Én Veronában, avagy így is
Prológus
Így kezdődött…
Türelmetlenül söpörtem ki egy rakoncátlan hajtincset az arcomból. Tanácstalanul néztem körbe a szűk kis utcán. Hol lehet az a tér? Nem szabad elkésnem…
Idegességemben dobbantottam egyet a lábammal, de tettemet nyomban meg is bántam, ugyanis a felszálló portól köhögőroham fogott el. Mit ne mondjak, Verona ezen utcája nem a tisztaságáról híres.
Ekkor kiabálás ütötte meg a fülemet, amitől egy pillanatra a szívverésem is elállt. Ha nem akadályozom meg… nekiiramodtam, és olyan gyorsan futottam, mint még talán soha senki…
***
Egy Den-féle jó tanács: soha az életben ne dőlj be holt költők és drámaírók körmönfont trükkjeinek. Bármilyen kecsegtető alkut, lehetőséget is ajánlanak, ne hidd el! (Kisgyerekeknek ez a cukros bácsira is érvényes. Csak mondom.) Soha de soha! Főleg ne, ha az illetőt William Shakespeare-nek hívják. És ha még kedvesen mosolyog is hozzá, akkor: szégyen a futás, de hasznos! Komolyan, én már csak tudom. Elvégre a saját bőrömön tapasztaltam. Látom, nem hiszel nekem! De tudod mit? Inkább elmesélem a történetemet, nyájas olvasó, hogy okulj belőle! Tehát, kezdjük ott, ahol minden kezdődött: egy irodalom órán, egy rosszul sikerült fogalmazásdolgozattal…
Akkor hát rajta:
A Vörös Sárkány ismét lecsapott. Undorító, párducmintás felsője, és vörös gombafrizije az egész iskolában ismert volt. Igen, Betti néniről beszélek.
A negyvenhárom éves vénkisasszony drámai mozdulattal az asztalra helyezte, majd körülményesen kinyitotta „My little cat” – es mappáját, és kiemelte belőle az immár leosztályozott dolgozatokat. Arcára síri kifejezés ült.
-Hát, egyáltalán nem vagyok megelégedve – szólt, és ecsetelni kezdte, hogy a 8/A – sok (mármint a saját osztálya) mennyivel jobbat írtak, mennyivel ügyesebbek voltak, mennyivel több fogalmazótehetséggel áldotta meg őket a sors, stb.
Majd a szokásos módszerrel kiosztotta a dogákat.
-Selmeczi Adrienn: hármas – nyújtotta Adri felé a fogalmazását, majd folytatta:
-Horváth Alexandra: öt alá. Szélpál Tamás: kettes. Ördög Deák Szilvia: ötös. – (Sziszi megkönnyebbülten sóhajtott).
Valahogy nem tudom megérteni, hogy miért kell mindezt szétkürtölni… véleményem szerint bőven elég, ha mindenki a saját jegyéről tud…
-Szabó Anita: négyötöd! – csérogott a tanárnő.
Mi? Én meg a négyötöd? Kikérem magamnak! Én még egy fogalmazásra se kaptam öt alánál rosszabbat… mit képzel ez magáról?! Ez bosszúért kiált!
A papírom tetején ez a cím díszelgett: „Így is történhetett volna: Romeo és Júlia”, a lap alján nagy, bekarikázott 4/5 és a cirkalmas aláírás, ez alatt apró piros betűkkel ez állt: „Túl rózsaszín”.
Túl rózsaszín? Könyörgöm, az a vénkisasszony magyaráz itt nekem a rózsaszínről, aki My little cat-es és My little dog-os mappával jár-kel az iskolában? Akinek már mindenki kívülről fújja a (régi) szerelmi életét? (Igen, ilyen is volt neki!)
Este az ágyamban aztán tovább háborogtam.
„Tönkretette a napomat ez a hárpia” állapítottam meg keserűen, miközben egy jól irányzott bal egyenessel kiütöttem szegény kispárnámat. Gyorsan felkaptam a padlóra küldött párnát, megpaskoltam, majd duzzogva ráhajtottam a fejem, és gondolataimba merültem.
