GYERETYÁN NÉPE VALÓBAN MAGYAR NÉP VOLT

Az eddigiekben bebizonyítottuk azt, hogy Gyeretyán, amennyiben valóban magyar király volt, csakis a kummagyarok királya lehetett- Azt is bebizonyítottuk, hogy a kummagyarok a Kuma folyó vidékén, a Kaukázustól északra elterülő síkságon és lankákon éltek. Most azt kell bebizonyítanunk, hogy az a nép, amelyet az egykorú nyugati és keleti források kummagyarnak mondanak, illetve amelynek hazáját Kummagyariának nevezik, valóban magyar nép volt.

Ismét csak az egykorú forrásokra utalhatunk. Gardizi, Al Bakri és a Hududulálam részletes leírást közöl erről a népről és azokat magyaroknak nevezik- Ogotáj nagykánnak a kínai történeti könyvekben feljegyzett és így reánk hagyományozott hadiparancsa ugyancsak ezt a népet nevezi magyarnak. Ezekkel a kútfőkkel külön fejezetben foglalkozunk.

A hittérítőkhöz intézett pápai bullák IV. Ince pápa korától, 1253-tól kezdve említik Kummagyariát a következő formákban

"terra Ungarorum maioris Ungariae" (1253, 1288 és 1291)
"terra Hungarorum majorit Hungariae (trans Danubium) " (1258)

Az Ungarorum, var. Hungarorum kitétel határozottan magyarokra utal, Mivel kétségtelen az, hogy a pápai udvar a helyszínén működő hittérítőktől értesült arról, hogy tulajdonképpen miféle népek között működnek, tehát mivel a bullákban közölt népnevek végeredményben helyszínen szerzett adatokon nyugszanak, most már csak az a kérdés, illetékesek voltak-e azok a hittérítők, akik Kummagyariában jártak, annak eldöntésére, hogy ennek az országnak lakói valóban magyarok. Az illetékesség ismérvének azt a körülményt tartjuk szükségesnek és elegendőnek, ha bizonyítani lehet azt, hogy jártak pannóniai magyar hittérítők is azon a vidéken, Csakis magyar ember lehetett illetékes ugyanis annak a megállapítására, hogy a Kuma mentén valóban tősgyökeres magyar nép él.

Működtek-e a kaukázusi népek között magyar szerzetesek is? Határozott igennel felelhetünk. Ha csakis a ferences vértanúk névjegyzékét hívjuk tanúságtételre, abban a következő magyar hittérítők nevére akadunk

Fr. Petrus de Ungaria 1269-ben a dunai bolgárok földjén mártírhalált szenvedett (61)

Fr, Stephanus Ungarus 1288-bon az alánok között nyerte el a vértanúság pálmáját. (62)

Fr. Stephanus de Hungaria. Nem azonos az előbbivel. Ezt a Magyar István testvért 1334-ben Szerájban végezték ki igen szomorú körülmények között. (63)

Fr. Dominicus de Ungaria "in terris infidelium", a jelek szerint Kipcsak-ban szenvedett vértanuhalált 1334-ben, Ez időben - amint azt Golubovich erősen kihangsúlyozta - keleten igen sok magyar hittérítő szerzetes buzgólkodott (64)

Dom, Miles Thomas Hungarus 1358 április 4-én adta életét három társával együtt hitéért Cairóban. (65)

Ismerjük emellett néhány olyan keleten működő magyar hittérítő szerzetesnek nevét is, akiknek nem jutott a vértanúság osztályrészül, Így:

Fr. Stephanus Ungarus tagja annak a követségnek, amelyet Piano da Carpino 1245-ben vezetett Kujuk kán karakorumi udvarába. (66)

Fr. Johanca Hungarus két magyar és Vilmos nevű angol rendtársával (O. F. M.) együtt nagy sikerrel térítgetett esztendőkön keresztül Kipcsakban {Tartaria). Kaffa vidékétől Baskíriáig hatoltak, ahol hat esztendőt töltöttek. Működésükről fr. Johanca részletes levélben számolt be. (67) Hangsúlyozza, hogy magyar, német és angol testvéreket küldjenek, mert ezek tanulják meg leghamarabb a nyelvet.

Magyar Illés testvér nagyarányú munkásságától és Üzbég fiának Tini (Cini) bégnek udvarában folytatott sikeres misszióspolitikai működéséről sem szabad megfeledkeznünk. 1338-ban XII. Benedek pápa Magyarországi Gergelyt és néhány szerzetestársát küldi követül a tatár fejedelmekhez s ez alkalommal külön levelet küld Illés testvérnek is. (68)

Emellett felsorolhatnánk még néhány olyan magyar szerzetes nevét, akik ugyanezen időtájt a Szentföldön utazgattak, vagy tartózkodtak (69-72)

1321 táján Kréta szigetének érseke egy magyar domonkosrendi szerzetes volt, név szerint Fr. Alexander Hungarus O. P. 72/1

A felsorolt adatok, amelyeket még lehetne szaporítanunk, elég bizonyságot szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy a keleti hittérítésben igen jelentős részük volt a magyar ferenceseknek és dominikánusoknak. Mivel "... per Dei gratiam... linguam Cumanicam et litteram Vinguricam, qua quidem lingua et littera utuntur communiter per omnia ista regna seu imperia Tartarorum, Persarum, Chaldaeorum, Medorum et Cathay"' (73) és mivel a magyar szerzeteseknek egyrészt anyanyelvüknek a kun nyelvvel való rokonsága, másrészt a kunok közötti állandó hittérítői munka lehetővé tették a kun nyelv tökéletes elsajátítását, mondhatjuk, a tatárországi hittérítői munkára a magyar szerzeteseknél senki sem volt hivatottabb.

De nem is tagadható, hogy sok magyar hittérítő szerzetes működött keleten, így a kaukázusi népek között is. Rubruk (amint arról alább bővebben lesz szó) a kummagyarok földjén találkozott és beszélt két a szentistváni Magyarországból odakerült klerikussal. Ezek bizonyára kétséget kizáróan meg tudták állapítani a kumai magyarság valóban magyar mivoltát.

A III, részben közöljük IV. Ince pápának egy bulláját, amelyben meghagyja a dominikánusok magyarországi provinciálisának, hogy küldjön Alániába és Kummagyariába magyar dominikánus hittérítőket. Ezzel a fontos adattal igen részletesen kell foglalkoznunk.

Emlékezzünk meg még arról,. hogy O. Wolff, a kiváló német történetíró már a múlt század végén elfogadta azt a lehetőséget, hogy Gyeretyán népe valóban magyar nép volt. Felfogásával majdnem egyedül állott, mert alig-alig akadt tudós, aki a meggyőző bizonyítékok hiányában nézetéhez csatlakozott volna. Wolff erről a kérdésről így ír: "Hier (d. h. am Don und an der Kuma) saßen noch 1323 ( !) Reste diesel Volkes (d. h. der Ungarn), deren König, Jeretanny, sich rühmte, mit der Königen der europäischen Ungarn cines Geschlechtes zu sein und für sein Volk vom Papst Johann XXII, einen katholischen Lehrer verlangte." (73/1)

Ma, már a bizonyítékok hosszú sora áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy ez a nép valóban ott élt a Kaukázus lejtőin és a Kaukázus síkságán, és hogy az valóban tősgyökeres magyar volt.

