Tűhegyes szemfogak

Leon a ház oromdísze mellett guggolt. A nap már halvány fényként derengett a látóhatáron. De a vámpír megbabonázva bámult le a városra. Tudatosította magában, ha nem távozik , pár prtc múlva millió tűként szúr retinájába a fény, mégsem bírt elszakadni a látványtól. A horizonton arany korongként tört fel a nap, Leon felkészülve a galálra felállt, s  ekkor egy hatalmas, fekete árny suhant át az oromzat fölött. A vámpír mintha köddé vált volna a sötét látomással együtt.

Egy szűk sikátorban landoltak, ahova még ragyogó időben sem  hatolnak gyilkos sugarak,

-         Ó, Leon, te realizmus gyilkosa, te romantikázó bolond! – kiáltott az árny, s ahogy lehúzta fekete köpenyének csuklyáját fejéről, láthatóvá váltak  hosszú, hullámos, vörös fürtjei. Kék szemét dühösen Leonra villantotta, s visszafogta magát, hogy gyilkos szavait társába döfje.

-         Az éhség elvette az eszed? – kacagott fel Leon. – Azt hittem gyűlölsz! Mért mentesz meg engem most mégis? Tán mester nélkül nem lkhetsz, Constantine? – a szavak gúnyos éllel levegtek a levegőben, Leon pedig kiélvezte hatásukat. Hosszú fekete hajába bele-bele kapott a sikátor bűzös fuvallata. Magas termete jóval Constantine fölé emelte. Finom vonású arca mindig gesztikulált. A legkissebb érzéseket is megmutatta. Szemben a másik vámpír világosával, az ő szeme sötétkék volt. Hidegen csillogott és mindig hajlamos volt az ég fele tekinteni.

Gyors léptekkel távoztak a kis utcából. Constantine övén rövid tőr lógott, Leonén pedig vívótőr. A nappalokat különböző házakban tölötték, általában áldozataik otthonában, az éjszakákat pedig azzal, hogy áldozatokra vadásztak, vagy a rendőrség elől menekültek. Ez bármilyen unalmasnak hangzik, a legváltozatosabb formákat öltötte. Constantine szeretett nőkre vadászni, akik rajongtak érte, de amint meglátták Leont, elfeledték kit is akartak meghódítani. A fekete vámpírnak volt valami olyan hatalma, hagy mindenkit elbűvölt. Akár férfi, akár nő, akár gyermek., vagy idős, nem volt menekvés. Ezért volt irigy rá Constantine, többek között. Ezen a reggelen gyors akcióra volt szükség, tehát valami előkelő jól őrzött háza szóba sem jöhetett. Leon gondolkodás nélkül felugrott az egyik lerobbant ház falára. Körmeit a kövek közé vájta, és benézett az ablakon. Odabent egy fiatal nő aludt feltehetőleg férjével. A vámpír gors mozdulattal kinyomta az ablakot a keretből, és hangtalanul bemászott. Constantine követte példáját. Leon a férfi torkába mélyesztette szemfogait és szívni kezdte vérét. Az felébredt, kiáltani próbált, de hang nem hagyta el torkát. A vámpír száját törölve felegyenesedett, s szánakozón nézett a hullára. Visszatette az ablakot, majd behúzta a sötétítőfüggönyt. Lefeküdt aludni az ágyba, s Constantine némi tétovázás után levette köpenyét, s mellé feküdt. Gyorsan elaludtak.

Leon hangos léptek zajára ébredt. Kinyitotta szemét és látta, hogy még nappal van. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Erre már Constantine is felébredt, felugrott és a falhoz lapult. Minden előjel nélkül valaki betörte az ajtót. A küszöbön három állig felfegyverzett rendőr állt.

-         A vámpírokra kínhalál vár! – suttogta vészjóslóan a felügyelő.