Hirtelen rájöttem, hogy már nem az ágyamban fekszem… hanem ülök. De hol?
Á, egy bársonyszékben... de hát nekem nincs is bársonyszékem! Zavartan pislogtam jobbra-balra. Egy pillanat! Ez nem is az én szobám! Ez egy ódivatú, elegáns iroda. Hogy kerültem én ide?
Kissé felelmeltem a fejem, és egy bogárfekete szempárt pillantottam meg a hozzá tartozó túlságosan ismerős férfival. A felismeréstől szólni sem tudtam.
-Üdv, Anita – köszöntött kedélyesen vendéglátóm – Vagy szólítsalak inkább a művészneveden, Ms. Hadley-nek?
-Tudja mit? Maradjunk a Den-ben – nyögtem.
-Ahogy akarod, Den.
-Köszönöm – biccentettem - Khm… és mit tehetek önért, kedves Mr. Shakespeare…?
1. Fejezet
Egy különös próbatétel
-Hát, igazából semmi különösről nincs szó, Den. – somolygott William Shakespeare, ami teljes mértékben meggyőzött ennek ellenkezőjéről – de kérlek, tegeződjünk, és ha megkérhetlek, szólíts Willnek, ahogy a barátaim.
Egyre gyanúsabb…
-Rendben, Will – nyöszörögtem – de kérlek, árulj el pár dolgot. Egy: hogy kerülök ide? Kettő: hol vagyok? Három: maga nem halott? Hisz’ a tizenhatodik században élt… Négy:…
-Elég! – parancsolta fülére tett kézzel Will – légy szíves, maradj csöndben. Ajándékozz meg egy kis türelemmel, és mindent megmagyarázok. Nos hát: valóban elég régen éltem, és már réges-régen meghaltam.
-Eddig stimmel. Akkor most hogy kerülsz ide?
-Csitt. Mindjárt elmondok mindent. Utóbbi kérdésedre válaszolva: nos, valójában csak szellemként vagyok itt. De nem az a lényeg. Szóval, sokszor figyelek fel tehetséges írókra és írójelöltekre, meg most rád is. Tudok arról az iskolai „Romeo és Júlia” fogalmazásodról. Elég érdekes, színes, és rózsaszín, de a szereplőknek mindenképpen előnyös.
-Az biztos – helyeseltem.
-Kérdezted, hogy kerültél ide. Egyszerűen. Idehoztalak. A módszert nem mondom el, úgysem értenéd. Nem álmodsz, de… mindegy, ez túl bonyolult. A lényeg, hogy most itt vagyunk Veronában.
-Hol? – pislogtam döbbenten.
-Olaszország egyik városa. Tudod, itt játszódik a…
-Tudom, hogy hol van Verona… de…
-Tudom, furcsa. Elég nagy szívás lehet…
-Will! „Szívás”?
-Attól, hogy nem a te korodban élek, még ismerhetem a diáknyelvet, nem? De most térjünk a tárgyra: megfogott a fogalmazásod. Bár a saját karaktered, akit megalkottál benne…
-Mi bajod van Lilyvel? – ütköztem meg.
-Hát… ööö, semmi – füllentette – tudod mit? Van egy ajánlatom számodra. Bár én inkább játéknak nevezném. Szóval: beteszlek a regénybe.
