IV. évfolyam / 2 szám

Jött éve csodáknak PAP GÁBOR írása „Én vagyok magyarnak legelső királya, Utolsó világrészül én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája, Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája. (Zrínyi Miklós) Régóta vitatéma az Atilla személyével és sorsával foglalkozó tudósok körében: melyik a hitelesebb Atilla kép? Az, amelyiket a történetírók, vagy az, amelyiket a legendák és mondák egykori szerzői örökítettek ránk? Mert a két kép nem ugyanaz, és nem is egyeztethető össze egykönnyen. Annyi bizonyos, hogy elevenebbnek, hatékonyabbnak az utóbbi, a mondák Atillája bizonyult - a történelmi Atilla halála óta eltelt több mint másfélezer esztendőben. Úgy is mondhatnánk: igazi történelemformáló erővé végülis nem a történelem, hanem a monda Atillája vált az emberlakta világban. Milyen hát ez az Atilla-kép? Első ránézésre áttekinthetetlenül sokszínűnek, sőt kifejezetten zavarosnak, ellentmondásokkal túlterheltnek tűnik, s ráadásul némely megfogalmazásaiban cseppet sem mondható megnyerőnek. Az itáliai szöveges, illetve képzőművészeti jellegű Atilla-ábrázolások például hol szamárfejjel, hol disznóorral ajándékozzák meg a hunok (más változatokban a magyarok) királyát, ugyanakkor különös előszeretettel minősítik ebfajzatnak, erre az állatfajra jellemző fejalkattal, fülekkel - és hátborzongatóan csodálatos pedigrével. „Élt...Magyarországon egy Ostrubal vagy Os-drubal nevű király, kinek igen szép leányát sok előkelő ember megkérte, de anyja Eracliusnak, Justinianus görög császár fiának szánta és ezért egy magas toronyba zárta női kíséretével együtt. A toronyba kötéllel húzzák fel az élelmet is, annyira el van zárva a külvilágtól. A leány egy fiatal agarat visz magával a toronyba s vele hál. Mikor megnő az agár, a királylány teherbe esik tőle. A király, hogy a szégyent elkerülje, hozzáadja lányát egyik grófjához, de mikor a magzat világra jön, kiderül a szörnyű bűn, mert az újszülöttnek állatias külseje van. A fiút Atillának nevezik el s mire felnő, nagyapja trónjára kerül.“ (Az Estoire d’Atile című francia nyelvű XIV. századi regényes életrajz nyomán, ugyanebben az évszázadban Nicoló da Casola által Észak-Itáliában, olasz-francia keveréknyelven írt eposz Atilla- „családfája“ - Eckhardt Sándor tolmácsolásában.) Ám ugyanitt, Itáliában, a kutyafülű Atillát ábrázoló érmek bak-szarvval is ékesítik címszereplőjüket, s a kecske-ember keveréklénynek számító antik faunok mintájára alakítják ki az arcélét. A germán hagyomány legkomorabb vonulatában - az északi Edda-dalok világáról van szó - azután a hunok birodalmába készülő hős, Hagen felesége újabb állatot sorakoztat az Atilla „jellemzékek“ közé. „Azt is álmodtam, hogy egy sas kerengett fölöttünk a nagy teremben s hogy szárnyainak csattogása fejünkre véresőt hullatott. Szememet ezen madárra meresztettem, s az Attilához hasonlított.“ (Atla Mál 18. - Thierry Amadé nyomán.) És ezzel még mindig nincs vége az Atilla jellemzésére felhasznált állatseregletnek. Világuralma zálogát, Hadúr kardját ugyanis tinó (más változatban üsző) fedezi fel számára, utolsó nagy haditettéhez, a bevehetetlennek tartott Aquileia sikeres ostromához pedig gólyák segítik hozzá. „Aztán másnap, amikor Athila a sok hiábavaló ostromlás miatt nyugtalankodva és gondterhelten szokása szerint a városfalait körüllovagolta, látta, hogy egy gólyamadárnak valamelyik torony tetején van a fészke, és még tollatlan fiókáit, egyiket a másik után, onnan a város melletti nádasba hordja a csőrében. Athila sokáig elgondolkozva időzött e látvány szemléletében, aztán - mint beszélik - azt mondta övéinek, hogy a madár érezve a város közelgő romlását, fiókái biztonságáról gondoskodik, mert az, hogy kicsinyeivel a nádasba költözött, azt jósolja, hogy a város mihamar az ő kezükbe kerül, és a gólya-sejtvén a közeli bajt, meg akarja menteni fiait attól, hogy a város leégésekor vagy összedűlé-sekor hamarosan elemésztessenek.