MAGNA UNGARIA ÉS MAIOR UNGARIA

Hátra volna még annak a bizonyítása, hogy a pápai bullákban emlegetett Maior Ungaria nem azonos Julianus testvér Magna Ungariájával. Erre a bizonyításra könyvünk második részében, a nyugati krónikák adatainak ismertetésével kapcsolatban kerül sor. Itt röviden csak arra utalok: miként az egyháztörténeti vonatkozású anyag tárgyalásánál látni fogjuk, tökéletesen kétségtelen az, hogy a pápai bullákban "episcopi Maierienses"-nek nevezett püspökök a Kuma folyó melletti Magyar város püspökei voltak, Az is bizonyítható, hogy Magyar (Maier, Mager) a Cummageriának nevezett hittérítői körzetbe tartozott. Kétségtelen, hogy a Magyar-i püspökséget 1329-ben alapították s hogy Kummagyariában már 1314 előtt ferences zárdák, köböl épült konventek voltak. Ezzel szemben Johanca testvér leveléből tudjuk, hogy Baskíriában 1320-ban megtelepült hittérítők még egyáltalán nem működtek, egyetlen zárda sem állott, sőt még a zarándoktestvérek is a legnagyobb erőszakosságokat voltak kénytelenek elszenvedni a fanatikus mohamedán fakírok és az általuk feltüzelt mongol hatóságok részéről. A későbbi időkből síncs egyetlen adatunk sem arra vonatkozólag, hogy '' valaha is szerveztek volna (a XIV-XV. századi) katolikus hittérítés során püspökséget.

Mivel pedig bizonyított tény, hogy a pápai bullák "terra Ungarorum maioris Ungariae"-je a ferences zárdajegyzékekben említett Cummageriával azonos terület, nem lehet kétséges, hogy Julianus felkereste Magna Ungaria és a szóban forgó Maior Ungaria nem lehetnek azonos területek.

RUBRUK TANUSÁGTÉTELE

A kumai magyarság egykori léte-, vagy nemléte kérdésében a legfontosabb szerep Rubruknak jut. Ő a koronatanú, mert ő 1253-ban járt Kummagyariában, ott találkozott és elbeszélgetett két ott működő pannóniai magyar hittérítő szerzetessel is, akikről azt mondja, hogy az ott élő, többi keresztény magyarnak a papjai voltak.

Rubruk, mint 1X. Lajos francia király követe 1253-1254-ben Karakorumban járt, a mongol nagykán udvarában. Útközben kétszer is elhaladt a Kaspi tó északi, illetve nyugati partvidékén. Mikor odautaztában elérkezett a volgamenti Szerájba, Batu kán székvárosába, a kán másfél hónapig feltartóztatta. Mivel nem engedte el szeme elől a követet, öt teljes héten át követniök kellett Batu csapatát a Volga mentén, többnyire száraz és élettelen steppe-vidékeken keresztül, tehát nyilvánvalóan dél felé jártak.

Útjának erről a szakaszáról és a magyarokkal való találkozásáról Rubruk - művének (75) XX. fejezetében - a következő alapvetően fontos közlést teszi:*

XX. Fejezet. Utazás Mangu kán szállására.

2.... "Öt héten át követtük kocsin Batut etiliamenti vándorlása során, Társam meg néha olyan éhes volt már, hogy majdnem könnyezve mondogatta nekem: "Úgy látszik, már soha sem kapok ennivalót." Nyilván mindenüvé követtük Batu táborát, noha ez nekünk nagyon hosszadalmas dolog volt, mivel már jármi sem tudtunk. Ugyanis a lovakat ért baleset miatt gyalog kellett mennünk."

3. "Végre reánk találtak bizonyos magyarok, akik papok voltak. Egyikük még mindig tudott tiszta szívből énekelni és a többi magyarnak mintegy papja volt. El-elhívogatták, hogy temesse el holtjaikat. A másik nagyon is tájékozott volt a nyelvekben. Mindent megértett, amit irodalmi nyelven mondottunk neki, de válaszolni nem tudott. Ezek végre bőséges vigasztalásban részesítettek bennünket, amennyiben italul kumiszt, ételül pedig húsokat hoztak, Ők pedig azt kérték tőlünk, adjunk nekik valami féle könyveket, de nem volt semmink sem, amit odaadhattunk volna; ugyanis - nagy sajnálatomra - nem volt semmi másom, mint a bibliám és a breviáriumom. Ekkor így szóltam hozzájuk: "Adjatok nekünk hártyalapokat és én másolni fogok nektek mindaddig, amíg itt leszünk." Így is csináltak. És mindkettőjüknek leírtam a Boldogságos Szűzhöz való könyörgéseket és a holtakért való szolgálatot."

4. "Egyik napon hozzánk csatlakozott bizonyos kun; latin szavakkal üdvözölvén bennünket, így szólt: "Salvete domini!" Csodálkoztam s viszonozván a köszöntést megkérdeztem, kitől tanulta ezt az üdvözlést, mire azt felelte, hogy őt testvéreink Magyarországban keresztelték meg s ők tanították arra. Azt is elmondotta, hogy Batu sokat kérdezősködött tőle róluk és ő ismertette előtte rendűnk viszonyait."

Elsősorban azt kell eldöntenünk, hol is járt Rubruk illetve hol találkozott az említett magyarokkal, Láttuk az ide vonatkozó szöveget: öt heti lovaglásnyira Új Szerájtól, az Etilia mentén, délfelé. Hogy itt Rubruk az Etilián a Volgát érti, kiderül az alábbiakból: "... Az Etilia folyamtól elindulva, körülbelül már tizenkét napig mentünk, midőn egy másik nagy, Jagag (Jajk, Ural) nevű folyóhoz értünk, amely eredetét Paszkatirban (Baskíria) veszi s a Kaspi-tengerbe szakad." (Ez a szövegrészlet arra az útszakaszra vonatkozik, amikor Rubrukék már - otthagyván Batu táborát - Karakorum felé haladtak.) (76)

Ugyan azt sem mondja meg Rubruk, hogy Szerájtól dél felé haladtak, de természetszerűen következik abból, hogy ha északnak haladtak volna, akkor legfeljebb volgai bolgárokkal találkozhattak volna, de baskír-magyarokkal semmi esetre sem, mert azok nem a Volga mentén, hanem a Bjelája, a Káma, az Ural folyó és az Ural hegység gerince közötti területen laktak. (77)

Nagy kár, hogy nem közli Rubruk azt, hogy hányadik napon találkoztak ama bizonyos magyarokkal. Ha feltételezzük azt, hogy az öt hetes vadászat derekán találkoztak, napi 20-25 km-es menetteljesítményt véve alapul, arra az eredményre jutunk, hogy Rubruknak valóban ott kellett járnia valahol a Kuma vidékén. Ebben annál is biztosabbak lehetünk, mivel Batu kán is nagyon jól tudta azt, hogy vadászati szempontból a Kumát kísérő erdők és mocsarak a legkedvezőbb terep, mert ott mindenféle apró és nagyvad a legnagyobb bőségben akad.

