A kifejlett belugák más cettel nem téveszthetők össze jellegzetes, egyenletes, ragyogó fehér színük miatt. Nehéz viszont észrevennni fehér fejtetőjüket az úszó jégdarabok között, feltűnik egy fehér domborulat, emelkedik, süllyed, majd eltűnik. A belugák a "legbeszédesebb" fogascetek közé tartoznak, széles repertoárjuk van trillákból, morgásokból, csettintésekből, nyikorgásokból és csicsergésekből, melyeket gyakran hallani a felszínen és a felszín alatt. Valószínüleg a legsokoldalúbb és a legkifinomúltabb radarrendszerük van valamennyi cet közül. Jól alkalmazkodtak a partközeli élethez, jól manővereznek a nagyon sekély vízekben is: még ott is tudnak úszni, ahol testüket alig borítja víz, ha partra vetődnek és nem háborgatják őket, gyakran életben maradnak a következő dagályig.

Család:

Monodontidae

Faj:

Delphinapterus leucas  

Egyéb nevek:

Delphinapterus beluga, fehér delfin

Csoportméret:

5-20, százak vagy ezrek nyaranta a folyótorkolatok környékén

Élőhely:

part menti tengerek, nyílt tengerek

Gyakoriság:

helyenként gyakori

Egyedszám:

50 000-70 000

Veszélyek:

élőhely tönkretétele, emberi háborgatás, szennyezés, vadászat/halászat

Táplálkozás:

halak; világító- (krill), v. egyéb rákok; kalmárok vagy polipok

Testfelépítés:

• aránylag kicsi fej, gömbölyű homlokzsírpárnával
• jól látható redő a lélegzőnyílás mögött
• a testfelszín lehet ráncos, redőzött ls zsírtól dudorodó; gyakoriak a hegek
• nincs hátúszó, helyette hátoldali taraj
• a taraj kb. 50 cm hosszú, sötét dudorok sora alkotja
• a test nagy részén ráncos a bőr
• világos, fehér testszín, mely az egyes évszakokban sárgának tűnhet
• a test rubusztos
• csak a hímek mellúszója gürbül felfelé (az életkorral egyre kifejezettebb)
• széles, lapát alakú, nagyon mozgékony mellúszó
• nagyon rövid, elkülönült nyak
• rövid arcorr
• széles szájnyílás
• születési tömeg 80 kg
• felnőtt tömege 0,4-1,5 tonna
• fogak 16-22/16-18

Fej jellemzői:

• a változatos alakú homlokzsírpárna hangadáskor rezonátorkéntműködhet

Farok jellemzői:

• a hátulsó szegály néha sötétbarna
• középen mély bemetszés van
• a hátulsó szegély domborúsága a korral egyre határozottabbá válik

Határozó bélyegek:

• lassú úszás
• viszonylag könnyen megközelíthető
• gyakran kémlelődik
• nem ugrik

Viselkedés:

Általában lassan úszik, idejének nagy részét a felszínen, vagy annak közelében tölti. Mozgása kissé hullámzó. Merülésére jellemző, hogy a percenként 5-6 sekély merülést egy mélyebb merülés követ, ami durván még egy percig tart. Látszólag sohasem ugrik, de néha kiemeli a fejét a vízből úszás közben. Gyakran kémlelődik és csapkodja a farkát. A belugák társas állatok, ritkán vannal egyedül, csak az idősebb példányok magányosak vándorlás alatt. A páraoszlop ködös, jelentéketelen és alacsony; csendes napokon azonban több szár méter távolságból is hallható a kilégzés.

Előfordulás:

Elterjedése az Északi-sark körül a szubartikus régiótól a magas sarki területekig széles körű, de nem összefüggő. Előfordul Skandinávia, Grönland, Svalbard és Észak-Amerika partjai mentén. Évszakos eloszlása közvetlen kapcsolatba hozható a jégviszonyokkal, de a legtöbb populáció nem mutat kifejezett vándorlást, a leghosszabb útvonal a bering-tengeri telelőhelytől a kanadai Mackenzie-folyóig tart, ahol a nyarat töltik, egyes populációk 1000 km-nél mélyebben is beúszhatnak a folyókba. Más populációk egyáltalán nem vándorolnak, mint pl. a kanadai Szt. lőrinc-folyónál ékő rezidens csoport, melyek nyaranta a sekény öblökben és folyótorkollatokban élnek. Télen ezen a vidéken vékony a jégtakaró, a szél és az óceáni áramlatok összetörik a jeget, és az állatok szabadon lélegezhetnek.

Populációk:

Öt nagy populációjuk ismert: a Bering-, a Csukcs- és az Ohotszki-tengerben (25 000-30 000); a magas északon Kanada és Nyugat-Grönland között (10 000-14 000); Kanadában a Hudson- és a James-öbölben (9000-12 000); Svarbald környéke, (5000-10 000); Szt-Lőrinc-öböl Kanada (300-500). Ez utóbbi állatainak testében olyan magas egyes kemikáliák koncentrációja, hogy pusztulásuk után tetemük mérgező lehet. Ez a nagya töménység emberi behatásra alakul ki a borjakban, az olajszennyezés és a vízerőmű-telepítések következtében. A belugákat a sark körül élő természeti népek évszázadok óta vadászták, de csak a 20. századi, kereskedelmi célzatú vadászat ritkította meg számukat. Testméretük populációnként eltérő: a legnagyobb példányok Grönland partjainál és az Ohotszki-tengerben, a legkisebbek a Fehér-tengerben és a Hudson-öbölben élnek.

Arckifejezések:

A beluga többféle arcot ölthet homlokzsírpárnáinak és "ajkainak" alakváltozatásával. Arckifejezése lehet mosolygós, rosszalló vagy csitító, ezek a kifejezések képezhetik a kommunikáció egy formáját, vagy kapcsolatba hozhatók a hangképzéssel.

Színváltozások:

A belugák testszíne az életkorral változik, a stületéskori sötét palaszürkétől a szürkén, világosszürkén, kékesfehéren keresztül az állatok5-10 éves korában bekövetkező ivarérésig, amikor tiszta fehérek lesznek. A fiatal állatok színe hasonlít a narváléhoz, de mivel nagyon jellegzetes felnőtt pédányokkal vannak egy csapatban, ezért nehéz őket összekeverni. A hátoldali taraj, a mellúszók és a farokúszó szegélye az egész élet során megtartja sötét pigmentációját.

Kémlelődés:

A belugák kíváncsi állatok, gyakrna kiemelkednek a vízből, valószínűleg azért, hogy szétnézzenek.Más cetektől eltérően, nyakuk hajlékony, ezért képesek elfordítani fejüket.

Jegesmedvék támadása:

A belugákat gyakran csapdába ejti a jég, olyankor egyaránt könnyű zsákmányaivá válnak az embereknek és a jegesmedvéknek. Egyes csoportok példányain nagyon gyakoriak a jegesmedvék sikertelen támadásaiból származó sebesülések.