Történetünk Csepelen játszódott 1996 táján... Itt jelent meg egy napon ő, az "ordas" színű, egy évesnél is fiatalabb német juhász keverék kan kutya.
Elveszett, vagy kidobták, senki sem tudta. Utolsó helyén, egy kislánynál még egy napot sem tölthetett: a szülei nem engedték, hogy befogadja, ezért újra az utcára került. Még napokig visszajárt, - mindhiába. A téren játszó gyerekek megsajnálták, enni adtak neki, és foglalkoztak vele. Később felnőttek is csatlakoztak hozzájuk.
A gyerekek Lexnek nevezték el őt.

Mindnyájan itt laknak a tér körüli házakban. Nem is egy iskolába járnak, s talán csak az a közös bennük, hogy gyakran játszanak a téren, és szeretik az állatokat. Legalább öten vannak; természetesen az ilyesmiből Mónika, a lányom, semmiképp nem maradhat ki. Tizenegy éves, és bolondul az állatokért. Nem is tudom, hogyan tudtam eddig megúszni a dolgot két cicával, öt egérrel, és néhány kutyával, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek nálunk. Legjobban a lovak érdeklik, de legszívesebben befogadna minden elhagyott állatot, ha erre lehetőségünk volna. Emlékszem, mikor a Galyatetőre felfelé vezető úton egy félig még dermedt szalamandrát találtunk, vagy Dunabogdányban békákat éjszaka a szerpentinen. Ezeket is meg kellett simogatnom, de bevallom, szívesen tettem.

Ilyen idős koromban én is szerettem volna egy kiskutyát, de belvárosi gyerek lévén a felnőttek fokozott ellenállását soha nem volt elég kitartásom legyőzni.
Több napon keresztül csak Mónika félmondatos megjegyzéseiből értesültem Lexről, de mikor végleg kivert kutya lett belőle, a gyerekek bemutatták nekünk is. Szép volt és szelíd. Megsimogattuk okos fejét, a szeme arra kért, hogy segítsünk neki. Be nem fogadhattuk, ehhez a jövedelempótló járadék nem tűnt igazán elégnek három ember és a már meglévő állatok mellé még egy viszonylag nagy testű kutya számára is. Aztán ott van a nagy fiam legyőzhetetlen ellenállása is. Őt csak a cicája érdekli. Bár való igaz, hogy egy panel lakásban a tizedik emeleten együtt tartani két macskát és egy kutyát nem kis feladat lett volna. Tehát maradt a kutya a téren. Összeszedtük neki a hűtőszekrényben kivételesen megtalálható ételmaradékokat. A gyerekek egy lépcső alá vitték az ennivalót; az egyik a cicája, a másik a kutyája ételéből hozott neki.

Ettől fogva esténként együtt mentem le hozzá Mónikával. Általában rögtön odaszaladt, és együtt sétáltunk egy kicsit. Egy este hiába kerestük - kutattuk át az egész környéket, nem találtuk. Mónika az egyik bokorban felfedezett egy kutyát; a sötétben azt hitte, hogy ő az, de nem. Ez a kutya is elhagyott és éhes volt. Mónika adott neki egy falatot Lex ételéből. Ettől fogva árnyékként követett bennünket. Pedig őt már nem lehetett ide szoktatni, hiszen egy kutyának sem mindig volt elég az összegyűjtött étel, hát még kettőnek! Nagyon sajnáltuk a másik kutyust is, de el kellett őt kergetni.

Nincs könnyű sorsuk a kóbor ebeknek. Sokszor bántják, megverik, megrugdossák őket. Olyan kutyáról is hallottunk, "akit" szabályosan megskalpoltak! Szerencsére később néhányan összefogtak, és elvitték az állatorvoshoz.
Lexnek egyelőre ennél még jobb sora volt, éjjel és délelőtt ugyan nagyrészt egyedül kóborolt a környéken, de délutánonként sok gyerek játszott vele, és rendszeresen kapott enni. Látszólag helyzete megoldódott, de egyre inkább érezhető volt, hogy Lex szeretne otthonra találni, valakihez tartozni. És persze, ha az utcán marad, nem tudni, mikor viszi el őt a sintér, hogy aztán állati fehérjeként végezze szegény.

 Egyre jobban megkedveltük őt, Mónika már a leckéit is kezdte elhanyagolni, hogy minél több időt tölthessen a kutyával, míg aztán rájött, hogy tankönyveit, füzeteit le is viheti a térre. Ott tanult a ping-pong asztalon térdelve, kinyújtózva mellette feküdt a kutya. Alig lehetett látni már olyan sötét volt, de egyre nehezebben tudta magára hagyni Lexet.