Nem lehet vitás, hogy azok a keresztény magyarok, akikről Rubruk megemlékezik, hogy találkoztak velük és azok ellátták őket ennivalóval, bennszülött kumai magyarok között élő magyar papok voltak.

Kell-e meggyőzőbb, írásos bizonyíték, mint Rubruk leírásának az a része, amely a két klerikusra vonatkozik. "Tandem invenerunt nos... ", írja a derék minorita a két magyar papról. Tehát reájuk találtak, siettek utánuk, keresték az alkalmat és a módot, hogy találkozhassanak és elbeszélgethessenek. Siettek, mivel hírét vették, hogy egy szerzetes, mint követ és kísérete, Batu kán társaságában errefelé időzik. Magyarok voltak és klerikusok, tehát papok. Kitűnik abból, hogy iskolázottak voltak. Az egyik szívesen, tiszta szívből tudott énekelni, a másiknak nagy nyelvismerete volt. Mindent megértett amit irodalmi nyelven mondtak neki Rubrukék, bár válaszolni nem tudott, t. i. azokon a nyelveken. De bizonyára válaszolt latinul, mert honnét tudhatta volna egyébként Rubruk, hogy az megértette őket?'

Ilyen iskolázott papokat kummagyar ifjakból 1253-ig még a zarándoktestvérek nem nevelhettek, nem is szólván arról, hogy csak egyetlen olyan adatunk van, amely 1253 előttről említi a kúmai magyarok földjét, mint olyat, amelyen katolikus hittérítők működnek. Sőt, ugyancsak IV. Ince pápának egy 1245-ben kelt bullája a Kaukázustól északra eső országok közül csak a cserkeszek és az alánok földjét említi, tehát pontosan azt a két területet, amelyeket egyrészt Krim felől, másrészt Örményország felől, ahol már abban az időben is virágzó hittérítő telepek voltak, a legkönnyebben lehetett megközelíteni.

Ez a két magyar pap, akikkel Rubruk Kummagyariában találkozott, mivel (betűszerint megmondja!) magyar és mivel (különösen az egyik) magasan iskolázott volt, csakis hazánkbeli magyar lehetett: olyanok, akiket a mongolok az 1242, évi visszavonulásuk során hurcoltak magukkal. (Vajon nem lehetséges-e, hogy az 1253. évi bullában éppen Rubruknek - esetleg útjából visszaküldött - jelentése alapján szerepel már "terra Ungarorum maioris Ungariae" kitétel ?)

És most érkeztünk el a legfontosabb mondanivalónkhoz Gyeretyán népét illetően: Rubruk elbeszélgetett ezzel a két, szentistváni magyarországbeli pappal. (Nem is lehetett az olyan futó beszélgetés, ha még arra is jutott idejük, hogy az egyik "tiszta szívéből" énekeljen, Ez érthető is, mert már 11 éve ott éltek, művelt ember létükre elzárva a világtól, s végre most egy Európából frissen érkezett szerzetestársukkal elbeszélgethettek.) Hogy együtt töltött idejük több napig is tartott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, mennyit tudott másolni Rubruk egyházi könyveiből számukra. Beszélgetésük során sor kerülhetett mindenre, s nem utolsó sorban annak az országnak viszonyaira is, ahol a két magyar pap több, mint évtizede élt. Ezért különös jelentőségű, sőt ezért döntő fontosságú Rubruknak ez a kijelentése: a két magyar klerikur "a többi magyarnak" mintegy a papja volt.

Felvetődhetnék az az ellenvetés, hagy hátha az 1241-1242. évi mongoljárás után keletre került keresztény, pannóniai magyar foglyokról van a leírásban szó. Ennek a feltevésnek ellene szól az a körülmény, hogy Rubruk igen pontos embernek bizonyult. Ha valamit sikerült neki valakiről, vagy valakikről megtudnia, gondosan feljegyezte. Találkozott pl. a Volga partján egy keresztény kunnal. Feljegyzi róla, hogy még a magyarországi kun térítések során keresztelkedett meg. (78) A nagykán udvarában találkozott egy Boucher Vilmos nevű francia aranyművessel. Ennek az életkörülményeit is tövéről-hegyére elbeszéli. (79) Miért nem jegyezte volna fel, ha ezek a magyarok nem bennszülöttek lettek volna? A fenti ellenvetésnek nem nagy a valószínűsége, mégpedig azért, mert ha a szóbanforgó "többi magyar" valóban hadifoglyok lettek volna, nem valószínű, hogy szabadon kalandozhattak volna a pusztai legelőkön, és saját háztartásuk lett volna, ahonnét kenyérrel és egyéb élelemmel lássák el Rubrukékat. Másrészt tudjuk azt, hogy a visszavonuló mongol seregek foglyaik legnagyobb részét az ország határán megölték. Az a kevés, akiknek életét megkímélték, tudományuk miatt érték volt szemükben. Ezeket, mint iparosokat, írnokokat és tolmácsokat a káni udvarokban helyezték el Szerájban, illetve Karakorumban. Földmívelő parasztokat és csikósokat nem vittek ők tőlünk a Volga-Kuma közti pusztaságokra!

Azt hiszem, ezek után teljesen világosan áll előttünk a Rubruk leírásából adódó hármas bizonyíték (keresztény magyarok - magyar klerikusok - többi magyarok) jelentősége.

Rubruk leírásából betű szerint kiolvasható, bizonyítható, hogy a kumamenti nép magyar volt, tehát hiteles XXIl. János pápa bullájának az az állítása is, hogy Gyeretyán a magyarok fejedelme volt,

Egyébként ugyanerre az eredményre vezettek a legújabb, korszerű orosz tudományos történeti kutatások és ásatások is. Ezekről Arendt professzor 1935-ben megjelent művében (80) így nyilatkozik "A magyarok területe délkeleten, ahogyan a nagyszámú leletek alapján látjuk, magába foglalta az egész északi Kaukázus középső részét. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Rubruquisnek a mi szempontunkból igen fontos bizonyítékait, aki az előtte már ismerős magyarok maradványait a Kuma folyó melletti "Magyari" varosban látja." (81)

Meg kell jegyeznem, hogy Magyar város neve Rubruk leírásában egyáltalán nem szerepel. Pauler is, magam is tüzetesen kerestük azt, de nincsen. (Valószínű, hogy 1253-ban Magyar még nem is épült ki későbbi pompás formájában.) Miért hivatkozik hát akkor Arendt a Kuma melletti Magyarra? Azért, mert ő nem ismeri még Kummagyaria fogalmát, létezését és történetét. Nála Magyar város ugyanazt a fogalmat fedi, amelyet mi Kummagyaria néven, mint a kumai magyarság országának nevét vezetünk be a magyar történelembe.

