Darázsderék vagy egészség, kényelem? Avagy mára kizárólag a hálószobába száműztük-e ezt a régen hétköznapinak számító, ámde szinte folyton vita tárgyát képező darabot?

Tudjátok, hogy végül egy férfi szabadított meg e kínzóeszköztől bennünket?
1859-ben egy 23 éves lány szinte egyik napról a másikra életét vesztette. A boncolás során derült csak fény a halál okára: a túlzottan szorosra húzott fűző miatt három borda átszúrta a májat. Döbbenetes esemény. A történelem során valószínűleg azonban jónéhány ehhez hasonló tragédia történt, csak éppen az okokat nem tárták fel ilyen pontosan. Arról viszont sokat hallottunk, sőt filmen láttuk is már, hogy az úri kis-és nagyasszonyok elég gyakran kapkodtak a repülősó után. Ezért pedig szintén a fűző a ludas, mert képtelenség volt levegőt venni benne.


Alakformálás az ókortól

No de kezdjük az elején! Laikusként azt hihetnénk, a görög és a római hölgyek csak kényelmes tunikában jártak, pedig már ők is hordtak alakformáló ruhadarabot a lenge felsőruházat alatt, igaz, ez még nagyon távolt állt a későbbi –az előbbi eset nyomán- életveszélyesnek is mondható klasszikus fűzőtől.
Jelentősebb mértékben a burgundiaknál, a XIV-XV. században kezdett elterjedni ez a ruhadarab, ahol a bizánci emberközeli ruházkodás után megváltozott a szépségideál is, s megjelentek a karcsú formák, amelyek magukkal hozták a fűző megjelenését s későbbi önállósulását is.  A reneszánsz idején nem lehet egységes divatról beszélni, mert a kölünböző városállamok maguk is sajátos öltözködési sílust követtek, de annyi bizonyos, bár a telt női alak számított ideálisnak, a fűző elengedhetetlen derékformáló darabbá vált, amelyet először fából, majd fémből készítettek, nemhiában hívták később páncélmídernek. A barokk térhódítása megkeményítette a fűzőt is, immár nem követhette a test vonalát, sokkal inkább idomult maga a test ehhez a ruhadarabhoz, hiszen muszáj volt neki.

Alakformálás az ókortól

No de kezdjük az elején! Laikusként azt hihetnénk, a görög és a római hölgyek csak kényelmes tunikában jártak, pedig már ők is hordtak alakformáló ruhadarabot a lenge felsőruházat alatt, igaz, ez még nagyon távolt állt a későbbi –az előbbi eset nyomán- életveszélyesnek is mondható klasszikus fűzőtől.
Jelentősebb mértékben a burgundiaknál, a XIV-XV. században kezdett elterjedni ez a ruhadarab, ahol a bizánci emberközeli ruházkodás után megváltozott a szépségideál is, s megjelentek a karcsú formák, amelyek magukkal hozták a fűző megjelenését s későbbi önállósulását is.  A reneszánsz idején nem lehet egységes divatról beszélni, mert a kölünböző városállamok maguk is sajátos öltözködési sílust követtek, de annyi bizonyos, bár a telt női alak számított ideálisnak, a fűző elengedhetetlen derékformáló darabbá vált, amelyet először fából, majd fémből készítettek, nemhiában hívták később páncélmídernek. A barokk térhódítása megkeményítette a fűzőt is, immár nem követhette a test vonalát, sokkal inkább idomult maga a test ehhez a ruhadarabhoz, hiszen muszáj volt neki.

Segít a bálna!

A bálna sziláit, vagyis a halcsontot XV. Lajos korában kezdték el használni a fűző flexibilitásának alakítására, és ekkor jelentek meg ezen a ruhadarabon a vállpántok is, amelyek biztosították, hogy ne mozduljon el a helyéről. Egy idő után pedig, miután a míder önállósulni kezdett, elkezdték felsőruházatként, vagyis a blúz fölött viselni, s több fajtája is létezett: elöl és hátul, valamint oldalt kötős. Az igen magasrangú asszonyoknak állítólag nagyon szorosra kellett szorítaniuk magukon. A feljegyzések szerint például I. Ferenc József felesége, Sissi rendre ötven centis derekat produkált, még idősebb korában is, igaz, ő az udvar számára akkor rengeteg nem szimpatikus dolgot művelt, például tornázott és rendszeresen fürdött...
De aztán jött a minden szempontból forradalmi XX. század, és bizony maguk a férfiak is felemelték szavukat a nőket, asszonyaikat, lányaikat sanyarató ruhadarab ellen. Ebben azonban az az érdekes, hogy kiderült, mennyire hiú fajta is a fehérnép, mert bár évszázadokon keresztül fuldokoltunk a fűzőben, semmi pénzért nem akartunk megválni tőle.

