Több mint harminc éve barátnők az anyám és Eszter. Egyidősek, mindig volt közös témájuk. Alig várták a hétvégéket, amikor kávézva, kuncogva pletykálkodhattak. Tejszínhabot kunyerálva tőlük, ovis koromtól szerettem hallgatózni.

Egy ilyen alkalommal hallottam először Tamásról. Mit szólsz, most a kozmetikuslánnyal boronálták össze? – kérdezte anyám.
Én is hallottam – felelte Eszter kissé irigyen.

Ennyire emlékszem. Aztán, ahogy a többi pletykát, elfelejtettem ezt is. Kicsi voltam még, nem tudtam, hogy ezek a mondatok egyszer még visszaköszönnek nekem…

Eminens tanuló voltam. Szüleim büszkék voltak rám, én pedig mindenáron meg akartam felelni nekik. Csak a fiúkkal álltam hadilábon, duci voltam, nulla önbizalommal. Úgy voltam vele, ha egy fiút találok, akinek tetszem, tíz körömmel harcolok érte, elvégre örüljek, ha valaki szóba áll velem.

Tizenhat évesen ismertem meg Zsoltot. Azt hittem, szeretem, bár lehet, hogy csak ragaszkodtam hozzá. Teltek az évek, mi meg jártunk. Koncertekre, diszkóba, ahogy a többi fiatal, csak később tűnt fel, hogy fontos kérdésekben nem vagyunk egy hullámhosszon.

A baráti társaságunk is különbözött, de elkönyveltem, hogy nekem ez jutott, ő lesz a férjem. Zsolt csendes, hűvös személyiség. Olyan minden mindegy típus. Szeretett, hát jártunk. Már hét éve voltunk együtt, én közben főiskolás lettem, a bulikat kihagytam, elvégre nekem otthon már úgyis van barátom… Aztán dolgozni kezdtem, az esküvőt is tervezgettük, hogy több pénzünk legyen, egy barátnőm büféjében vállaltam plusz munkát délutánonként. Kezdő voltam, de kedvességem miatt szerettek a vásárlók.

Egyik este beállított egy férfi. Kólát kért magának, és nekem is. Nem volt helyes, de a hangja kellemes, bársonyos volt. Beszélgetni kezdtünk, olyan 35–36-nak tippeltem (41 volt). Én akkor múltam 23. Első találkozásunk után két hónapra volt lefixálva az esküvőnk Zsolttal. Addig szinte mindennap jött Tamás, merthogy ő volt az: anyám és Eszter egykori beszédtémája, persze én ezt akkor még nem tudtam.

Tamással minden este beszélgettünk: intelligens volt, illedelmes és figyelmes. Sokszor megvárt, és záróra után hazakísért. Magáról annyit mondott, hogy könyvtáros, rég elvált, egy tizenkét éves fia van. Volt felesége és fia egy szomszédos településen él. Tiszta sor, gondoltam én.
Nem kerültünk egymás közelébe, de két hónap múlva könnyezve vonultam az esküvőmön az anyakönyvvezető elé. Azt hitték, meghatódtam, azért sírok, pedig valami összezavarodott bennem.

Tamás hiányozott, orromban éreztem a pattogatott kukorica illatú estéket a büfében. Hiányzott a meleg, biztonságot nyújtó hang.

De kimondtam az igent, hisz hét év együttjárás az hét év, és mit is szóltak volna a szüleim, ha közlöm, hogy egy idősebbet szeretek, akit ráadásul alig ismerek. Tamásnak elmondtam, hogy férjhez mentem. Nem szólt rá semmit, de egy dalszövegrészletet küldött másnap a büfébe: „Esik eső, szakad, szakad, / Szeretnélek, de nem szabad. / Te is tudod, tudom én is, / Nézzük egymást mégis, mégis…”

Kész lettem: átsírt éjszakák, álmodozás arról, mi lett volna, ha előbb találkozunk. Bebeszéltem magamnak, hogy a társadalom elvárásának megfelelően kell élnem. Uralkodtam magamon, de fél év múltán nem bírtam tovább. Övé lettem egy komor, de romantikus hangulatú könyvtárszobában. Soha nem hittem, hogy létezik olyan együttlét, mint a filmeken. Szavak nélkül tökéletes összhangba kerültünk már az első alkalommal.