Rubruk útijelentésében (teljes címe: De Moribus Tartarorum. Itinerarium Orientis) még több helyütt is találkozunk a kumai magyarok említésével. Így kétségtelenül a kumamenti magyarságról van szó a XVIII. fejezet címében: De Rutbenis, et Hongaris, et Alanis, et de mari Caspro", (82) azaz magyarul: "Az oroszokról, magyarokról, alánokról és a Kaspi tengerről." A szöveg eddigi tanulmányozóinak nem tűnt fel, hogy ezúttal ugyanazzal a sorrenddel találkozunk a népek felsorolásában, amellyel akár XXII. János pápa 1329 okt, 3-i bullájában, akár Ogotáj nagykán hadiparancsában.

Ebben a fejezetben Rubruk utazásának azt a szakaszát beszéli el, amikor Szártág kántól Batu kánhoz utaztak. A népeket olyan sorrendben említi, ahogy érték azokat: az oroszoktól a kumai magyarokhoz, azoktól az alánokhoz érkeztek, ez utóbbiak pedig már közvetlenül a Káspi tó partján laktak.

Ugyanennek a fejezetnek 3. bekezdésében a kumai magyarok és a tatárok azidőbeni viszonyáról is találunk említést: "3. Tőle (t. i. Szártágtól) az atyjához (t. i. Batuhoz) vezető úton azonban nagy volt a félelmünk. Ugyanis az oroszok, a magyarok és az alánok az ő szolgáik, s ezek (t. i. az említettek) igen nagy tömegben vannak ott közöttük; húszan, harmincan társulnak egyszerre és úgy vágtatnak éjnek idején tegezzel s íjjal felfegyverzetten és akivel csak találkoznak éjszaka, megölik. Nappal elrejtőznek és ha lovaikat a végkimerülésig hajszolták, éj idején megközelítik a legelőkön a méneseket és elcserélik a lovakat, sőt egyet-kettőt magukkal is vezetnek, hogy megegyék, ha szükséget szenvednének. Ilyen találkozástól tehát nagyon félt a mi vezetőnk... 4. Elérkeztünk tehát az Etiliához, (ehhez) az igen nagy folyóhoz." (83)

A Kaukázusi népek - talán éppen az első években elszenvedett nagymérvű és durva elnyomatás miatt - nem tudtak belenyugodni a szolgaságba. Erre vall a XIV. fej. 3. bekezdése: "Tőlünk délre igen nagy hegyek emelkedtek, ezek között laktak, azoknak a pusztaság felé eső oldalán, a cserkeszek és az alánok, vagy ászok, akik keresztények és a mai napig is harcolnak a tatárok ellen. Ezek mögött a tenger, vagy az Etilia tó közelében bizonyos mohamedánok (szaracénok) vannak, leszgieknek nevezik őket; ezek hasonlóképpen nem hódoltak meg." (84)

Nyilvánvaló, ha a cserkeszek és az alánok lázadoztak a tatár uralom ellen még 1253-ban is, harminc évvel a nagy kalka menti ütközet után, akkor- éppen a két nép közé ékelt- kumai magyarság sem cselekedhetett másképpen!

Még egyszer szóba kerülnek a kumai magyarok Rubruk Itineráriumában, a XXX. fejezet 10. bekezdésében, amikor arról ír a kiváló ferences testvér, hogy milyen nehéz helyzetbe került Karakorumban, Mangu kán udvarában, ahol sok keresztényt talált és ezek szerették volna, ha megáldoztatja őket, de Rubruknek lelkiismereti kétségei támadtak, vajon helyesen cselekszik-e, ha nesztóriánus templomban mutatja be a szent misét. Azonban mégis meg kellett gondolnia a dolgot, mert - miként írja - (85) "...A magyar, alán, rutén, georgiabeli és örmény keresztényeknek igen nagy tömege volt ott jelen, s ezek azóta sem látták a Szentséget, amióta fogságba kerültek, maguk a nesztóriánusok ugyanis - ahogy elbeszélték - nem akarták beengedni őket egyházukra mindaddig, míg át nem térnek hozzájuk". Ebben a felsorolásban is az együttesen foglyul ejtett, együttesen elhurcolt kaukázusi keresztény népelemekkel találkozunk: magyarok, alánok, rutének, georgiaiak és örmények szerepelnek a szövegben. Ezek a magyarok - természetesen - csakis a kumai magyarok lehetnek. Mivel a magyarországi hadjáratból Batu kán nem is tért vissza Karakorumba, egyáltalán nem valószínű, hogy a pannóniai magyar hadifoglyokat Karakorumig is elszállították volna. Ezek - Batu csapataival - legfeljebb Szeráj vidékéig juthattak el. Más lapra tartozik az a tény, hogy egy-két írástudó, hazánkbéli magyar papot és szerzetest a nagykáni udvarba irányítottak, hogy a karakorumi kancelláriában a hivatalos levelezésnél és levélfordításoknál - mint tudós férfiaknak - hasznukat vegyék.

Említsük meg végül, hogy visszatértében is alkalma volt Rubruknak egy dominikánusrendi magyar szerzetessel találkoznia, mégpedig Tauriszban (Tebrizben) . (86) Rubruk utazásának végső szakaszánál tartott és Hirkániából Tripoliszbe igyekezett, amikor Örményországban véletlenül összehozta a sors Bernardus Catalanus-szak a nagyhírű dominikánus hittérítő atyával. Az utóbbinak kíséretéhez tartozott "quidam frater de Hungaria", azaz egy illető magyarországi testvér is. Szártág kánhoz igyekeztek. Rubruk jól ismervén a viszonyokat, Bernardust Tebrizben marasztotta. A derék misszionárius vissza is maradt a városban egy német laikus testvérrel egyetemben, noha nem is értették egymás szavát, a magyar testvért pedig Rubruk egy szolga kíséretében visszaküldte Tifliszbe. Többet erről a fr. Hungarusról nem is tudunk.

Történetét is csak azért tartottam említésre érdemesnek, hogy ismételten lássuk, milyen aprólékos részletekre kiterjedt Rubruk figyelme úti jegyzeteinek írása közben; másrészt ezzel is szaporodnak adataink arra nézve, hogy igen is szépszámú magyar ferences- és dominikánus szerzetes járta Kaukázia vidékét.

JULIANUS ÉS A KUMAI MAGYAROK

Amikor csak a múltban és a jelenben a kaukázusi, vagy komai magyarok egykori létezéséről szó esett, rögtön előtérbe került az a kétségtelenül súlyos ellenérv: vajon ha valóban voltak és éltek a XIII-XIV. században a Kuma vidékén magyarok, miért nem találkozott velük Julianus szerzetes, noha kétségtelen, hagy ő 1235-ben megfordult azon a vidéken. A Julianus problémát szokás volt úgy tekinteni, hogy ez az egész kummagyar-kérdés Achilles-sarka. Láttuk, hogy egyáltalán nem Julianuson fordul meg a kérdés, mert nem az a leglényegesebb, hogy Richardus jegyzőkönyve nem szól a kumai magyarokról, hanem az, hogy Rubruk megírja: ő látta őket, ő beszélt is közöttük élő, pannóniai magyar szerzetesekkel, ő tud róluk

Mindenesetre azonban olyan fontos probléma Julianus személye a kumai magyar-kérdésben, hogy alaposan meg kell tárgyalnunk annak minden vonatkozását,

Kumamenti eleinktől napjainkig egyetlenegy hagyomány sem maradt fenn a nép ajkán. Krónikáinkban is csak futólag találjuk meg emléküket és mégis egész határozottsággal, feltétlen bizonyossággal ki merjük mondani, hogy a XIII. század elején a pannóniai magyar nép körében élő hagyomány még tudott a kumamentiek magyar országáról. Olyan bizonyítékunk van erre, amelyet sem félreismerni, sem félremagyarázni, sem letagadni nem lehet!