A gyerekek néha felhozták a lakásba, ilyenkor itt kapott enni. Egyszer még meg is fürdettük, előbb Neostomosan oldattal, majd legalább fél liter sampon fogyott el, amíg úgy-ahogy tiszta lett. Nagyon megszerettem Lexet. Amikor azon az estén nem találtuk, az éjszaka kellős közepén mentem le hozzá, csak hogy tudjam, nem történt-e valami baja. Megtaláltam, s ő örömmel rohant felém.

Ha a tér mellett vitt az utam, pillantásom mindig őt kereste, s csak akkor nyugodtam meg, ha láttam, minden rendben van. Egyik délután fiatal srácok rugdosták meg, ettől fogva minden felnőtt hímnemű emberi lénytől tartott, s ha többen voltak együtt, kifejezetten pánikba esett. A kutya kapcsán kezdtem jobban megismerni az embereket, lakótársaimat. Egyre többel találkoztam, akik enni adtak a kutyának, s bizonyítékul arra, hogy nem csak nekem 'ment el az eszem', egy fiatal nő elmondta, hogy éjféli kutyasétáltatás során találkozott először Lexxel, és utána nekiállt ennivalót készíteni neki.

Aztán persze mások is voltak, másmilyenek:
"Itt kínozzák a gyerekek ezt a kutyát egész délután, megkötik, biztos nem eszik, nem iszik ..." és így tovább. Nem szóltam, mert siettem, de most ide kívánkozik, a véleményem: Bár nem voltam mindig a gyerekekkel, nem hiszem, hogy kínozták a kutyát. Ha ezt tették volna, biztos nem szaladt volna eléjük a farkát csóválva, ha meglátta őket. Először egy alkalommal rövid időre valóban megkötötték, de csak azért, mert nem tudtak tőle hazamenni. Amikor tudomást szereztem erről, azonnal lementünk, hogy eloldozzuk őt.

Nem volt rá szükség, mert addigra a kedves hölgy a fiával nem kikötette, hanem darabokra vágatta azt a hevenyészett pórázt, mellyel a gyerekek vezették Lexet, ha valahová magukkal vitték, és aminek segítségével Mónikával az állatorvoshoz is elvittük, hogy megkapja legalább a veszettség elleni oltást, a gyerekek biztonsága érdekében. Abból, amit mondott, tisztelt asszonyom, csak egy a világos: Ön bizonyára nem tartozott azok közé, akik adtak a kutyának enni, hiszen ha adott volna, nem mondja, hogy éhezik és szomjazik.
Beszélgetőtársa viszont már vitt neki élelmet. Megdöbbenve hallgattam, amint azt mondta: "Inkább őket segítem, mint az embereket, ők legalább meghálálják..."

Valóban ide jutottunk? Ez a huszadik század vége!? Amikor már nem számít, hogy emberek nélkülöznek, szenvednek ... Persze olyan sokan vannak, hogy nem is lehetne győzni, jobb ha az ember befogja a szemét??!!! Ez a hölgy legalább az állatokon segít, ahogy tud. Bár úgy az igazi, ha a segítség szívből jön és nem vár hálára, mégis tudom, milyen jó egy kutya szeméből kiolvasni a szeretet és a ragaszkodás jelét.

Aztán magamba néztem, és láttam, hogy én is könnyebben megmozgatok minden követ egy elhagyott állat kedvéért, amióta Mónika nagyobb lett. Az emberekhez sokkal nehezebb közel kerülni, de tudom, ha alkalom adódik arra, hogy egy emberen segítsek, még nem fordítok hátat.
Másnap korán reggel felhoztam Lexet, ő ébresztette Mónikát, és ketten kísértük az iskolába őt. Ez alkalommal nem hagytam a kutyát lent a téren, bár a macskák pánikba estek, mikor beléptünk. Olyan fáradt, kimerült volt szegény, hogy az egész délelőttöt átaludta.