Én is más lettem. Fogyni kezdtem, verseket fabrikáltam, festettem, szerelmes voltam. Rengeteget rágódtam, pszichológusnak is írtam, hogy mit tegyek. Persze a pszichológus azt írta, amit nem szerettem volna olvasni: hogy egyszer végre döntenem kell. Én meg úgy voltam, döntsön az idő…

Egyre többször jártam a könyvtárba. Egyszer, amint a könyvtár előtt beszélgettem Tamással, ott termett egy festett vörös nő, rám kiabált, hogy szálljak le a férjéről. Aztán elment, köpni, nyelni sem tudtam. Tamás magyarázkodott, hogy ez csak a volt felesége, aki a válástól függetlenül féltékeny. De én sem vagyok hülye, kikövetkeztettem, hogy a válás nem jelentett minden téren elszakadást az exnejétől. Persze, szerelmes voltam, minden magyarázatot elfogadtam Tamástól. Elhittem, hogy a nő „nem normális”. Titokban szeretve egymást éltünk tovább.

Pár hét múlva újabb meglepetés várt: egy szőke fürtös, 7 éves leányka a könyvtárban, aki az én Tamásomat apának szólította. „A lányom” – mondta Tamás. Elmesélte, hogy válása után találkozott egy nővel, aki így akarta őt magához láncolni. De egy gyerek nem tarthat össze egy egyébként nem működő kapcsolatot, nyugtatott. Elhittem. Azért motoszkálni kezdett bennem, hogy milyen „meglepetést” tartogathat még Tamás.

Kis nyomozás után megtudtam, hogy az exfeleséggel egy időben, mikor még házasok voltak, Tamás beleszeretett (?) egy kozmetikuslányba is, akinek majdnem egyidős fia van Tamás fiával. Természetesen tőle, de ezt a gyermeket a kis fürtös szőke lánnyal ellentétben nem vállalta fel. A nevét sem adta. Hallottam még egy állítólagos gyermekéről, csömört kaptam a gyerekügyektől. Beugrott az a régi beszélgetés anyám és Eszter között: a férfiről, aki a kozmetikus lánnyal is…

Rájöttem, hogy a helyi Casanova az én barátom.Több kisebb ügy derült még ki, de Tamás erre azt mondta, neki meg azzal kell szembesülnie, hogy férjem van, és ez neki nagyon rossz. Csúnya vitáink is voltak, de mindig kibékültünk, mindent elfelejtettem, ha megölelt. Öt év telt el így, még nem voltam 30, de Tamás már túl volt a 45-ön.

Becsúszott a nőügyek közé egy lány, aki épphogy elmúlt 16 éves. Tamás kellemes hangjával, kedvességéval, modern „cukrosbácsi” stílusával behálóz bárkit, főleg a szerényebb, önbizalomhiányos fajtából.
Mondják, hogy a kapuzárás előtti pánik őrült dolgokat vált ki a férfiakból, Tamást teljesen kifordította. Biztatást kapott, hogy ő még ennek a korosztálynak is „bejön”, így ötven felé is… Azóta csak ezeket a lányokat keresi. Ők aztán csalódottan, lelki sérüléssel lépnek ki a kapcsolatból.

Ha én nem lettem volna kicsit korosabb, vagy talán bölcsebb, lehet, hogy rászorultam volna megfelelő szakember segítségére, hogy elfelejtsem Tamást, de szerencsére, nem kellett. Lassan kigyógyítottam magam abból az álomból, amiben éltem. Továbbra is férjnél vagyok, hűvös, csendes „állóvízként” megélve a mindennapokat. Hamarosan kisbabám lesz. De semmi nem változtat azon, hogy a régmúlt néha eszembe jusson, és halkan dúdolva, fülembe csengjen az a régi kis dalocska, amitől naivan vártam a nagy csodát:
Esik eső, szakad, szakad…