-         Gondolja, Williams? Mert én a maga helyében ebben nem volnék olyan biztos. Azzal előhúzta hosszú vívótőrét és egyetlen döféssel leszúrta a felügyelő egyik kísérőjét. A másik rémülten hátrálni kezdett, de Williams felügyelő úgy állt, mint a cövek. – Szépen lassan kiirtom a várost, és akkor nem lesz már mit védelmeznie. Soha nem kap el! -  egyetlen jól irányzott rúgással ártalmatlanná tette a felügyelőt, aki mindenre felkészült, csak erre nem, s a következő pillanatban a két vámpír az ajtón rohanvást távozott.

-         És most hová, nagyokos? – sziszegte fogai között Constantine. Leon válaszra sem méltatta. Fejére kanyarította a köpenyét, a lépcsőn lerohangva kilépett a bejárati ajtón. Kint zuhogott az eső. Ez meglepte őket a reggeli verőfény után.

-         Nincs veszély. – a fekete vámpír futott vaktában, s remélte, hogy a felügyelő nem tért időben magához és még mindig törött orrát markolássza. Az egyik saroknál Constantine egy tűzlépcsőre bukkant. Felmászott rajta Leonnal a nyomában. Ekkorra Williams is önmagára talált, és maga előtt lökdösve rémült alárendeltjét, elindult a két vámpír üldözésére. Tudta, hogy azok gyorsabbak nála, de azt is látta, hogy az ég kezd kitisztulni, és csuklya ide vagy oda, az éles napfény egy-két perc alatt csúnya dolgokat művel a vámpírokkal. Nyilván olyan helyre igyekeztek, ahol gyorsan árnyékba tudnak húzódni, és egyúttal el is bújhatnak, mert nem kell emberi árulástól tartani. Erre egy park kiválóan alkalmas. Nem is beszélve gy kastély angolkerjéről. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Constantine és Leon a hercegi palota kertjét irányozták meg.

A háztetőkön ugrálva haladt a két szökevény. Kimerítő volt ez a közlekedési mód, de még így is kényelmesebb mint az utcán a tömböket kerülgetni, és folyton attól tartani, hogy az egyik sarkon feltűnik egy ember fáklyával, vagy szabjával. Csak néhány madár suhant el mellettük, de a környék kihalt volt. A városközponttól eltávolodva a házak egyre magasabbak és előkelőbbek lettek. Kertek vették őket körül és azokban mindenféle különleges virág, meg növény burjánzott. Itt kénytelenek voltak útjukat a földön folytatni. A hercegi palota három mérföldre húzódott a városnak azon pontjától, ahol Leonék vadásztak. A kertje olyan volt, mint egy labirintus. Minden pontját talán csak maga a tervező ismerte, mert a mélyére merészkedők közül voltak olyan póruljártak is, akik csak napokkal behatolásuk után kerültek ki, de az is lehet, hogy csontvázak is feküdtek a sövény tövében. A palota magas volt, több helyen túlontúl giccses, de a régi szárny még a lovagvárak hangulatát idézte. Terméskövekből rakott falán borostyán burjánzott, ablakai azonban nagyok voltak és több helyen színes üveg díszelgett bennük. A két vámpír szétvált. Leon beugrott a kerítésen (ami még egy vámpírtól sem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy az hat méter magas volt, tetején hegyes vasdárdákkal), s elegánsan landolt a gondosan nyírt füvön. Constantine még egy pillanatig elképedve bámult maga elé, aztán elkezdett a kestély egyik óépületi falán felmászni. Leon körülnézett a kertben, ahol már évek óta nem járt. Korábban előkelő társaságban forgott, s személy szerint ő ölte meg a kastély előző lakóját, a herceg apját. Erre különösen büszke volt. Ezért is alkalmazta Kile herceg a legelszántabb és persze legelvetemültebb vámpírvadászt, Williamst, aki nem átallott a nyomozás érdekében akár embereket is feláldozni, csakhogy elkapja Leont. De akciói minden eddigi alkalommal kudarcba fulladtak. Talán ennek az volt az oka, hogy a zsoldosok mindig rettentően féltek a vámpíroktól. Ezen persze az sem segített, hogy Leon néha csak a szórakozás kedvéért megölte a rendőrök hozzátartozóit. Most azonban nem vadászni akart, csupán épségben megérni az éjszakát, amikor is bosszút állhat a rajtaütés miatt. Épp htárafordult, hogy megnézze hova tűnt Constantine, mikor egy nyíl fúródott a vállába. S bár nagy kárt nem tehetett benne fájdalmat okozott neki. Kirántotta a vesszőt a vállából, s felmérte körülnézett, hogy felmérje helyzetét. Körülbelül tizenöt katona vette körül nagyrészt a herceg gárdistái. Csak egyiküknél volt íj, ő lőhette ki a nyilat, s újabbat helyezett a húrra. Látszott, hogy ők nem a rendőrség gyáva férgei, de csak emberek. Leon hagyott magának egy perc gondolkodási időt. Úgy is jobb volt, ha szűkebbre zárják körülötte a kört, könnyebben menekült. Az egyik gárdista hosszú karddal rontott neki, a többiek pedig támadóállásba merevedve állták körül. Bemutatva az iménti hatalmas ugrást fent termett a felette magasodó jelentős méretű platánfa alsó ágainak egyikén, feljebb mászott, majd egy macska ügyességével kiegyensúlyozott egy magas ág végére és egy jól irányzott ugrással a kastély teraszán landolt. Nem maradhatott feltűnés nálkül, ezért sem fordított időt a finomkodásra. Betörte az ablakot és besétált a perzsaszőnyegekkel és márványszobrokkal díszített szalonba. „Honnan tudták, hogy jövök?” töprengett magában? Eszébe jutottak a mellette elsuhanó madarak, és megértett mindent. Remélte, hogy legalább Constantinte-t nem vették észre. A folyosón két komonyikot lökött fel egy harmadiknak pedig másodperc törtrésze alatt szívta ki vérét. Szüksége volt az energiára. A következő terem, a herceg dolgozószobája volt. Leon nem volt benne biztos, hogy bemenjen-e bájcsevegni, de végül mégis benyitott. Kile faragott íróasztalánál ült és „uralkodott”.

