IV. évfolyam / 3 szám

Jött éve csodáknak! A csillagmítoszi hagyomány élő Atillája Amint az idézetekből kiderülhetett, nem biztos, hogy a víz alá temetkezés - Atillával csak legutóbb, mintegy másfél évszázada kapcsolatba hozott - szertartását az oknyomozó történettudomány forráskínálata felől érdemes leginkább megközelíteni. Az a tény, hogy a temetési helyszín, illetve cselekményanyag ilyenfajta leírása Ipolyi Arnold Magyar mithológiája (1854) előtt nem szerepel hiteles dokumentumokban, nem feltétlenül vezet olyan következtetéshez, hogy ez a mozzanat érdektelen lenne az Atilla-kép egyetemesebb - csillagmítoszi, más szóval: kozmikus-üdvtörténeti-vonatkozási rendszerében vizsgálva is. Sőt, úgy tűnik, itt éppenséggel kulcsszerepet játszik, s erre érzett rá finom intuícióval Róheim Géza, 1917-ben publikált A kazár nagyfejedelem és a turulmonda című tanulmányában. „Ha mármost az értelmét akarjuk kibogozni ezeknek a rítusoknak, amelyekben az uralkodók holtteste valami módon a vízzel kerül kapcsolatba olyképpen, hogy a víz vagy a holttest körül... vagy felette vagy mellette folyik, rájövünk arra, hogy a képzeteknek egész sorozata van belesűrítve ebbe az egy cselekedetbe.“ (I. m. 143. o.) - Ami viszont a koporsó-hármasságot illeti, arra nézvést Szász Béla megállapítását tarthatjuk irányadónak. „A mondák lázas kutatása sokszor túlzásba viszi az irodalomtörténészeket. Mondát keresnek ott is, ahol történelmi valószerűségekkel állunk szemben. Javarészt áll ez Jordanes krónikás tudósítására. Így a derék püspök elmeséli, hogy Attilát hármas koporsóba helyezték el és hogy a temetést végző szolgákat legyilkolták. Nincs semmi okunk arra, hogy ezt az elbeszélést Priskos fantáziája szüleményének tartsuk. Ellenkezőleg mindaz, amit a hun királyok temetkezési szokásairól tudunk, ; Jordanes tudósítását csak megerősíti.“ (Szász 391. o.) Ha most már, befejezve nyomkereső vizsgálódásunkat, az Atillával közelebbről kapcsolatba hozható személy-, hely- (ország-, tartomány-, város-, csatatér-) és népneveket vesszük sorra, ezek közül az alábbiak látszanak a csillagmítoszi szempontú vizsgálat számára sokatmondónak: Itália, Bizánc, Bactria, Aquileia, Róma, Catalaunum, gall, szász, frank, hun, Buda, Leó, Lupus, Aetius, Markiánosz, Onegésziosz, Ildikó (Mikolt), Aladár, Csaba, Detre, Ursula, Réka. Ideje rendeznünk a begyűjtött tényanyagot. Ha egyelőre eltekintünk az utolsó pont (személy- hely- és népnevek) részletezésétől, akkor elmondhatjuk, hogy valamennyi fentebb felsorolt adatunk „kapásból“ elhelyezhető a csillagmítoszi hagyományban számontartott Napút (más néven Állatöv, Zodiákus), illetve az idősíkon neki megfelelő évkör keretei között, néminemű „kilengésekkel“ a csillagos égbolt tágabb tartományai irányába. Vegyük sorra az egyes tételeket, a fenti csoportosításban. Az állatminősítések közül - most az évköri hónapsorrendet követve - a kutya a tavaszi napéjegyenlőséggel kezdődő Kos-hónap keleti névadója. Ugyanebben a „keleti“- más néven „török“ vagy „kínai“ - állatövben a disznó (emse) a Bika-hónap megnevezésére szolgál, míg a tinó ugyanennek a hónapnak a „nyugati“ (mediterrán) névváltozatát idézi, hangsúlyos utalással az ökörré válás lehetőségére. (Az üszőnek ugyancsak mindkét irányban adott a „kifutási“ lehetősége.) Az ökör viszont újból átvezet bennünk keleti Napút-rendszerbe, s ott a fénnyel legtelítettebb, nyári napfordulós Rák-hónapnak lesz a megidézője. A Bika és a Rák (Ökör) között, az Ikrek havában nem találtunk állat jellemzéket az iménti számbavétel során - hacsak az egyik példánkban szerepelt agár, a hangalaki megfelelés okán, nem tekinthető az egér (a keleti állatöv Ikrek-képviselete) váltótársának.  