Bizonyítékunk Ottó testvér 1231-1234. évi, (87) majd Julianus testvér 1235-1236. évi útvonala. Amikor ugyanis a Magyarországra nemrég betelepült dominikánusok elhatározták, hogy megkeresik azokat a Keleten maradt véreinket, akikről csak annyit tudtak a "Gesta Ungarorum" és a "régiek 'írásai" nyomán, hogy valahol keleten élnek, de, hogy merre, azt nem is sejtették, legelőször is 1231-ben Ottó testvért és három társát bízták meg ezeknek a keleti, pogány magyaroknak a felkutatásával. A dolgok természete szerint ők csak a nyugati írott forrásokat ismerhették, tehát olyasféle krónikákat, mint Viterbói Gottfriedé, vagy Vincentius Bellovacensisé, de ezekben sincs több, csak annyi, hogy valahol a Tanais és a Meótisz vidékén sejtik Antiqua Hungariát. Ez az ország a kumai magyarság földje volt.

Ám ezt a kort mindössze három- és félszáz év választotta el a levediai őshaza elhagyásától. Azt is tudjuk az előzőkből, hogy a nyugatra költözködött és a keleten maradt magyarok (Konstantinos Porphyrogennetos szerint: türkök) még jó ideig követek küldözgetésével fenntartották a rokoni kapcsolatot egy mással. Ez, a közvetlen érintkezés csak Szent István király idejében szakadhatott meg. Tehát a népi hagyomány alapja - Ottó - fráter idejében -a csupán 230 évvel korábban megszakadt közvetlen kapcsolatból eredő biztos köztudat volt. Ezek szerint valószínű, hogy a dominikánusok hamarabb szereztek tudomást keleti véreinkről a nép körében élő szájhagyomány útján, mint a krónikákból, hisz ezt a hagyományt a szerzetesrendbe lépő ifjak szinte a szülői házból hozták magukkal

Mivel az élő magyar hagyomány, valamint a nyugati krónikairodalomnak - a következőkben részleteiben ismertetendő vonatkozó részletei egyaránt valószerű értesüléseken alapultak, nagyon természetes, hogy az írott és a hagyományokban őrzött tudósítások egyöntetűek voltak. Ez magyarázza, hogy Ottó és Julianus kisded társasága minden tétovázás nélkül, egyenesen a Kubán-Kuma vízvidéke felé tartott, hogy legeslegelsőnek a kumai magyarsággal keressenek érintkezést.

Milyen csodálatos, hegy Richardus fráter jegyzőkönyvében mégsem találunk egyetlen szót sem a kumai magyarságról! Ennek kettős oka van. Egyik az, hogy ez az írás nem kimerítő tudósítás Julianus útjáról, hanem rövid jegyzőkönyv, (89) amelyet egy Richardus nevű szerzetesírnok vett fel akkor, amikor 1237 tavaszán Julianus személyes kihallgatáson jelent meg Rómában IX. Gergely pápánál. Ebben a jegyzőkönyvben tehát csakis a keleti hittérítést illető leglényegesebb dolgokról van szó, azon kívül, hogy a mongolok hadikészülődését is említi. A kumamenti magyarok között abban az időben már ismeretes volt a keresztény hit, sőt talán már a ferencesek Fratres Peregrinantes-ei is megjelentek közöttük, Hittérítői szempontból tehát nem volt szükség arra, hogy ezzel a néppel a jegyzőkönyv bővebben foglalkozzék.

A jelenség másik oka még kézenfekvőbb: Rubruk közléséből tudjuk, hogy abban az időben közel sem volt kialakult, békés. viszony a kaukázusi népek, köztük a kumai magyarság és a még meg nem gyökeresedett tatár uralom között. A cserkeszek, az alánok, a kumai magyarok, a leszgiek, és feltehetően a többi kisebb-nagyobb népség is minden erejével tiltakozott és hadakozott az elnyomatás ellen. Ismervén a tatárak kegyetlen módszereit, nem nehéz elképzelnünk, milyen borzalmas vérfürdőkkel torolták meg a szervezetlen felkeléseket a tatár urak, ha sikerült azokat leverniök. Rubruk szerint a szerencsétlen elnyomottak nappal ki sem mertek mozdulni házukból s éjjel húszan, harmincan egy csapatba verődve, lóhalálában nyargalva közlekedtek egymással. Halál fia volt, aki ilyenkor találkozott velük.

Ez a körülmény ismeretes volt bizonyára Ottó és Julianus előtt is. Legalábbis Julianusról Richardus jegyzőkönyve alapján határozottan tudjuk ezt. Miként olvassuk, már a cserkesz fejedelem asszony figyelmeztette őket, ne menjenek lakott vidékeken át, hanem olyan útvonalat ajánlott nekik, amely ugyan érintette a kumai magyarok földjét, de nem a sűrűn lakott területeken, hanem ellenkezően: annak északi határán, ahol elhagyott pusztaságokon vezetett az keresztül az alánok lakta területekig. Ezen az úton - 13 napon át - sem emberre, sem lakóházra nem akadtak. Ebből azonban nem következik, hogy kumai magyarral, vagy magyarokkal nem beszéltek volna. Sőt ezt egészen biztosra vehetjük! Ugyanis a kumaiaknak bizonyára tudomásuk volt a baskírok létezéséről és országuk fekvéséről, mivel ha talán a baskír-magyar kereskedők nem is, de a volgai bolgár prémárusok minden bizonnyal meg-megjelentek az asztrahányi vásárokon. A volgai bolgárok és a baskír-magyarok között pedig élénk volt a kapcsolat. Az asztrahányi vásárokat pedig a kumai magyarok is rendszeresen látogatták.

Hogy Ottónak és Julianusnak - társaikkal együtt - ezer veszedelemmel kellett megküzdeniök a tatároktól való örökös rettegés miatt, még a szűkszavú Richardus-féle jegyzőkönyvből is kiviláglik, Ottó társaságáról ezeket olvassuk: "Az említett barátok tehát, akiket kiküldöttek, sok fáradságnak tették ki magukat: tengeren és szárazon több mint három esztendeig keresték amazokat, de mindamellett az utak veszedelmei miatt mégsem találhattak reájuk, Egyetlen kivétel egy Ottó nevű pap, ez is csak kereskedő álnévvel boldogulhatott." Ahogy ismételten olvasgatom a jegyzőkönyv szövegét, az a meggyőződés vert gyökeret bennem, hogy talán Ottó és társai - éppen azért, hogy a feltűnést kerüljék - nem is együttesen, hanem külön-külön utakon keresték baskír testvéreinket. Bizonyára az ő tapasztalataik késztették arra Julianusékat is; hogy "szerzetes öltözetüket világival váltva fel és szakállukat, hajukat pogány módra megnövesztve" keljenek útra, De még így sem volt biztonságos a helyzetük. Alániában (itt nem a terekmenti alánokról, hanem a volgamenti jász törzsekről van szó) a tatároktól való általános rettegés miatt alig kaptak kísérőtársakat. Pedig nekik minden áron menniök kellett, folytatniok kellett útjukat! És hogy Asztrahányból kiindulva -a borzalmas sivatagon át szegényen, mindössze. 22 hamuban sült, pogácsányi kenyérkével - egyenesen északnak vágtak, bizonyítja, hogy igenis megbízható, komoly híreket kaptak már akkorra a baskírok országáról. És kiktől szerezték volna ezeket a híreket, ha elsősorban nem a kumai magyar testvérektől?!

