Hol is hagytuk abba a múltkor? Á, már emlékszem, ott, hogy megalapult az Id software. És hogy miért kellett ennyit várni arra, hogy végre továbbléphessünk? Csak! :) Na jó, folytassuk a turkálást a storyban, mielőtt még megunom, és nem írok semmit. :D

 A motor egy akkor már ismert raycasting nevű eljárásra épült. Az volt a kunszt az egészben, hogy John egy sorba pakolt a pixeleket, így tulajdonképpen azok egy folyosó képét rajzolták a monitorra. Ellenben ez még korántsem volt 3D. A plafon és a padló kizárólag sima, egyszínű borítást kaphatott, és bár a motort szokatlanul gyorsan működött az akkori gépeken, John nem volt elégedett. A többiek azonban el voltak ragadtatva tőle, így már biztos volt, hogy az Id következő játéka már ezt fogja használni. No igen, de mi legyen az? Sok gondolkodás után a 8 bites korszak egyik nagy klasszikusának felújítására bólintott rá a team. Csak kevesen tudják, de az Escape from Wolfeinstein nevét Tom Hall vetette fel először, így tulajdonképpen neki köszönhetjük a náci irtás örömét.

 Az eredeti játék egy lopakodós platformer volt. A játékosnak úgy kellett eljutnia a pálya mási végében lévő kincses ládához, hogy közben ne keltse fel a szobában járkáló náci tiszt figyelmét. Ahogy a pályák egyre nehezedtek, egyre több lett az őrök száma is, így már egész Splinter Cell fílinget árasztott (természetesen rendkívül primitív 2D grafika mellett). Romeo nem akart változtatni az alapokon, de Carmack sokkal akcióközpontúbb játékot szeretett volna, kissé depresszív és (akkor még) ijesztő játékmenettel. Erre a végtelen folyosó rendszer tökéletesen alkalmas volt, a saját szemszögű nézet pedig garantálta a beleélést (bár szerintem Romero ötlete sem volt rosszabb, az is alkalmas lett volna a legenda életre hívására). A sztorit is kiszínezték. J. B. Blazkowitz hadnagyot irányíthattuk, aki náci fogságba esett egy Wolfeinstein nevű várban. Csupán érdekesség, de akivel csak találkoztam, eddig mind "volfejnstejn"-nek ejtette a játék nevét amúgy németesen, holott eredetileg "volfejnsztájn"-nak kéne mondani (bár a szó eredetileg német, így mi ejtjük helyesen, ez az angol kiejtés szerintem borzalmas, gondoljatok csak bele: volfensztájn szrídí. Uáh...). A képernyő aljára először került fel a ma már csak HUD-nak nevezett FPS állapotsor.

 Láttuk a főhős arcát, ahogy egyre amortizálódott a véres ütközetek révén. Láttuk a nálunk lévő fegyver is, és azt is, hogy mennyi kincset gyűjtöttünk össze a pályák során (a kincsesládák egyébként direkt utalások a régi alapműre). Emellett a progi kissé elrugaszkodott a valóságtól, és a katonák mellett zombik és speckó überzoldátok ellen is bevethettük a négy fegyvert (volt minigun is! Oh!). A játék 1992 májusában jelent meg az Idtől már megszokott shareware koncepcióban. Az első epizód szabadon terjeszthető volt, de ha a maradék ötöt is be akartad fejezni, fizetni kellett érte. És most tényleg megérte, a 3. rész végén például magát, Adolf bácsit kellett hidegre tenni a mutáns szörnykatonáival együtt! A játék azóta legenda, sőt az újrafeldolgozás már megért egy újrafeldolgozást is, a Gray Matter Nerve készítette Return to Castle Wolfeinstein néven, 2001 decemberében jelent meg.

Egész jó játék lett, mi több, a Quake3 motorját eddig ez aknázta ki a legjobban a mind a mai napig király karakter-kidolgozással, a szuper zenéről már nem is beszélve. Emellett ez volt az első játék, melyet a lelkes modderek átalakítgattak otthon (nekem is volt szerencsém egy ilyen tákolmányhoz, ahol a minigun tojásokat lőtt a géppityus teletabikra). Johnék semmilyen retorzióval nem próbálkoztak, sőt, bátorították a készítőt, és a The Spear of Destiny kiegészítőhöz már hozzácsomagolták a pálya és karakterszerkesztőket is.
Egyszóval a játék ismét óriási ugrás volt, és megteremtette az Id nevét jelentő first persont shooter játékkategória fogalmát. De ez még nem minden, a végzet még hátra volt!