Néhány héttel ezelõtt érdekes jelenséget figyeltem meg a földszinten. Amikor elmentem az egyik ajtó elõtt, ugatni kezdett! Elõször nem is értettem, honnan jön a hang, és bevallom, nagyon meg is ijedtem. De aztán idõvel hozzászoktunk. Mamival különféle hecceket találtunk ki az ajtó bosszantására. Amikor elmentünk elõtte, volt hogy kaparásztuk a falat, nyávogtunk, vagy cincogtunk. Az ugatás különösen hangossá és ingerültté vált, amikor odaálltam elé, és beszagoltam alatta. Ha elég sokáig álltam ott a küszöbén, még rázkódni is kezdett, és a kilincs is mozgott rajta! Mintha ki akarna törni az ajtó, hogy engem megfogjon! De hát én nem félek, ki hallott már olyat, hogy egy ajtó megharapjon? Badarság! De ettõl függetlenül jókat mulatunk rajta. Egyik este kitaláltam, hogy odapisilek elé, de mami felkapott. „Syd, te kis aljas, ez azért már túlzás, ne hergeld szerencsétlen kutyát még ezzel is.” Fenn az emeleten is szoktuk még õt hallani, és amikor különösen sokáig csinálja, ordibálnak a szomszédok. Irtó vicces! (Mami beszámolója: Új kutya költözött a földszintre, és rettenetesen haragszik, ha megérzi Syd szagát. Ezen jókat lehet szórakozni, csak vigyázni kell, hogy a szomszédok nehogy észrevegyék, mert jól leüvöltenek a ricsaj miatt. Szegény kutya szerintem már nyugtatókon él, és nem hiszi el, hogy esténként egy görény grasszál az ajtaja elõtt.)