 - Millió csók, hercegem! – szólt a vámpír lágy, forró hangon, ahogy ifjú lány szól szerelmeséhez. A herceg eleinte zavart tekintettel nézett, fel, majd hirtelen felugrott székéből és arcára tömény gyűlölet ült ki.

 - Minden elismerésem Leon. Nem átall idejönni fényes nappal és betörni a kastélyomba!

 - Ami ne feledjük, hogy régebben az enyém volt. – mondta még mindig csábosan a vámpír. Az ajtóban megjelentek a gárdisták, és gyilkos pillantást vetettek Leonra.

 - Berendezés marad! – mondta Kile hidegen, majd visszaült székébe.

 - Marad? Dehogy is! – kiáltotta Leon, miközben belecsimpaszkodott a kristálycsillárba, éles körmeivel elvágta annak zsinegét, és a nehéz világítóeszköz rázuhant egyenesen az íróasztalra, ami darabokra tört. A katonák sem tétlenkedtek. Éles dobótőröket hajigáltak Leon hűlt helye felé. A vámpír a másik ajtót kitörte, és gyors léptekkel távozott. Több szobán is áthaladt, ahol ijedt nők, és férfiak fordultak utána. Lassan átjutott az új épületbe, amit cseppet sem ismert. Mégis ha már erre indult, nem fordulhatott vissza. Rótta a folyosókat, s hogy egy kis izgalmat vigyen a dolgokba, kimászott az egyik abalakon, ahol viszonylag széles volt a párkány, s azon haladt tovább. Végigmasírozott rajta, csak arra nem számított, hogy egy kanyar után nem lesz tovább, és ő zsákutcába kerül. Lenézett a tátongó mélységbe ami cseppet sem volt hívogató, de továbbmenni sem tudott.

