városkákban azonban voltak kívételek, akik nem sírtak, sőt hasznuk is lett! Ugyanis mindenki aki a fiúkra akart emlékezni tömérdek Tarantino filmet vettek, evvel jó üzletet csinálva például a tékásoknak. Van egy lány, aki szintén szomorkodott a fiúk miatt, de ő most más miatt sírt. Egy hófehér házban, egy hálószobába éppen csak derengeni engedte a fényt. A citrom színű függönynél dobálta be a cuccait bőröndbe. Húsz perccel ezelőtt nagyon hangosan sírt, de szerencsére lehalkította magát. Fekete hosszú haja vagánynak festett. Zöldes szemei csillogtak a könnyektől. A telefonja csörögni kezdett, méghozzá a Kutya szorítóban betét dalát: Little Green Bag.

- Háló? –szólt szipogva a lány a telefonba.

- Amy, te sírsz? –kérdezte valaki a vonal másik végén.

- Antony mit akarsz? –kérdezte Amy.

- Amy mi történt? Figyelj, anyáék komolyan összevesztek, ha Andrew beleegyezik…

- Andrew megcsalt, most pakolok. –mondta Amy ingerülten.

- Mi csoda? Kivel?

- Nem tudom. Tegnap kaptam őket rajta és most már nincs itt maradásom.–mondta a lány.

- Nagyon sajnálom Amy Lee. –mondta a fiú.

- Ugyan, túl élem majd valahogy. Mit is mondtál? Nem tudsz hová menni? –kérdezte Amy.

- Ahogy mondod.

- Tudod mit? Megyünk kocsikázni. 10 perc és ott vagyok. –mondta a lány. Gyorsan összekapta magát, és elindult Tonyért. A fiú rövid barna hajú, kékes szemű. Kölyökarcú, és hihetetlenül jó fej. Tizenkilenc éves létére mégsem úgy viselkedik, mint ebben a korban a többiek. Nem csajozik, nem cigizik és imádja Amyt. Tony pár perc múlva a kocsiban ült, hiszen a lány érte ment.

- Szervusz! –köszönt a fiú. A kocsi elindult, a fiatalok sem tudva, hová és miért.

- Hová megyünk? –kérdezte Tony.

- Fogalmam sincs, keresünk valami jó helyet. Amúgy veled mi a helyzet? –kérdezte a lány.

- Csak a szokásos. –mondta Tony.

- Még mindig pizza futár vagy? –kérdezte Amy.

- Ja, szeretem ezt csinálni.

- Nem is akarsz több lenni? Vagy ennyire jó pizzákkal rohangálni?

- Miért, énekesnek lenni jobb? Nekem ez így megfelel, megvagyok. –mondta a fiú. Kínos csönd állt be. Amy sehogy sem értette meg, hogy az öccse hogy lehet ennyire jó fiú.

- Nincs kedved mesélni? –kérdezte Tony.

- Miről? Esetleg magamról? Hallod, nem kellemes megcsaltnak lenni. De nem csak nekem vannak problémáim. A múltkor láttam a szomszéd kiscsajt. Tudod, azt a The Rasmus mániást. Szörnyű, a rajongók teljesen összetörtek. –mondta Amy.

- Furcsa, hogy így eltűntek. Ugye veled és az Evanescencevel ilyen nem fordulhat elő?

- Talán… - mondta Amy. A lány nagyon elgondolkozott. Pontosan a The Rasmusról. Vajon mi történt a bandával? Nagyon bírta az énekest Laurit. Ilyen fiatalon véglegesen eltűnni… szörnyű.

- Lauri jó fej, de téged jobban bírlak. –mondta Tony.

- Azt meghiszem, hiszen a nővéred vagyok! –mondta a lány és nevetve az öccse hajába túrt. Tony némán bámult ki az ablakon. Amy észre vette, hogy az öccse készül elálmosodni. A lány az órájára nézett. Talán fél 10 még túl korán van az autókázáshoz? Arra jutott, hogy mire az öccse felébred, addigra szerezz kettőjüknek kaját. Kicsit lehúzta az ablakot. Tetszett neki, hogy a haját fújja a szél. Pár perc múlva Tony már az ülésnek dőlve aludt, ilyenkor még inkább jó fiúnak tűnt. Amy nagyon örült, hogy az öccse vele van. Ebben a pillanatban a lány egy gyorsétterem mellett haladt el. Megállt az étterem melletti parkolóban egy kanyarral. Fáradtan rá mosolygott Tonyra, majd kiszállt. A helység nem volt valami nagy, kevés volt a vendég, de Amy gondolta, valami csak van itt. A pultnál egy lány és két fiú fogadta az oda érkezőket. A fal mellett piros fotelek voltak, a sarokban asztalok és székek. A pultnál a hosszú, vörös hajú lány fogadta, akinek a kártyáján a Rose név írva.

- Szia, mit adhatok? –kérdezte Rose.

- Két sajtos hamburger lesz.

- Elviszed vagy itt fogyasztod?

- Elviszem. 