Julianuséknak utazásuk során éppen az volt egyik legnagyobb nehézségük, hogy át kellett vágniok olyan területen, ahol a mongol főhatalom már berendezkedett. A kaukázusaljai síkság pedig, miként látjuk, éppen a mongol déli hadsereg felvonulási területe volt abban az időben. Julianus úttörő volt, neki az Ottótól kapott - vajmi szegényes - híradáson kívül semmi közelebbi adat nem állott rendelkezésére. Valószínűnek látom, hogy inkább Ottó testvér volt az, aki három évi utazása során hosszasabban időzött a kumai magyarság között és megállapíthatta azt, hogy ezek a magyarok már többé- kevésbé ismerik a kereszténységet, ellenben vannak keletebbre más magyarok is, azok, akiket ők tulajdonképpen keresnek, mert azok még pogányok, Julianusnak tehát nem tartozott a szorosan vett feladatához a komai testvérnép felkeresése. Sőt a mongolok miatt kerülnie kellett őket. Vagy nem lett volna-e kényelmesebb neki, ha a 13 napos sivatagi út helyett a Kubán völgyéből lekanyarodik a Kuma völgyébe és a Bes-tau lábától egyenesen Kumszk irányába, onnét pedig Torgikán (Asztrahány) felé vág?

A kumaiak ügyének tisztázása még Ottó eredményeihez tartozik, valamint annak a megállapítása is, hogy a baskír-magyarok is vannak a világon. Julianus ez utóbbiak felkutatásának kötelességét örökölte a haldoklótól.

Ebben a magyarázatban semmi hihetetlen sincs és kézenfekvő lesz az, miért nem említi a jegyzőkönyv a kumalakat: mert Ottó útjával rövid néhány mondatban végez, Julianussal kapcsolatban pedig azért nem szól róluk, mert a cserkesz fejedelemasszony, aki nemcsak segéllyel, hanem tanácsokkal is ellátta őket. Bizonyára nem ok nélkül utasította őket arra, hogy a lakott területeket elkerülvén, a sivatagi utat válasszák.

Egyébként is nem szabad a kérdést úgy megítélni, hogy mivel Richardus jegyzőkönyve nem szól a kummagyarokról, következésképpen azok nem is voltak -a világon. A helyzet más, mert körülbelül Julianus útjával egy időben kelt Ogotáj hadparancsa is, és ez a kumai magyarokat határozottan említi, másrészt Rubrukról tudjuk, hogy 17-18 évvel kérőbb valóban találkozott a kumai magyarokkal, saját földjükön, a leírt körülmények között. Más adatokról és bizonyítékokról nem is szólva, elegendőnek tartjuk, ha csak Ogotájt és Rubrukot hívjuk tanúságtételre ismét, mint azt a két forrást, amely Julianus híradását időrendben közrefogja. Emezek betű szerint beszélnek a kummagyarokról, az - szűkszavúságában - nem emlékezik meg róluk, de az említett tényekből bizonyossággal kiolvasható az, hogy - ha Julianus talán nem is találkozott velük - Rubruk fráternek alaposan ismernie kellett kumai véreinket is.

IBN BATUTA TÜRKJEI

Kummagyaria fővárosa és Gyeretyán fejedelem székhelye a Kuma folyó partján épült Magyar város volt. 1333-ban megfordult a városban Ibn Batuta is és útleírásában, amellyel a későbbiekben igen részletesen foglalkozunk majd) azt írja Magyarról, hogy az "a türkökhöz tartozik", amit így is megfogalmazhatunk: Magyar a türkök városa volt.

Ibn Batutának ezt a spártai rövidségű kijelentését szintén fel szokták említeni a kumai magyarság egykori létezésének ellenérvei között. Vizsgáljuk meg tehát ezt a kérdést is. Eleve kijelentjük, semmiben sem befolyásolja a helyzetet az, hogy az arab író nagyon sok egyéb dolgot is elmesél a magyari türkökről. Ha be tudjuk azt bizonyítani, hogy Ibn Batuta a türkökön a kummagyarokat érti és csakis azokat értheti, Célunkat elértük.

A Kubán-Kuma Volga Terek Folyók vidékének néprajzi viszonyait a XIV. századból ma már eléggé jól ismerjük. Ibn Batuta is eléggé tájékozott volt a viszonyokról és ismerte az abkázokat, cserkeszeket, a nogájtatárokat, alánokat, kumüköket, az örményeket stb. Hogy a türkök néven nem ezekről akart beszélni, az egészen bizonyos. 1333 táján nem is lakott a Kuma mentén olyan türk nép, amelyet ezen a néven nevezhettek volna, kivévén a magyarokat.

Ibn Batuta 3 évvel Mancasole Tamás magyari látogatása után, fr. Thaddeus püspöksége idején, minden valószínűséggel Gyeretyán fejedelem korában járt a városban, amikor Kipcsákban a hatalmas és jóindulatú Üzbég kán uralkodott. A kútfők kétséget kizáróan igazolják, hogy a magyaroknak, a pápai bullák majoris Ungariae lakosainak ott kellett élniök a Kuma mentén.

Ibn Batuta pedig most azt mondja, hogy Magyar a türkök városa volt. Tudjuk azonban azt is, hogy még a VI. századbani türk hódítás és a kazárokkal való kapcsolat következtében a magyarokra is alkalmazták a keleti (örmény, arab, perzsa, bizánci) írók a türk nevet. (90)

Igaz ugyan, hogy 1105 után már csak Ibn Batutánál találjuk meg a türk nevet, de az is bizonyos, hogy a türkök, mint nép nem laktak a XIV. században a Kuma síkságán. Ellenben ott laktak a magyarok, amint a X. század végéről az arab-perzsa kútfők, 1220-1240 tájáról a kínai kútfők, az 1253-1291 közötti évekből pedig a pápai bullák bizonyítják. Különösen kiemeljük itt IV. Sándor pápának 1258. évi bullájából a "Hungarorum majoris Hungariae (trans Danubium) " kitételt, mert ha az itt és a többi bullákban emlegetett Major Hungaria az uralvidéki Baskíria (Magna Hungaria) lett volna, a szóban forgó bulla bizonyára nem a "trans Danubiam", hanem a "trans Etiliam" meghatározással élne. Bizonyítékaink közé kell soroznunk XXII- János pápa nevezetes, Gyeretyán nevét említő bulláját is, amely - mivel az említett magyarság térbehelyezésére is alkalmas - különös fontosságú. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hagy Piano da Carpino és Rubruquis is ismerik a kumavidéki magyar népet. Ugyancsak megemlékezik róluk Jefdi Sereffeddin perzsa történetíró is az 1388-1396. évek közötti kaukázusvidéki eseményekkel kapcsolatban. * Az utóbbi szerzők adataival alább részletesen foglalkozunk

