A 2003-as - mondhatni visszatérő - Örökség című lemezt jómagam is kédkedve fogadtam;
mit tud mondani az Edda egy újabb, konkrétan az új évezred generációjának. A korong
pár bugyuta szófordulattól (pl. Totálbrutál refrénje) eltekintve első rangúra
sikeredett, és tartalmazott jónéhány klasszis dalt (pl. a rádiókedvenc, megarefrénnel kitalált "Csak bírd ki!"-t; a fantasztikus szövegű "A mese" címűt). A zeneileg pedig
visszakanyarodtak az 1993/94-es hangzásvilághoz, ahol Alapi Steve riffjeire és Göme
Hammond-meneteire épültek a nóták.

Amint meghallottam az új lemez címét, az jutott eszembe, csak nem valami vallásos irányba
mozdultak el Attisék. A szitu az, hogy kinéznék a zenekarból egy ilyen fordulatot, pláne
hogy ez a korong is a Pataky Management-en keresztül jelent meg.

A címadó szám nyitánya viszont eloszlatott minden kétséget: a lendület, a gitár/billentyű
hangzás a legszebb Edda korszakot (ez számomra a 1992-96-os időintervallum) idézi:
hard rock ez a javából. A szöveg enyhe "white rock" beütésű, de nem zavaró; Steve
gitárszólója pedig nem egy összecsapott pár másodperces szösszenet, hanem a stílusos és
kijátszott. Az "Én vagyok én" gitárriffjei akár az Elveszett illúziók lemezről is
származhatnának, a refrén alatti Hammond gurgulázás pedig a még régebbi Eddát idézi.

A lemez szerkeztés aranyszabályainak megfelelően érkezik harmadikként az első lírai
tétel. Attis hangja egy cseppet sem kopott az évek alatt. Ugyanolyan erőteljes és
érzelemmel teli, mint a banda indulásakor. A nagyívű dal szerkezetileg ugyan nem rejt
meglepetést, de annyi szűk esztendő után olyan jó hallgatni az IGAZI Eddát.

A "Csillagúton jöttem" lendületes melódiái rendben vannak ugyan, de az Istenes szöveg
valahogy sok nekem egy kicsit. A "Ne tépj szét"-ben pedig kifejezésre jut, hogy az "Öt lány"
már a múlté, semmi csajozás, semmi vadság. Szövegeket tekintve újabb kérdőjel kezd
rajzolódni a fejemben. Aztán meghökkentő dolog történik: "Szerelmem, szerelmem" címmel
népdal szerű nóta született az Edda műhelyben. Hát szerintem ezt nem kellett volna...
talán esetleg rejtett bónuszként.

A "Csak veled" szerencsére visszatér a hard rock kerékvágásába, de a tingli-tangli
refrén nem fogja kedvenccé tenni ezt a dalt. A másik lírai, "Szeretnék hozzád visszatalálni"
javít az éppen összecsúszó képen. Nem vitás, Attisék nagyon erősek lassú számokban. A szöveggel
együtt terebélyesedő zene csúcspontja lesz majd a Lyrák III-nak is (már ha lesz ilyen).
Itt viszont csak a fancsali ábrázatomon javít valamicskét.

Az album utolsó harmada ismét a remek formában lévő Eddát mutatja: a "Csak egy lövést"
standard dallamai és a "Ha eltűnnél" remek Alapi-féle gitárjátéka felfelé tolják
az ismertető végi pontszámot. Utóbbi a lemez egyik lejobb dala, a leginkább
riffközpontúbb szerzemény. Még egy kis érdekesség a végére: az "Éjszaka lánya"-ban
Steve nyihogó, lehangolt gitárja ad egy kis extra súlyt a nótának.

Összességében elmondható, hogy az Edda egy újabb színvonalas hard rock (!)
korongot adott ki a kezéből. A számok második negyedét viszont a lemez végére
száműztem volna, hiszen így lesznek akik a negyedik track után bosszúsan,
összehúzott szemöldökkel kapcsolják ki a lejátszót, esélyt sem adva az album
második felének. Pedig érdemes kitartani...