- Két perc és hozom! –mondta Rose kedvesen, és magára hagyta Amyt. A lány a fal felé pillantott. A vörös fotelekben két lány ivott valamit. Mindkettő szőke volt fekete csíkkal hajukban. The Rasmusos pólót viseltek, közben szomorúak voltak. Amy tudta, hogy a lányok miért szomorkodnak. Egyértelmű volt számára, hogy Lauriékat siratják.

- Meghoztam! Kérsz hozzá valamit inni? - bukkant fel Rose.

- Nem, kösz nem… vagy inkább mégis egy kólát. –mondta Amy. Rose a szőke hajúak felé pillantott.

- Szinte mindig itt vannak. Nem lehetséges, hogy ez valami ragály? Szinte minden harmadik lány Lauris pólóban van és szomorúak. – mondta Rose.

- Szerinted mi történt velük? – kérdezte Amy.

- Szerintem valami súlyos balesetük volt és meghaltak. Máskülönben hol és miért bujkálnának?

- Ez igaz. –sóhajtott Amy. A vörös lány most ismét egy pillanatra eltűnt, majd felbukkant. Amy kifizette a kaját, majd Rose papírzacskóba pakolta az élelmet.

- Szia Rose és kösz! – mondta Amy kifelé menet.

- Várj csak! Neked amúgy mi a neved? Nem ismerjük egymást valahonnan?

- Talán. – mondta Amy egy rejtélyes mosollyal és elhagyta a helységet. A parkoló felé vette az irányt, majd a kocsiba huppant. Antony már ébren volt.

- Hát te hol voltál? – kérdezte a fiú.

- Beugrottam kajáért. Egyél te is! –mondta a lány és kicsomagolta a reggelijüket. Miközben falatoztak Amy mesélt Roseról.

- És láttam még két Rasmus rajongót is bent. Rose azt mondta, hogy szinte mindig ott ülnek bent szomorúan. – mondta Amy.

- Tehát ilyen a Lauri mentes világ. – mondta Tony és a kólájába szürcsölt.

- Ilyen. – mondta Amy Lee.

Miután a testvérek megreggeliztek a lány tovább hajtott. Amy néha idegesen dobolt az ujjaival a kormányon. Tony lemerte volna fogadni, hogy Andrew miatt füstölög.

- Amy, ha mesélnél a dologról talán jobb lenne. – mondta a fiú.

- Kösz Tony, de most kihagynám a gyónást. – mondta Amy. Valójában nem akarta megbántani az öccsét, csak most nem szívesen beszélt a lelkét kitöltő nagy űrről. Antony az ablakon nézett ki. Nem volt neki ismerős a helyszín ahol elhaladnak. Sőt, valószínűleg még sosem volt itt.

- Meddig legyünk távol a külvilágtól? – kérdezte Tony.

- Mondjuk legalább egy napra. Az alatt elintézek valami biztos szállást. Gondolom anyáék nem lesznek sokáig haragban, és akkor majd te is haza mehetsz. De ebben az állapotban ami most van... – mondta Amy, de a mondatát nem volt hajlandó befejezni. Sok idő telt el, közben Amy kérésére Antony mesélt néhány dolgot.

- … Tehát nagyon siettem, és nem vettem észre azt a bazi nagy követ! Érted, és a bringámmal meg neki ütköztem. Vagy egy métert repültem, aztán bele estem a bokorba. A pizzák agyon nyomódtak, úgyhogy nekem kellet ki fizetnem a főnöknek.

- Hát akkor nem jártál jól. – mondta Amy.

- Bizony, Jimmy csak nevetett rajtam. Azt mondta mivel bírja a dumámat, ezért fél árral megúszom. De a térdemen még most is ott van a seb. – mesélte Tony.

- És a bringával mi lett? – kérdezte a lány.

- Mi lett volna, semmi. – mondta a fiú. – Te figyelj, mi is a csengőhangod… Amy!

- Mi a… ? – próbálta megkérdezni a lány, hogy mi baja van az öccsének, de késő volt. Elszabadult a kezei alól a kormány, és a kocsi egy kanyart tett. Valami neki ment.

- Úristen! – kiáltott fel a lány és az öccsével megpróbált kiszállni az autóból. De az egyik ajtó egy fának csapódott (mint az első részben a bandánál, csak ott az autó eleje) a másik pedig a koccanástól beszorult.

- Minek mentünk neki? A fának, de még valami másnak is nem?

- Tony, hagyj gondolkodni! – mondta a lány higgadtan.

- Hogy szálljunk ki?

- Antony én sem tudom! – emelte fel a hangját Amy. A két testvér a beszorult ajtóra meredt.

- Az ablak. – mondták egymásnak egyszerre. Amy útközben „nyitva” hagyta, így most azon ki tudnának szállni. Elsőnek az énekesnő mászott ki. Utána kisegítette az öccsét. Egyszerre meredtek az előttük lévő pontra. Oda, ahol Kordélia feküdt.

- Tudtam, hogy valaminek még neki mentünk. – mondta Antony, aki olyan arcot vágott, mintha ájulni készülne. Amy a nénihez futott.