Megmutattam a közvetlen szomszédaimnak, és nagy tetszést aratott. Ők is azok közé tartoznak, akik lelkibetegek, ha egy állatot szenvedni látnak. Néhány telefon és egy-két óra várakozás a válaszra, és máris volt új gazdája Lexnek.
Az új gazdi azonban vidéken él, és nem tudott Lexért jönni még egy pár napig. Arra kért bennünket, hogy addig tartsuk magunknál őt. Péntek dél volt, szerdáig együtt lehetünk vele.
Elmentünk az iskola elé, Lex már messziről megismerte a környéket, és úgy elkezdett húzni, hogy alig tudtam követni. A kapu mellett a kőkerítésre tette mellső lábait, az udvaron játszó gyerekeket figyelte, és várakozóan felvonyított.

Mónika örült, hogy gazdára lelt a kutyus, de annak még jobban, hogy pár napig nálunk lehet. Lex már otthonosan érezte magát, lelkiismeretfurdalás nélkül elfogyasztotta a cicák ennivalóját is, de nem bántotta őket. Sziámi cicánk azonban gyáva nyúl, és minden lustaságát feledve a konyhaszekrény tetején rendezte be főhadiszállását.
A hét vége a kutya és leányom örömteli együttlétének jegyében telt el, de rettegve gondoltam a szerdára, mely az egésznek véget vet.

 Vasárnap este azonban váratlanul csöngetett a szomszédasszony, és elújságolta, hogy már másnap délután jönnek Lexért. Lányom keservesen zokogott a takaró alatt, és nekem is megtelt a szemem könnyel. Lex, jó lett volna veled még két-három napot eltölteni! Öröm volt nézni, milyen boldogan játszottál Mónikával! De hiába, el kell válnunk tőled. Neked legalább jó sorod lesz, nem úgy, mint Kalóznak, a félszemű labrador kutyának, "aki" két éve a Boráros téren szegődött nyomunkba. Harminchat kiló csupa szeretet, de mégsem sikerült neki gazdát találnunk. Az ürömi menhelyen, ahová végül került, teljesen elvadult. Még ma is elszorul a szívem, ha rá gondolok. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Hétfőn délelőtt vettem egy tekercs filmet, hogy legalább néhány fénykép maradjon Lexrôl, és majdnem egész nap lent játszottunk. Estefelé jöttek érte, egy fiatal lány és a vőlegénye. A fiúnak nemrég pusztult el a kutyája, majdnem olyan volt, mint Lex.
Elkísértük őket egészen a Népstadionig, hiszen Lex az elmúlt néhány napon már senkivel nem ment el, ha Mónika nem volt vele. A metró kijáratánál megálltunk. A lány ott azt mondta, hogy most már ők szeretnék tovább vinni a kutyát. Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Hogy kell ezt csinálni? Egyszer csak a lány egy hirtelen elhatározással fogta Lex pórázát, és elkezdett szaladni. Lex mellette. Elbúcsúztunk a fiútól, majd szomorúan elindultunk. De nem hazafelé. Ahhoz semmi kedvünk sem volt. A Körcsarnok felüljáróin bandukoltunk, lassan, egymás mellett. Én kezdtem el előbb sírni, majd Mónika is könnyek között jegyezte meg: "Még vissza se nézett! Nekem már soha nem lehet egy igazi kutyám!"

Szegény kislányom! Mennyi mindent nem tudok neked megadni, amit szeretnél! Tudod, ha lenne egy kertes házunk, és csak egy kicsivel több pénzünk, biztosan lenne kutyánk. Talán még husky vagy malamut is, ami annyira tetszik neked. És Kalózt is visszahozhatnánk a menhelyről. De ez most nem lehetséges. Nagyon fáj, hogy szomorú vagy, de hidd el, én is legalább olyan szomorú vagyok, mint te. Hiszen oly jó, nézni, amikor boldog vagy, minden mást feledve játszol kedves barátoddal, és látni a felelősségtudatot, amit korodat meghazudtolóan tanúsítasz iránta.

Nagyon sokat tanultam tőled, amit köszönök. És kérlek arra, maradj mindig ilyen. Benned még romlatlan az emberség, a szeretet az emberek, az állatok, és a természet iránt. Az élet tele van olyan dolgokkal, amik ezeket az érzéseket kiölik az emberekből. Remélem, veled ez soha nem fog megtörténni, nem hagyod, hogy megtörténjen. Bár tudom, és neked is tudnod kell, hogy ezzel nehéz sorsot vállalsz magadra. De talán egy kicsit megvigasztal téged az az aranyos kiscica, "aki" még csak pár napja van nálunk, s bár úgy volt, hogy csak két napig marad, de máris úgy belopta a szívünkbe magát, hogy többé nem fogunk megválni tőle.

L. Gabi