A Rák hava viszont annál inkább bővelkedik az Atilla jellem- és pályaképét meghatározó állatalakokban. A szamár ennek a Zodiákus-egységnek a térbeli (csillagképi) megfelelőjét jelöli a csillagászati-csillagmítoszi hagyományban. A magyar népi csillagnevek között „szamárkák“ alakváltozatban találjuk meg ennek a konstellációnak a két fő csillagát, s a jelenkori, tudományos igénnyel megszerkesztett égbolttérképeken is Asinellus Borealis (északi szamár), illetve Asinellus Australis (Déli szamár) néven tartják nyilván őket. Ha a nyári napfordulón, a Rák (Ökör) hónap „fejénél“, azaz június 21-én délben az égbolt „delelő“ (zenit-) pontján valóban a Rák csillagképet - fő csillagai a „szamárkák“ és a „já-szol“ - látjuk, akkor tudhatjuk, hogy a kétféle, téri-csillagképi, illetve időbeli, jegy-érvénytartamokban mért Napút „fedésben van“ egymással. Ilyen eset 26000 évenként egyszer fordul elő, legutóbb éppen Jézus születésekor, azaz a mai keresztény időszámítás 0 pontja körül. Nyilván nem véletlenül került a születés-ábrázolásokba közegjelölő elemként a jászol, körülötte ökörrel és szamárral.  Atilla korában ugyan már csaknem félévezreddel „elforogtunk“ ettől a kitüntetett téridő állomástól, a következő jellegzetes állatövi kapcsolattípus (állat-páros) kialakulására azonban még további jó két évszázadot kell várni. Ekkorra változik át a szamárral együtt eszegető állat ökörből egyszarvúvá (gólyává), mialatt az ökör „asztaltársa“ fokról-fokra megemberesedik: a „szamárkák“ helyére a „bojtárok kettőse“, az Ikrek csillagkép magyar népi képviselete nyomakodik be a megfelelő égboltszakaszba. Az egész folyamatrendszer részletes leírását a „precesszió“ címszava alatt találjuk meg a csillagászati szakmunkákban, itt nem is szükséges bővebben kitérni rá. Legfeljebb annyit kell tudomásul vennünk vele kapcsolatban, hogy a csillagmítoszi hagyomány történelemképét alap-vetően éppen ez a - természettudományos módszerekkel is pontosan bemért és nagy gonddal számontartott - mozgásrendszer határozza meg. Ennek a legnagyobb ciklus-egysége a nagyjában-egészében 26000 évesnek adódó precessziós vagy „Nagy Nap-év“. Ha ezt tovább bontjuk, akkor jutunk el az ún. „világhónapig“, amelyből egy-egy átlagosan 2160 évet tesz ki, s ennek harmadolása vezet el bennünket a mitikus történelem legkisebb alapegységéhez, a 720 éves „dekanátushoz“. Minthogy Atilla a négyszázas évek közepe táján érkezett el pályája csúcsára, ezek szerint végeredményben még Krisztus-kortársnak tekinthető. „Számárfeje“ egyenesen a betlehemi jászolhoz vezérli, a tinó (üsző) pedig, amely a maga idején hozzásegítette az Isten-adta hatalmat jelentő kardhoz, kellő érlelődés - „tanulj, tinó...“ - után ugyanide fogja irányítani. És ennek a - Nyugaton Rákról, Keleten Ökörről elnevezett - Napút-állomásnak a Hold járás szempontjából megjelölt középső részegysége viseli a Gólya nevet a magyar népi műveltségre nézve megha-tározó szerepű-súlyú keleti „Hold-ház“ rendszerben. Következő állat jellemzékünkre az évkörnek innen számítva éppen a túlsó oldalán bukkanunk rá. Az eredete szerint nyilvánvalóan becsmérlő célzatú „bakszarvú“ jelző játékszabályaink értelmében itt már úgy is visszaolvasható, mint a téli napfordulóval kezdődő évkör-szakasz, illetve a neki térben megfelelő Bak-csillagkép latin elnevezésének (Capricornus) szó szerinti for-dítása. Ezt a téridő-egységet pedig történetesen a keleti névadási gyakorlatban is Kecskének jegyzik. Faun-Attilánk így a maga leghétköznapibb testi valóságában pontosan ott léphet be a csillagmítoszi hagyomány nagy forgósszínpadára, ahová a túloldali (szamár-, ökör-, illetve gólya-formátumú) szellemi adottságai eleve elrendelték: a karácsonyi ünnepkörben. Mondhatnánk úgy is: „ő-faunsága“ hazatalált a Születés jászlához.