Tehát a magyarok, illetve a kummagyarok nevét a történeti források 1000 tájától közel 1400-ig sűrűn emlegetik, a türkökről viszont 1105 után nincsen többé szó, hiszen mindkét (t, i. a keleti és nyugati) türk birodalom már évszázaddal korábban megsemmisült, és a türk nevet csak a tudós eredetű hagyomány tartotta fenn. Mivel tehát az Ibn Batuta emlegette türkök valódi türkök nem lehetnek, viszont mivel bebizonyított dolog és Németh Gyula kimerítő tanulmányai után kétségtelen tény, hogy a magyarokat (mivel egy ideig a türk birodalom fennhatósága alá tartoztak) türköknek is nevezik egyes egykorú források, nem látom vitásnak, hogy Ibn Batutának az a kijelentése, hogy Magyar a türkök városa, a magyarokra, nevesen csakis a kummagyarokra vonatkozhatik.

A pannóniai Magyarországot egy bizánci krónika még 1105-ben is "nyugati Turkiának" nevezi. (92) Hogy a magyarokra alkalmazott türk név hagyománya miért maradhatott fenn és miért erősödhetett idővel, azt Németh Gyula nagyon alaposan kifejtette és megokolta: (93) lényegileg azért, mert a magyarságnál igen erős volt a türk kultúra befolyása, mert a honfoglaló magyarság és természetesen a velük azonos kunmagyarság életmódja, műveltsége, harcmodora, államszervezete türk jellegű volt. Emellett "e törökös jelleg kialakulásához lényegesen hozzájárultak a magyarsághoz (és kunmagyarsághoz) csatlakozott nagyszámú kisebb-nagyobb török néprészek."

Nyugaton, a pannóniai hazában a keresztény kultúra elfogadásával és az abba való beilleszkedéssel ez a törökös jelleg veszített erejéből, Kummagyariában azonban a visszamaradt magyar törzsek továbbra is törökös jellegű népek környezetében maradtak, törökös jellegüket tehát továbbra is megőrizték. Ibn Batuta, a nagy utazó sokféle törökfajta népet ismert bizonnyal, nem csodálhatjuk tehát, ha a törökös jellegű kunmagyarságot türknek mondja.

Talán feltűnő, hogy Ibn Batuta sohasem írja le a magyar nevet. Magyar lakosai közül talán soha senki sem említette előtte, hogy ő magyar? Ez nagyon is hihető és érthető, Arabunk, mint Üzbég kán vendége járt Magyarban, és vagy a kán udvarán belül, vagy mohamedán környezetben élt. Az a néhány kummagyar főnemes, akivel alkalma volt érintkeznie, már mohamedán hitű és nevű volt, s ha "barbár kiejtéssel" törte is az arab nyelvet, valamicskét mégis beszélt arabul. Nem valószínű-e, hogy ezek a mongol-mohamedán uralomnak meghódolt főurak (amilyennek neve szerint Moshaffer eddin sejket sejtem), nem nagyon kérkedtek magyarságukkal.

Mivel minden más érv amellett szól, hogy Magyar a kummagyarság városa volt és mivel tudjuk azt; hogy

A megyarokat évszázadokon keresztül türköknek is nevezték a keleti és nyugat források el kell fogadnunk azt a tényt, hogy Ibn Batuta is a szóbanforgó esetben a türkökön a magyarokat, nevesen a kummagyarokat érti.

Ugyancsak Ibn Batuta közlésével kapcsolatban felmerült ez a kérdés is: "vajon valóban a kummagyarok-e Ibn Batuta türkjei, illetve-ha azok, miért épített a magyarság magának várost, mikor ezt a többi magyarok - ősi állapotukban - sohasem tették. Mindaz, amit Ibn Batuta és Pallas Magyarról, illetve annak romjairól mond, mindennek mondható, csak éppen a magyarokra jellemzőnek nem."

Ebben a felvetett kétkedésben egy elvi tévedés van, éspedig az, hogy a XIII-XIV. századi kunmagyarságot ősi állapotban lévőnek veszi. Kétségtelen, hogy a kunmagyarság zöme a nevezett időben még szabadon folytatta lovaspásztor életmódját, de ez még korántsem zárja ki azt, hogy a nép fejedelme a főnemesség és az idegen kereskedő elemek bevonásával ne építtethetett volna fővárost magának. Magyar - eddigi adataink szerint legvalószínűbben a XIII. század vége felé épült fel. Vessük össze ezt a tényt azzal, hogy az ugyancsak bolgár-török lovaspásztor nép kánja, Omurtag, már 820 táján, tehát 450 évvel korábban építtette a pliszkai és preszlávi palotákat, aminek egyenes következménye volt, hogy városok fejlődtek ki közelükben. Vagy talán a mi honfoglalóink magukkal hozták ebbe a hazába a kőépítés művészetét? Vajon az alapformákat illetően kialakult valaha is jellegzetesen magyarnak mondható építészet? Nem! Kezdetben a meglévő román stílust honosították meg nálunk a külföldi építőmesterek, de díszítőelemeit már a magyarság kincsesházából szerezték, Ugyanígy a kumai magyarság is, amikor a XIII. században építkezni kezd, saját forma híján kénytelen idegen mesterek idegen építőízlését elfogadni (ebben az esetben a perzsát), de amikor már az épületek díszítéséről van szó, akkor a saját népi ízlése kerül előtérbe. Ahogy csupán román-, gótikus, barokk és egyéb csupa idegen jellegű építményeink nyomán (ezer év múlva) nem állíthatná senki sem azt, hogy azokat valaha magyarok építették, ha nem lennének azokon magyaros díszítőelemek is, nem állíthatjuk azt sem, hogy Magyar városa azért, mert az épületek alapjellegükben a perzsa építkezéssel vannak rokonságban, nem a kumai magyarság városa volt.

Különben is korai dolog Magyar építészetéről beszélni. Amint majd látni fogjuk elég sokat mondhatunk Magyar építészetének nagy formáiról, de annál kevesebbet tudunk az apró részletekről: az épületek díszítőelemeiről, a lakások berendezéséről, stb. 25 négyzetkilométernyi romterület vár szakszerű ásatásokra Magyarban és ezt a feladatot, ha nem akarunk tudományos és nemzeti vonatkozásban szégyenben maradni, nekünk magyaroknak kell elvégeznünk. Majd ha túl leszünk az ásatásokon, akkor beszélhetünk arról, hogy részletes képet nyújtsunk Magyar város építészetéről is.

Mindazoknak a bizonyítékoknak az alapján, amelyeket eddig előtártunk és amelyeknek megtárgyalására még alább kerül sor, bizonyítottnak kell vennünk azt a tényt, hogy Ibn Batuta 1333-bon, 230 évvel az eddig elismert utolsó irodalmi adat után újból és talán utoljára szólt a magyarokról, mint türkökről.

