A félelemnek egy nagyon rémisztő formája terjeng a világban. Mint elkényesztett kisgyermekek várjuk a büntit. Mindenki a kisbicskát tratva a zsebében. Ha jön anyu és bánt, akkor majd jól hátbadöfjük… Egy kényelmes imitált világ elfajzott fattyjaiként vicsorgunk egymásra. A szeretet angyalai lassan elhagyják planétánkat és egy új őrjöngés-szerű egymásba-kapaszkodás lesz úrrá rajtunk. Ízesített műnyállal a szánkban és ferromon molekulákat fecskendezve tökéletesre szabott testünkre hódítgatjuk egymást. Kínos a mosoly, a könny ha fájdalomból ered egyenesen szégyenletes. Először csak szertefoszlik minden évezredes sallang, amelyet magunkra aggatunk. Aztán használati cikkekké válunk anyagi világunk teljesedésében. Minden generációval egy picit kevesebbek leszünk. Az újabb koroknak önmagunk vázlatait adjuk tovább. Színek, formák nélküli egyeneseket és görbéket. Az evolúció a pontig tart. A pontot táplájuk minden mozdulatunkkal. A pontot amelybe minden anyag besűrösödik, hogy egy újabb ősrobbanásnak adjon teret. Mert a Napot nem érdekli az emberi kisugárzás. … Így gondolkodott k. lován ülve. Lelkében ringatta az előző nap elhalt magzatát, és egy régi magyar népdallal sírta el a lónak érzéseit. A világ egyszerűsége olyan fájdalmasnak tűnt. Megállt, lepördült a nyeregből, olyan úriasan, ahogy tanították és megmosta arcát a tavaszi virágokkal szegélyezett patakban. Akkor vette csak észre, hogy könnyei lemostak minden sminket pilláiról. Lefeküdt a fűbe, lassan kinyitotta, majd behúnyta szemeit. A mobilja verte fel édes délutáni szendergéséből. A hang a világ túloldaláról közölt rémhíreket. K. felállt, visszaült lovára. A szél feltámadt, és összefújta a haját. Elhatározta, hogy aznap már nem gondolkodik tovább. A Nap sekélyesen villant át néha a galambszürke fellegeken.