-He????? – döbbentem meg. Ez az értelem magas foka volt, Den, csak így tovább…
-Mármint a Romeo és Júliába – folytatta – ha sikerült happy endet – most mit nézel így? Angol vagyok, vagy mi a szösz! – csinálnod a sztoriból, akkor az úgy marad. A boldogtalan szerelmesek tragédiája eltűnik, és lesz belőle a boldog szerelmesek története. Viszont vannak szabályok. Aktív szereplő leszel, de számomra passzív. Téged, a többiekkel ellentétben nem befolyásolhatlak, sem fizikailag, sem szellemileg. Bár fizikailag kicsit talán, de azt sem konkrétan. Vegyük például: nem írhatom, hogy dühös lettél, azt sem, hogy a torkod megsajdult. Sőt, az sem, hogy a fejedre pottyan egy tégla. De azt már igen, hogy egy tégla lezuhan, de az már rajtad múlik, ki tudsz-e térni előle. Ez azonban nem vonatkozik a többi szereplőre. Mondjuk, írhatom, hogy Benvolio megragadta a karod, de te, ha gyors vagy, kitérhetsz. A többiek, mármint a szereplők befolyásolásában viszont egyenlők vagyunk. Te is tudsz hatni rájuk, csakúgy, mint én – mármint nem egészen úgy. Például ha én azt írom: Júlia a kert felé vette az irányt, te megállíthatod, és ráveheted, hogy inkább az ebédlőbe menjen. Majd’ elfelejtettem. Van egy rád nézve nagyon fontos, kötelező szabály: ha valamelyik szereplőnek bármit elmondasz az ő – vagy bármelyikük további sorsáról, akkor elbuktál, és game over, pardon: vége a játéknak. Van valami kérdésed?
Csak négyszázmillió-ötszázhetvenkettő, Will. De ezek közül egy sem jött a nyelvemre.
-Vegyük át még egyszer – mondtam végül – szóval azt kéred, hogy szereplejek a Romeo és Júliában, és próbáljam megváltoztatni a végét, anélkül, hogy a szereplők tudnák, mi az eredeti sorsuk.
-Pontosan!
-És még valami: van rám nézve valami kockázata a dolognak?
-Van – szólt Will kisebb hezitálás után – egy apróság, csak hogy izgalmas legyen: ha meghalsz a történetben, akkor a valóságban is meghalsz.
-EZ NEKED APRÓSÁG?! – hüledezetem.
-Ugyan, kérlek, ez csak formaság… nagyon ügyetlennek kéne lenned ahhoz, hogy ez megtörténjen. Egyébként is, ha sikerül teljesítened a küldetést, akkor ez is megszűnik… kérlek, hidd el, nem lesz semmi baj. Naaa… vállalod?
-Hogy benne vagyok-e ebben az elmebeteg játékban? Nos: nem! – vágtam rá határozottan.
-Biztos?
-Biztos.
-Légyszi, légyszi, légyszi! – könyörgött a férfi.
Mérlegeltem. Végül is csak vigyáznom kell magamra. Jó móka lesz, no meg csak egyszer adódik ilyen alkalom az életben…
-Na jó – adtam be a derekam hirtelen elhatározással - egy feltétellel…
Will csodálkozva nézett rám.
-És mi lenne az?
-Ez nekem kicsit sok, és nem hinném, hogy egyedül…
Shakespeare mester egy pillanatra gondolataiba merült, majd átszellemült arccal nézett a szemembe.
-Ne is folytasd, értem én. Kapsz egy remek segítséget. Akarom mondani kettőt…
-Megtudhatom, mit, vagyis miket?
-Kiket. Ági és Adrienn barátnőidet – hangzott a felelet.
-Mi? De hát ők nem is olvasták…
-Ez a lényeg. Így szórakoztatóbb…
-És nehezebb. Gonosz… - ráztam a fejem - hát, rendben, benne vagyok. Még valami: ki leszek?
-Mit gondolsz? – mosolyodott el Will.
-Ajaj… egyre gondolunk?
-Úgy vélem, igen. Megkóstolhatod a saját főztödet – kacsintott a férfi.
-És Ági, és Adri?
-Majd megtudod. Azt megígérem, egyikük sem lesz Júlia.
-Mertem remélni. Hát jó. Hm, akkor indulhatok?
-Tehát benne vagy! Pompás! – vágta rá Will, mielőtt meggondolhattam volna magam - Csukd be a szemed! Három, kettő, egy… INDULÁS!
Mintha egy hatalmas örvény ragadott volna magával. Kavargás, forgás. Aztán teljes sötétség…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