A KUMMAGYARSÁG NYELVE

Méltán érdekelhet bennünket az a kérdés, magyarul beszéltek-e még a XIII- XIV. században a kumai magyarok, vagy ha nem, milyen más nyelven. Olyan kérdés ez, amelyre igen nehéz érdemleges feleletet adnunk. Mindenesetre nézzük, milyen adatok állanak rendelkezésünkre.

1253-1254-bőt származik Rubruk útleírása. Ebben olvassuk, hogy a kumai magyarok országában magyar klerikusokkal találkozott. Ezek a nép papjai és tanítói voltak. Nem természetes-e, hogy magyarországi szerzetesek keresték fel a Kuma vidékét, minthogy nyelvük vagy azonos, vagy közel rokon lehetett a kumaiakéval?

Azok alapján, amiket Rubruk közlésével kapcsolatban megtárgyaltunk, nem lehet vitás, hogy a XIII. század derekán a kumai magyarság még ugyanazt a magyar nyelvet beszélte, mint a mi őseink abban az időben.

A XIII-XIV. századból több forrásból is ismerjük a főváros nevét: Madzarnak, Magyarnak, illetve Kummadzsarnak, Cummageriának írják az arab-perzsa, illetve a latin kútfők. Ez a név szintén a magyar nyelvre utal. A nép ajkán Magyarnak, vagy Magyarinak hangozhatott.

1329-től ismerjük Gyeretyán nevét. A név a mai Gyertyán szónak a legősibb formája. A magyar nyelvnek igen ősi, bolgártörök jövevényszava lehet. Igaz, hogy a mi szókincsünkben legkorábban csak a XIII. századból mutatható ki, de mivel a kumai magyarságnál is megvolt, nem lehet vitás, hogy ez a szó már a levediai magyarság szókincsében is szerepelt.

A későbbiekből sincsenek írásos adataink, mindössze annyi, hogy Ibn Batuta leírása (1333-ból) megőrizte néhány kumai étel nevét. Ezek (az arab névelők elhagyásával): dugi, kölessel sűrűvé főzött gulyásleves; burkáni, tésztaféle, búza, köles, sör. Ugyanő jegyezte fel, hogy a csikóst a komaiak (al) -kasi- nak nevezik. Természetesen ezek a kummagyar szavak erősen torzított alakban jelennek meg Ibn Batutánál.

Bármilyen gyenge adatok is ezek, hajlandó vagyok azt hinni, hogy a kumai magyarság nagy, népi tömegei még a XIV. száradban is magyarul beszéltek. Véleményünket alátámasztjuk azzal, hogy még a baskír-magyarok sem feledték el és nem cserélték fel nyelvüket 1236-ig, mert Julianus ottjártakor még akadály nélkül beszélhetett velük, pedig a baskír-magyarság különválása (legkésőbb kb. 370 táján!) és Julianus utazása között kereken 800 esztendő telt el! Ezzel szemben a kumaiak és honfoglalóink szétválásától Magyar város pusztulásáig mindössze 500 év pergett le. Kérdezhetnők, nem vesztették-e el nyelvüket kumai véreink a mongol hűbériség korszakában. A török hódoltság nálunk majdnem két évszázadig tartott és a hódoltsági falvak magyar népe mégsem törökösödött el. A kumai magyarság a mongolok igáját másfél évszázadig volt kénytelen tűrni (úgy értve, amíg egyúttal önálló hűbérállami életet is éltek) . Miért lenne valószínűbb, hogy ők nem tudták megőrizni nyelvüket, amikor a mongol fennhatóság reájuk nézve közelről sem volt olyan szigorú, mint nálunk a töröké.

Az kétségtelennek látszik, feltétlenül úgy is volt, hogy a főúri osztály beszélte a hódítók nyelvét is, de a köznép - minden bizonnyal - ősei nyelve mellett tartott ki. Erre vall lbn Batutának a megjegyzése, amikor a Besdagh hegység nevét magyarázza. (19. tétel.) írja ugyanis, hogy a Bes jelentése a kumaiak nyelvén: öt, a dagh pedig hegyet jelent. Ezt a tételt kétféleképpen értelmezhetjük. Vagy úgy, hogy az utazó -a tőle megszokott gondossággal - megmagyarázza arab olvasóinak a Besdagh szó jelentését, vagy úgy, hogy a név nem is tartozik a kumai magyarok nyelvkincsébe. (Mintha pl. azt írnám: Pécs német neve Fünfkirchen, ez a szó a magyarok nyelvén "öt templomot" jelent.)

Magam az utóbbi felfogást vallom, mégpedig azért, mert lbn Batuta a Besdagh nevét bizonnyal Üzbég kán környezetében, tehát mongoloktól hallotta, hisz ott vendégeskedett a Besdaghban Üzbég ottani nyaralása idején. Másrészt azért is, mert nem is hallhatta magyaroktól, minthogy ő maga nem tudott magyarul és így nem is tudhatott velük beszélni.

Adataink tehát elég gyérek ennek a fontos kérdésnek tisztázásához, noha nagyon fontos volna tudnunk az igazságot. Ezekre a kérdésekre csakis további források felkutatása és feldolgozása után adhatunk választ. Erősen hiszem, hogy a hittérítők levelezésében találunk majd idevonatkozó, igen becses útmutatásokat és felvilágosításokat is. Ám a leghitelesebb adatokat a helyszínen szerezhetnők a régi dűlőnevek felkutatásával és egyéb régi helyi elnevezések összegyűjtögetésével- Ezek őrzik - minden bizonnyal -a kumai magyarság legtöbb nyelvi emlékét,

A KUMMAGYARSÁG LÉLEKSZÁMA

Bizonyára érdekes és tanulságos lesz megvitatni azt a kérdést, körülbelül mennyien lehettek a kumai hazában visszamaradt magyarok.

Ha csak futó pillantást vetünk is a meótisz környéki őshaza térképére, látjuk, hogy a Dontól északra, illetve délre eső az a terület, amely a magyar törzsek szállásföldje volt, egymással majdnem egyenlő nagy darabok. Sőt ha tárgyilagosak akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy a Dontól délre eső területrész amannál jóval nagyobb.

A besenyő támadás alkalmával a magyarságnak csak a Dontól északra tanyázó törzsei kényszerültek menekülésre. Ha más most a szóbanforgó egész területen a népsűrűség egyenletes megoszlását tételezzük fel, aminek semmi elvi akadálya sincs, világos, hogy a mi honfoglalóink a meótiszvidéki magyarságnak nagyjában és legfeljebb csak a felét tehették, míg a magyarság másik fele visszamaradt Kummagyariában. Mivel pedig a mi honfoglaló magyarságunkról tudjuk, hogy lélekszámuk a honfoglalás idején (896) fél-háromnegyedmillió körül volt, következésképpen a kummagyarok a X. század elején körülbelül szintén ennyien lehettek. Hogy lélekszámuk a későbbiek során hogy alakult, arról semmit sem tudunk.