[12-1] [Archívum]
EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél......
|
| |
 |
Vágy
Meg akarlak érinteni
ott ahol csak kevesek...
Meg akarom adni neked
azt, amit csak lehet...
Benned akarok lenni
érezni a tested
megkóstolni mindened,
élvezni az ízed
Kikészítelek minden éjjel
Szétszedlek puszta kézzel.... |
|
OKOS CSILLAGOK
Lenn áll a virág, eléri a láb,
legtöbbet el is tiporja:
reája lép, s ha csúnya, ha szép,
durván tapossa porba.
A gyöngy pihen vize mélyiben:
de az ember megtalálja:
lyukasra tűzi s igába fűzi,
selyemzsinór-igába.
Hanem az aranyos szép csillag okos:
silány földünktől távol,
mennyboltja alól, leszögezve jól
a csillag örökre világol.
|
http://www.youtube.com/watch?v=YIXxj2K0gu4
|
Mi ez mi, ily rövidke
Idő elteltével hozzád köt,
Mint szót, a hanghoz?
S miért hiányzol úgy,
Mint sötét börtön
Rabjának a napfény?
Miért borzong testem úgy,
Mint kit szellő simogat,
Mikor hangod hallom?
S miért álmodok ébren is…
Ébren is Terólad, mint
Éhező a kenyérről?
Miért szomjazom csókod,
Mint sivatagi vándor
A kristály tiszta vizet?
S miért halok bele újra,
S újra minden érintésbe
Melyet tőled kapok?
Miért égek el minden
Pillantásodban, mint
Bűnös lélek a pokolban?
S miért lüktet így a hús
A mellkasomban,
Mikor hozzám jössz?
Mi ez az érzés,
Mi lakozik Énbennem?
Mi ez, mi feldúlja jelenem,
S zúzza szét napjaim?
Mi ez, mi így megszédít,
Mint a jó bor,
S elveszi eszem?
Talán ez a SZERELEM? |
http://www.youtube.com/watch?v=d4yF3wXz76w |
MIÉRT RENEGSZ, RENGETEG?
Miért remegsz, rengeteg?
Eső se hull, szél se zeng,
ágad mégis földre leng?
- Ugyan mért ne lengene,
száll az időm elfele!
Nő az éjjel s fogyó napon
egyre gyérül lombozatom;
leveleimet zord szél szeli, -
énekesim elkergeti;
reám ront a vihar szele,
rajtam a tél s a nyár messze.
És miért ne hajladozzam,
ha búcsúzik sok madaram?
Elvonuló vándorsereg -
ágam felett fecske fecseg;
gondolatom közöttük jár,
boldog álmuk szárnyukra száll.
És vonulnak rendre, szépen -
sötétedő messzeségben
tűnnek, mint a pillanat,
lebbentgetve szárnyukat,
s engem itt hagynak kietlen,
megfonnyadtan, dermedetten,
s árva vágyam melegén
velük zúgok, zengek én! |
Búcsú (??)
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hagyd, hogy kinn az úton ácsorogjak,
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át,
És ha édes arcoddal beteltem,
megcsókollak, úgy megyek tovább....
|
http://www.youtube.com/watch?v=4J77I1sre4Y
|
Régi lány emléke
Első szerelem... Hát te élsz még?
hantoltak évek bármi mélyre:
előbuksz csak hivatlanul,
kiszólít álmaim szeszélye.
Sudár hölgy vagy ma, régi szépem,
kerekre duzzadt gyönge melled,
s mint pillangók boldog virágot,
körülrajoznak gerjedelmek.
...Pillangót, ékes, ritka lepkét
bűvölt az álom, - otthon jártam.
Ó-nádszálon gubbadt aléltan,
a szomszéd házereszbe zártan.
Északi hűs fal, nap nem éri,
dohot zihál falmenti pince.
Merev bábból itt bújt világra
álmom titkos értelmű kincse.
Hogyan jutott, miféle tűzbe?
Időm sem volt megfejteni.
Zománcosan, kiteljesedve
ragyogtak szárnya színei.
Csodák csodája: el nem égett!...
Nagyanyám rakta a tüzet. -
És fölbukkant egy leány képe...
Mitől lobogsz, emlékezet?
Menekült riadtan előlem
az a komoly-szép régi lány.
Pedig magától, váratlan jött
nyájas mosolyt suhantva rám.
Sürgött-forgott még udvarunkban,
hogy álmom elfoszló ködében
föltámadott sajogtatón,
minden emlékénél üdébben. |
[12-1] [Archívum]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