"Sérti a szemet és bántja a képzeletet"

A Raussean nevet viselő angol újságíró például ezt írta a míderről: „Egyáltalán nem kellemes a nőt, mint darazsat két részre tagoltan látni. Sérti a szemet, és bántja a képzeletet.” A Divatértesítőben, valamikor szintén a XX. század elején pedig így vallott egy magyar asszony: „Mi, kultúrasszonyok, gyermekkounk óta úgy hozzászoktunk a fűző viseletéhez, hogy ellenkezőleg, akkor érezzük rosszul magunkat, ha elfelejtettük felvenni.” A Vasárnapi Újság is kiállt a fűző viselete mellett: „Semmivel sem igazolhatná jobban a mai hölgy a fűző viseletének szükséges voltát, mint a milói Vénusznak ilyetén való felöltöztetésével.”
Pedig ebben az idően már jócskán túl volt az orvostudomány azokon a felfedezéseken, megállapításokon, hogy ennek a ruhadarabnak a viselete bizony komoly károkat okoz a nők szervezetében. Egyrészt borzasztóan legyengítette a gerincet és a hátizmokat, egy idő után a legtöbb nő csak fűző segédletével tudott ülni és mozogni, mert önmaga képtelen volna tartani magát. Másrészt veszélyeztette a tüdő egészséges működését, májat és a szívet. Készültek olyan fűzők is, amelyek a hónaljtól egészen a combtőig értek, s szinte lehetetlen volt benne a leülés. Ráadásul használatát igen hamar megkezdték, a lányoknak hatéves korukban már kötelező volt viselniük.

Reformruhában is szépen!

Aztán, ki gondolta volna, végül egy férfi vetett véget a fűző évszázadokon átívelő hatalmának. A leghíresebb francia szabász, Paul Poiret, mind színek, mind formák tekintetében forradalmasította az akkori divatot. Merész színű ruhákat tervezett, és végre-valahára kibontotta a női derekat a páncélból. Lágyan omló ruhái alatt a hölgyek már csak rugalmas anyagból készült fehérneműt, vagyis úgynevezett reformfűzőt viseltek.
1906-ban azonban még mindig nem sikerült teljesen megszabadulni e kellemetlen ruhadarabtól. A Bazár című lap a következőket írta: „Kötetek jelentek meg eddig a fűző ártalmasságáról, és mégis, évek múltak el azóta anélkül, hogy a női reformruhának bármilyen komoly eredményeit látnánk.”

Újra fűző a csábításért!

Persze lassacskán csak-csak elkopott a fűző divatja is. Napjainkban azonban újra feléledt, de többnyire az esküvői ruha alatt, utána, a nászéjszakán (ha marad rá energia), valamint különleges, csábító alkalmakkor viseljük e történelmi ruhadarabot, amely ma már természetesen sokkal kényelmesebb, mint elődei voltak. Viselhetjük például alkalmi ruha alá, mert bizony jól jön, ha a pocak egy kis formálásra szorul, illetve önálló felsőrészként. Ilyenkor azonban díszítettebb, kidolgozottabb darabot választunk.

Színek és formák tekintetében nem beszélhetünk egységes divatról, bár az utóbbi években a divattervezők újra előszeretettel kezdték el használni. Többnyire blúzok fölé, vagy önmagában álmodták meg a kreátorok, de természetesen nem sanyarognak az ezeket viselő nők. Emellett számos olyan felsőrész is született, amely funkciójában nem, küllemében azonban erősen felidézi a fűzőt. Ez a ruhadarab az ú.n. romantikus öltözködés egyik elengedhetetlen kelléke lett, szerencsére azonban mi már választhatunk viselése vagy mellőzése között, bár az esküvőjén azért szinte kivétel nélkül minden menyasszony felölti magára, hogy szebb lehessen, mint azelőtt bármikor.