“ (Oláh Miklós: Athila, 1537. - Kulcsár 375-376. o.) Bakkecske, kutya (agár), disznó, tinó (üsző), szamár, gólya, sas, ugyan miképpen férhet bele egyetlen halandó jellemképébe ennyiféle állat-sajátosság? Az oknyomozó tudomány válasza eléggé kategórikusan hangzik: sehogy sem. Eze-ket a megjelöléseket, úgymond, nem kell komolyan venni: kezdetben a gyűlölet, később a megszokás mondatja-íratja le őket az Atilla által megalázott népek fiaival, mélyebb jelentést hát ne tulajdonítsunk nekik. A magyar csillagmítoszi hagyomány fényében másként látjuk a helyzetet. Mielőtt azonban részleteiben is megvizsgálnánk az így adódó új Atilla-képet, vegyük sorra még a jellemzésére hagyományosan felhasznált tárgyi kellékeket, cselekménytípusokat, illetve a működésével közvetlenül kapcsolatba hozható helyszínek és személyek neveit is. A tárgyi jellemzékek (szakszóval: attributumok) sorában hármat kell különösen jelentősnek ítélnünk. Az elsővel már találkoztunk, ez a „hadisten“ (mondaváltozatokban Mars, illetve Hadúr) kardja. A másik kettőt mintegy váltótársakként, egyetlen páros egymással felcserélhető két elemeként szokás emlegetni. Ezek, eredeti latin megnevezésükkel: malleus orbis (világ pörölye), illetve flagellum Dei (Isten ostora). „Emlegetik azt a fennhéjázó mondását, hogy a csillag lehullik, a föld megremeg előtte, és ő a világegyetem pörölye. Aztán arra a szemtelenségre vetemedett, hogy titulusához hozzátétette: Isten ostora... és ezzel a jelzővel kellett őt megszólítani, írásban illetni.“ (Oláh 357-358. o.) Ha nem is ilyen súllyal, viszont az életútnak meg igencsak döntő fontosságú állomásain jut szóhoz egy újabb tárgyi elem, a nyereg. Az egyik ilyen stáció a catalaunumi csatamező, ott is a sorsdöntő éjszaka, a másik Aquileia, a végső ostrom előtti órákban. „... elrendelte, hogy a lovasok nyergeiből készítsenek máglyát, és azt mondta: „Ha úgy látjátok, hogy az ellenség erősebb, én a máglyára lépek, ti pedig gyújtsátok meg. Inkább égessetek el ti, akik az én embereim vagytok, mint hogy az ellenség kardja pusztítson el, vagy hogy én, aki íly sok nemzetnek vagyok a királya, fogolyként jussak a rómaiak vagy gótok kezébe, és gyalázat tárgya legyek“...“ - Ez történt, Thuróczy króniká-jának előadásában (57. o.), a catalaunumi síkon. Idézzük ugyanebből a forrásból (Thuróczy János: A magyarok krónikája, első kiadás: Brünn, 1488.) a másik ominózus nyereg-szereplést is. „Elrendelte..., hogy seregének megszámlálhatatlan sokasága hordja össze a nyergeket, minden négy lovas után egyet, és dobják a nyergeket az ostromlott város falai mellé. A nyergek óriási halmaza gyűlt össze, és a király tüzet rakatott alájuk. Mondják, hogy a nyergek égésekor a heves tűztől a város fala azon a részen megingott, és egyszerre leomlott.“ (I. m. 65-66.0.) Az eddigieken túl még további négy jellegzetes tárgy-alakzattal kell számolnunk, amelyek rendre így lépnek elénk a - most részben Bizánc irányából érkező, részben krónikás közvetítésű - hagyományból: harci szekér, aranysátor, fatányér fakupa, íj. Lássunk mindre egy-egy konkrét szövegutalást, ahányat, annyiféle különböző forrásból. „Rendelt ezenfelül tízezer kaszás szekeret, mellyel táborának erősségét mintegy fallal vehette körül.“ (Oláh 335. o.) - „Az egyes országok különböző divatja szerint készített sátrakban volt szokása lakni. Közülük egy roppant híres és különleges volt; aranylemezekből bámulatos módon úgy állították össze, hogy a sátorverők szétszedhették és tetszésük szerint újra összeállíthatták. Aranyból készült, állítható, belül üres oszlopain kapcsok voltak, melyek az eresztékeknél csodás módon drágakövekkel kapcsolódtak.“ (Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai, 1283 körül - V. Kovács 124. o.) - „Attila... nemcsak a külsőségben törekedett az egyszerűségre, hanem az étkezésnél is. Nem evett végig számtalan fogást, hanem jóllakott egyetlen húsételből. Azt sem hozták elébe díszes, művészi kivitelű arany vagy ezüst tálban, hanem egyszerű fatálon. Míg az udvar a szilágysomlyói vagy más nagy kincsleletekben csodált remek arany és ezüst tálakból evett, billikomokból ivott, Atillának jó volt a népművészet egyszerű remeke, a fakupa is.