- Nézz már föl, te bamba! -  szólt egy ismerős hang a tetőről. Constantine szinte suttogott, Leon mégis tiszán hallotta. Leon nem tétovázott tovább. Körmét a falba vájta, s elkezdett felfele mászni. Remélte, hogy körme nem szakad ki, és ő pedig zuhan le.  Úgy rémlett, mintha száz emelettel feljebb lett volna társa, pedig csak pár métert kellett másznia. Az eső elállt, és a felhők mögül ki-kibukkanó bágyadt napfény erősen megcsapolta erejét. Máris érezte, hogy perzseli a bőrét, és a haja is fakulni kezdett.

 - Add a kezed! – szólt a vörös vámpír, de Leon saját erejéből akarta felküzdeni magát. Constantine csak a fejét csóválta. -  Na tessék, egy mazohista vámpír. Már csak te hiányoztál nekem!  - Leon nagy nyögés kíséretében felkapaszkodott a tetőre és hatalmas sétány szélén találta magát. Bokrok és fák szegélyeztek padokat sík térségeket, és padokat.

 - Ez a ficsúr a házam tetejére paprikaültetvényt telepített? – fakadt ki Leon.

 - Ez a ficsúr nekünk most jót tett. Itt el tudunk bújni. – nem is tétovázott szavait tettekké formálni. Berohant a bokrok közé kimerült társát is magával rángatva, s lehúzta az egyik sűrűbb bokorba, ahogy az elcsábított nőket szokta. Lépések zaja ütötte meg érzékeny fülüket. Nyilván lépcső is vezetett föl a kastély tetjére, s az üldözők azon jöttek fel. Leon arra számított, hogy sokan lesznek, de csak egyetlen ember volt. Egy magas, tagbaszakadt férfi.

- Williams! – suttogta Constantine. Leon kimondatlanul is tudta, hogy a felügyelő az. A rendőr elindult a járdán, és fülelt. Elhaladt a bokor mellett amelyben a két vámpír gubbasztott. Constantine hirtelen ötlettől vezérelve kiugrott a cserjéből Williams háta mögé, s az mintha csak erre várt volna, hátradöfött tőrével egyenesen Constantine mellkasába. De a felügyelő elkövette azt a hibát, hogy megfordult. Ebben a pillanatban Leon kiugrott a bokorból, és hátulról egy gyors mozdulattal csavart egyet a rendőr nyakán. Az hangos reccsenéssel eltört és élettelen teste zsákként zuhant a földre.

- Mindenki hibázik. -  nyögte levegő után kapkodva Constantine. Egy pillanat sem telt bele, és begyógyult a mellkasán ütött seb.

- Jöhetnek a többiek. – szólt Leon lelki nyugalommal, mintha csak egy csokoládéból tört volna magának az előbb. Tett néhány lépést, de mivel társa nem követte, hátrafordult.

- Miért nem jössz?

- Muszáj mindenkit megölnöd, aki az utadba kerül, ha nem akarod a vérét szívni, akkor is?

-  Viccesz? Évek óta rám vadászik. Csak nem gondoltad, hogy életbenhagyom? Majd lesz más, aki a helyébe lép, de addig legalább nyugalom lesz. – nem várta meg, míg a vörös vámpír újra beleköt, inkább elindult a park másik vége felé. Egyre gyorsuló léptekkel haladt, s amint üldözőik felértek a tetőre ő hatalmas lendülettel elrugaszkodott a párkányról, és kecses ívben zuhanni kezdett. Mindenki azt hitte meg fog halni, és szétloccsan a földön, de szaltózott zuhanás közben  és tökéletes eleganciával guggolásba talpra érkezett.

- Mindig a parádézás! – nyögte Constantine. Ő maga mellőzte az eféle nyaktörő mutatványokat, részint azért,mert könnyű szerrel nyakát szeghette volna, másrészt soha nem lett volna képes megcsinálni. Ő csak a falmászásban jeleskedett, amit viszont Leon nem mondhatott el magáról. A vörös vámpír nem késlekedve lemászott, és köpenyét leporolta.

- Egyelőre itt nincs több dolgunk, de ahogy lemegy a nap, még vár ránk valaki...