IV. évfolyam / 4 szám

Jött éve csodáknak! PAP GÁBOR írása Utolsó állat jellemzékünk, a sas kivezet bennünket az Állatöv kisvilágából, a magasabb szintű léttartományok felé. Jelentésének egyik árnyalata ugyan még a Skorpió Napút-stációjához köti le - János evangélista sasmadara például éppen ilyen szerepet hordoz a keresztény hagyományban -, de már csak úgy, mint egy kételemű képjelrendszer egyik összetevőjét. A teljes Skorpió-jel ilyenkor egy sas és egy kígyó konfliktusos együtteséből íródik össze, amelyből az utóbbi az alsó, földközeli létszint felé húz le (ez az állat lett, s nyilván épp ilyen okon, a Skorpió-tulajdonságok jelölője a keleti Zodiákusban!), míg az előbbi, a sas, megszabadulván terhes kötődéseitől, egyenesen a teremtés ősforrása felé szárnyal. Mármost tudni való, hogy a Skorpió téridő-tartományához a csillagmítoszi hagyományban a legyőzhetetlenség képzete társul („a skorpiót csak önmaga vagy egy másik skorpió győzheti le”), s ha ezt Figyelembe vesszük, mindjárt érthetőbbé válik, miért nem nevezhető vesztesnek a sas jellemzékű Atilla még a kétes kimenetelő catalaunumi ütközet esetében sem, és hogy halálát a kortársi „hivatalos hírmagyarázat miért tulajdonítja kizárólag és hangsúlyozottan maga-magának. Ez utóbbi kérdésről például a VI. században élt Jordanes püspök így nyilatkozik: „... nem ellenséges seb és nem is övéi ármánya folytán, hanem népe sérthetetlenségében örömök közt vigadozván, a fájdalom érzése nélkül húnyt el. Ki vélné ezt halálnak (értsd: erőszakos halálnak, vagyis gyilkosságnak- P. G.), amelynél senki sem gondol bosszúra? (Csuray Károly: A királyiak királya, 152. o.) Thierry Amadé szerint viszont: „Ebben a közvetlen hun hagyományra ismerhetünk, mellyet a hódító fiai magok terjesztettek, midőn temetésekor énekeltették, hogy atyjok halála nem kívánja, hogy megtorolják. (I. m. 136. o.) A „sasság, másik jelentésárnyalata folytán, a Tejút-fa lombozatába csalogat fel bennünket. A Nyilas csillagkép fölött ez a tündöklő életfa (népmeséink „mindenmagtermő fája”) két ágra bomlik, és az egyiket éppen a benne „fészkelő” Sas (Aquila) csillagképről szokás elnevezni. Később, a személynevek elemzésekor, majd látni fogjuk, hogy az Aquila név egy korai krónika-változatban közvetlenül is hozzákapcsolódik Atilla alakjához. A tárgyi kellékek Napútra-állítása alig jelent bonyolultabb feladatot, mint amilyen az állatoké volt. A tavaszi napfordulós - Nyugaton kosról, Keleten kutyáról elnevezett - Napút-állomással szemben a Mérleg téridő-egységét találjuk, amelynek a szokványos képjelei a magyar népi műveltség különböző ágazataiban: a hajó (bárka) , a hintó, a kalap, a tarisznya - és a nyereg. A következő Bika- (disznó-) .egység ellentettje, a Skorpió (régi magyar nevén „bököly”) ugyanebben a hagyomány-vonulatban különféle szúró-bökő alkalmatosságokkal, legkivált a karddal (szablyával) jelölődik. Ennek az évköri tengelynek azonban az „innenső” (Bika-) végpontján is találunk tárgyi elemeket az Atilla-pálya kínálatából, nevezetesen a lakomák, az eszem-iszom kellékeit: a tányért és a kupát. Ez a Napút-stáció ugyanis éppen arról nevezetes, hogy az érzéki élvezetekhez kínál ideális környezeti feltételeket. A világ ilyenkor - már és még - tele van illattal, madárdallal, ember, állat, növény egyaránt a testi gyönyöröket kergeti: „bikáskodik”, illetve (tisztesség ne essék szólván) „disznólkodik. Gazdagság, anyagi jólét, múlandó csillogás-ezek a mozzanatok is ide kapcsolódnak, s a kortársi vagy közelkorú beszámolók szerint valóban szemkápráztató pompa és bőség jellemezte Atilla lakomáit. Maga azonban - ezt a nála járt bizánci követtől, Priszkoszrhétortól tudjuk - fatányért és fakupát használt étkezéskor. Ellentmondást érezhetnénk a kétféle híradás - az arany-ezüst evőalkalmatosságokról szóló, illetve a puritán egyszerűséget hangsúlyozó - között, ha nem tudnánk, hogy a „fa” a quinta essentia, az ötödik elem jelölője a csillagmítoszi hagyományban, kozmikus vonatkozásban pedig az ágas-bogas élőfát idéző Tejút-vonulatra utal. A Naputat két ponton metszi ez a széles csillagút, s az egyik találkozáspont éppen itt, a Bikából az Ikrek felé menendőben adódik. A Bika csillagkép két szarvhegyi csillaga szabályszerűen „beledöf” a sziporkázó „életfába”. Amikor tehát azt olvassuk a forrásokban, hogy Atilla fatányérból evett és fakupából ivott, akkor ez csillagmítoszi értelemben azt jelenti, hogy az alacsonyabb szintű Napút-erők működési terepéről megemelkedve egyenesen a teremtő Tejútenergiákkal töltekezett. Az állatsereglet vonatkozásában a Rák-Bak (napfordulós) tengelyt találtuk különösen „terheltnek”, a tárgyi jellemzékek tekintetében viszont az Ikrek-Nyilas (Tejút-) tengely fog ilyennek bizonyulni. A csillagos égbolton e két Napút-állomás között feszül a Tejút fényes íve. A Nyilas csillagkép irányában nézve éppen ennek- mármint saját spirálgalaxisunknak - a teremtő középpontja felé „látunk be”, az ellenkező irányban pedig a „bojtárok kettőse” (az Ikrek csillagkép) ereszkedik le a Tej (a teljesség) útjáról a Napéra, azaz a Zodiákusra. A teremtő erők forrásvidéke felé egyetlen, de annál fontosabb tárgyi elem mutat az Atilla-hagyományokban: az íj. Az a fegyver - a keleti vallásos gyakorlatban egyszersmind a meditáció eszköze -,amely Atilla halálakor „álomban megtöretik”. Szemközt pedig az Ikrek csillagkép ismert – Jan Hevelius XVII. századi égbolttérképe óta számtalanszor újrafogalmazott - ábráján a két összekapaszkodó, mezítelen fiúgyermek kezében pontosan azt a két tárgyféleséget látjuk, amelyet Atilla annak idején a címébe felvétetett, a „malleust” (pöröly-további jelentésváltozatai: fokos, buzogány, jogar, bunkó) és a „flagellumot” (ostor, korbács) . Igen, nyugodtan kimondhatjuk: „megfogtuk” a mondában bújdosó világkirályt! Két tárgyi jellemzékünk vár még az állatövi besorolásra: az aranysátor és a szekér (tábor). Az előbbinek az értelmezését megkönnyíti az a körülmény, hogy krónikásaink szinte egymás szájából kapkodva ki a szót  kedvtelve részletezik az összeállítási módját, és külön is hangsúlyozzák a sátorrúd üreges voltát. Ilyenfajta üreges - mai szóhasználattal: teleszkópos jellegű - tengelyt pedig egyetlen egyet ismerünk az évkörben, ez az Oroszlán jegytartományát köti össze a Vízöntőével, s a népköltészeti hagyományban „rókalyuk” formájában találkozunk vele. (Például a „Félig nyúzott bakkecske” vagy „A szürke ló” című, közismert népmeséinkben.) Nos, a róka éppen az Oroszlán-időszak második részegységének, azaz Hold-házának névadója a keleti hagyományban. A „sátor” megjelölés ezek szerint, a „Saturnus” név hangalaki változataként, a Vízöntő felé utalhat bennünket- lévén ennek a bolygó-istenségnek egyik otthona a Vízöntő jegy-tartománya -, az arany viszont, mint a sátort alkotó anyagféleség, inkább az Oroszlán irányába mutat: a Nap fémekém ennek az állatövi jegynek az „állagát” határozza meg . De errefelé irányít bennünket a rókalyuk-analógia is; maga kúpos sátor-forma pedig alighanem az itt várható idő-kihasasodás szemléletes kifejezője. Ez a jellegzetes téridő-anomália ugyanis az ún. Vízöntő-paradoxonnal függ össze, s a szemközti Vízöntő-jegy-érvénytartamban adódó időhiány kiegyenlítését célozza. (Minderről „Csak tiszta forrásból”, „Vízi Péter és Vízi Pál”, illetve „A Napút festője” című - könyvünk végén, az irodalomjegyzékben részletezett- írásainkban értekeztünk bővebben, itt, sajnálatunkra, nem fejtegethetjük tovább e témát.) A szekér-képlet azután ismét kivezet bennünket a Napút zárt köréből, mégpedig amint az eddigiek alapján várható volt - a Tejút irányába. Mindenvalószínűség szerint a Szekeres (Auriga) csillagkép „jelenti magát”, neve szerint, benne, míg a „szekértábor”, mint karéjos védelmi alakzat, ugyanezt a konstellációt idézi meg, formailag. Megnyugvással vehetjük tudomásul: kezd betelni az évkörünk. A tizenkét állomás közül tíz máris benépesült, s az „élet”-tengely mentén, vagyis a Tejút-vonulatban ugyancsak megtalálta a helyét két jellemzékünk: egy állat (sas) és egy tárgy (szekér) . Egyikük, a sasmadár, büntető szerepkörében jellemzi a világ urát, másikuk, a szekér (tábor) menedéket képez, illetve az alacsonyabb szintű világtájak felé való kitörés esélyét biztosítja számára. Szembeszökőleg távollétével tüntet viszont az Ikrek-Nyilas (Tejút- vagy „élet”-) tengelyre merőleges, ún. „halál”-tengely, amelynek két végpontja a Szűz, illetve a Halak jegy-érvénytartamokat jelöli ki az évkörben.