“ (Priszkosz Rhétor kortársi beszámolójának idevágó részletei alapján Szász Béla: A hunok története, Attila nagykirály, 1943., 372. o.) - „Azon az éjszakán, amikor Atilla meghalt, Markianosz császár Konstantinápoly városában állítólag álmában azt látta, hogy Attila íja kettétört, és mindjárt tudta belőle, hogy Attila meghalt.“ (Thuróczy 72. o.) Ha most már összegezni akarjuk a tárgyi kellékeket is, akkor így alakul a leltár: kard, íj, pöröly, ostor, nyereg, szekér, sátor, tányér, kupa. Szó ami szó: nem valami szívderítő összkép, már ami az értelmezhetőséget illeti. Igazán nem lehet csodálni, hogy szakavatott történetbúvárok kézlegyintéssel intézik el, s valamennyi elemét más „előképre“ visszavezetvén, az együttest, mint zárt, belső összefüggésekkel is jellemezhető rendszert, nemlétezőnek, esetleg romantikus képzelgők riasztó lázálmának minősítik. Annyi bizonyos: ha ezt a „bábeli“ sokféleséget közös nevezőre kívánjuk hozni, a történettudomány eddig alkalmazott módszereitől semmiféle hathatós segítséget sem várhatunk. Viszont abban is biztosak lehetünk, hogy ha mégiscsak találunk majd olyan módszert, amellyel összhangba tudjuk hozni az eddig számba vett és első közelítésben igencsak széthúzónak tűnő elemeket-tendenciákat (viselkedés-trendeket) az Atilla- pályaképben, akkor elmondhatjuk: nagy lépést tettünk a mitikus Atilla-alakzat kozmikus-üdvtörténeti forráshelyének „bemérése“ felé. A „világ urához“ definíciószerűen hozzátartozó cselekménymozzanatok közül ugyancsak hármat kell kiemelnünk. Az első a vadászat, második a lakoma, a harmadik az orrvérzés általi fulladásos halál. Mindhárom meghatározó módon van jelen mind a szöveges, mind a képzőművészeti jellegű Atilla-ábrázolásokban. A bőségesen rendelkezésünkre álló forrásanyagból csupán az utolsó mozzanatra idézünk példát. „Ekkor... a bactranusok királyának Mikolt nevű leányát hozták hozzá, hogy a szeretője legyen, akinek szépsége emberfölötti volt, s akit állítólag oly hevesen megkívánt, hogy a szeretke-zésben áthágta a mértéket, és azon az éjszakán, amikor testileg magáévá tette, az ivásban a szokásosnál is jobban túllépte a határt, s a lánnyal való szeretkezés aktusának befejezése után, midőn hanyatt feküdt, eleredt az orra vére, és a vér, mivel nem volt szabad hely, ahová távozhatott volna, a gégejáratába folyt ott megalvadva meggátolta a lélegzést, és megfojtotta a világ félelmét.“ (Kézai 131. o. Végezetül külön érdemes szót ejteni a halál utáni Atilla-lét főbb tárgyi és cselekmény elemeiről, a hármas koporsóról, a folyómederbe történt temetésről, illetve az emse (anyadisznó) ágyékából való újjászületésről, amely az Anonymus közvetítette mondaváltozatban Álmos anyjához, Emeséhez kapcsolva, antropomorfizált (kulcsszereplőit tekintve emberszabásúvá alakított) és keresztényesített átfogalmazásban maradt ránk. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek... Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Önedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszer-smind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fa-kad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.“ (P. mester. A magyarok cselekedeteiről, 1217 előtt- V. Kovács 13. o.) - Az utóbbi, döntő fontosságú mozzanattal kapcsolatban célszerű lesz egy je-lenkori történész összegező beszámolóját is meghallgatni. „A Turul által elindított nagy folyóképzet... már a múlt századi romantikus francia történész, Amadé Thierry feltevései szerint Attila neve felé mutat. Az Attila = Etele etil = víz név-etimológiát ugyanis Thierry már ismerte, s ezért tartotta - tud-ván a krónikáknak azt a hagyományát, hogy az Árpád-ház Attila családjából származott - Álmost az álom alapján „Attila reinkarnációjá-nak“, azaz - újjászületésének... Róheim felidézi a folyómederbe temetkező hun fejedelem emlékét, és általában a szokást, hogy a szakrális királyokat bizonyos esetekben vízbe temették..., érdekes, különösen amikor az Emese álmában megjelenő folyót az Attila sírmedre felől érkező víz folyásával kapcsolja össze, tehát a teremtést a születés-sel, a halált az újjászületéssel.“ (Dümmerth 1986., 70., 72., o. - Thierry Amadé és Róheim Géza témánkkal kapcsolatos megnyilatkozásaira még visszatérünk.