- Jól van? Kérem kelljen fel! – mondta a lány és Kordéliát próbálta felkelteni. Rángatta a néni a vállát, de az nem reagált.

- Meghalt? – kérdezte Antony.

- Nem, még él, csak nincs eszméleténél.

Antony a kocsit vizsgálta.

- Talán elbírom őt, és akkor gyalog lemegyünk a legközelebbi kórházba. – mondta a fiú.

- Nagyon messze vagyunk a várostól. – mondta Amy fejcsóválva. A lány kezénél Kordélia nyöszörgött. Végül a néni felült. A fejét fogta, de látszólag nagy baja nem esett.

- Jól van? – kérdezte Amy és felsegítette a nénit.

- Persze, csak egy kicsit szédülök. – mondta Kordélia egy fáradt mosollyal. Antony jelent meg mellette, és ahogy Amy, úgy ő is átvette a nénit a vállára.

- Messze lakik? – kérdezte Amy.

- Innen talán 15 percre.

- Haza kísérjük. – mondta Antony.

- Istenem, gyerekek, hiszen ti balesetet szenvedtetek! – sopánkodott a néni az autóra pillantva.

- Nekünk semmi bajunk nem történt. – mondta Antony. A csapat elindult arra, amerre Kordélia mondta.

- Az én nevem Amy, ő az öcsém Antony. – mutatta be kettőjüket a lány.

- Én Kordélia vagyok, és a környéken én élek itt egyedül. A város több ezer kilométerre van. Hogy fogtok haza jutni?

- Valójában nem haza igyekeztünk, hanem szállást kerestünk… - mondta a fiú.

- Családi gondjaink adódtak, de erről kérem ne kelljen mesélnem. – mondta Tony nővére.

- Ugyan, fiatalság, bolondság. Ha gondoljátok nálam lehettek egy darabig.

- Furcsa, hogy azok után, hogy elütöttük, szívesen befogadna minket. – mondta Tony.

- Vén asszony vagyok már, szívesen fogadok bárkit. Ráadásul én nem haragszom rátok, kutya bajom sincs! – mondta a néni. Antonynak ez egy kicsit furcsa volt. De Amy arcán sem látszódott a teljes bizalom jele. Azonban a lányban az is lejátszódott, hogy nincs hová menniük.

- Köszönjük, de csak egy napig zavarnánk. – mondta a lány. Tony a szemeit forgatta. Megérkeztek az úti célhoz. Gótikus, nagy ház, kerítés nélkül.

- Ebben a nagy házban egyedül él? – kérdezte Amy.

- Már 30 éve. – mondta Kordélia.

- Miért? Nincsen családja? – kíváncsiskodott Tony. Amy rosszallóan nézte az öccsét.

- Nagyon távol vannak tőlem. Tudjátok, én itt szakács voltam, de a gazdáim elmentek egy nap. – mondta a néni.

- És miért nincsen kapu? – bukott ki a kérdés Amyből.

- Ilyen messze a világ végén minek kéne? – tette fel a kérdést Kordélia.

- Ez igaz.

A nappaliba nyitottak ajtót. Furcsa, de még ez is nyitva volt. Amy felettébb érdekelte, hogy miért nincs bezárva. Szürke dívány, szőnyegek, kopott szekrények, fali órák, zöld fal és a régi kor. Így lehet jellemezni a helyszínt. A néni a díványra ült. Amy az órákat figyelte. Mindegyik egy perccel késett a másiktól.

- Oh, az órák már régóta nem jól működnek. – mondta a néni.

- Hozzak valamit a konyhából? – kérdezte a fiú készségesen.

- Köszönöm, de az étkező teljesen rom. A fiú bólintott.

- Gyönyörűek ezek az órák. – mondta Amy.

- És gonoszok is. Egyszer az egyiknek a mutatója becsípte az ujjamat. – mondta a néni. – Most menjetek fel az emeletre, szeretnék pihenni.

Amy és Antony összenézett.

- Az emeletre? – kérdezte a lány. Mostanában könnyen megszédül a lépcsőktől. Főleg egy ilyen hosszútól!

- Nyugi Amy, kapaszkodj belém! – mondta Antony. Így ment fel a páros a lépcsőn, miközben a néni elnyúlt a díványon. Bementek a szobába. 5 ágy, ebből 1 szakadt.

- Vajon kik voltak az elődök? – kérdezte Tony.

- Már mondta öcsi, a gazdáival élt itt.

- És gondolod, hogy egy ilyen nemes házban a gazdái itt aludtak? – kérdezte a fiú. Amy egy pillanatra ledobta magát az egyik ágyra, most felült.

- Igazad van. – mondta a lány. Amy összerezzent. Mintha valaki a nevét suttogta volna a füle mellett.

- Hallottad?

- Hm? – kérdezte Tony.

- Áh, nem fontos. –legyintett a lány. A hátára fekve figyelte a plafont. Antony ellustulva nyújtózkodott az ajtóban. Nem akart lefeküdni, olyan idegennek érezte a szobát. Főleg akkor tudatosult benne ez a gondolat, amikor a rácsos ablakra meredt.

by: Kori