A fiú ekkor felé fordult, csípőre tette a kezét, és szemügyre vette. Aztán azt kérdezte:
– Who are you?
Vagyis, hogy ki vagy te?
De nem úgy kérdezte, mintha azt kérdezné:
– Hát te ki vagy?
Vagyis mintha a neve érdekelné, vagy hogy kinek a lánya ő, és nem is becsmérlően, lenézően, mintha azt mondaná:
– Mit képzelsz magadról, hát ki vagy te?
Hanem szépen. Érdeklődve. Felé fordult az egész testével, az arcába nézett, fénylett a szeme. Egy kicsit mosolygott is, hogy ne féljen. És így kérdezte:
– Ki vagy te?
A lány szörnyen zavarba jött, mert frappánsan akart felelni, egy-két szóval, mégis úgy, hogy benne legyen minden, ki is, mi is ő. Kavarogtak a szavak a fejében, egészen az elejéről akarta kezdeni, hogy a fiú megértse, de közben zavarta, hogy nincs erre idő, hogy is nézne ki, ha hosszadalmas mesébe kezdene, mondjuk egészen onnantól, hogy megszületett. És ekkor kétségbe esett, hogy nem tud egy ilyen egyszerűnek látszó, mégis szörnyen fontos kérdésre válaszolni, mert a hosszú, bonyolult mondatok mögött, amik csapongva összeálltak a fejében, olyan picire töpörödött a tartalom, hogy már alig látszott. Elszégyellte magát, még mielőtt kinyitotta volna a száját. Érezte, hogy az arca lángba borul, egyik lábáról a másikra állt, földre sütötte a szemét.
Egyre hosszabbra nyúlt a csend, és még annál is hosszabbnak érződött.
Lopva a fiúra nézett, látta, hogy türelmesen áll, kicsit csodálkozva mosolyog. De nem szól.
Jólesett ez a türelem. Még soha senki nem várt ennyit a válaszára. Mások sürgetni szokták, tisztábban ejtik, újra fogalmazzák a kérdést, vagy megkérdezik:
– Érted, amit mondok?
De ez a fiú nem. Ő más. Éppen ettől volna fontos, hogy valami érdekeset tudjon felelni, valami olyasmit, amitől majd csodálkozik, vagy nevet, vagy meghívja fagyizni.
Az utcáról, a nyitott ablakon át nevetés hallatszott, a lány úgy érezte, őt nevetik, mindenki őt neveti, még a légy is a szobában, a székek is, a lámpa vibrálása.
Most már elég, súgta egy hang a fejében, most már válaszolnod kell, mert még azt hiszik, megkukultál.
– Senki – felelte hirtelen.
Vagyis nobody.
De ezt az egyetlen szót úgy mondta, vagyis úgy próbálta mondani, hogy a fiú egy kicsit mögé lásson, és ne gondolja, hogy le akarja rázni, vagyis nem úgy, mintha azt mondaná:
– Semmi közöd hozzá.
És nem is úgy, mintha meggyőződve mondaná, mintha valóban semmi és senki volna, mert az nem igaz, mert igenis létezik, vagyis van, és ami van, az már valami, vagyis valaki. Ezért inkább úgy mondta, hogy a fiú ne a szóra figyeljen, hanem mindarra, ami közben a szívében történik, és nagyon szépen nézett a szemébe, hogy lássa, boldoggá tette a kérdésével, és hálás érte, mert lehetőséget adott, hogy fontosnak érezze magát, és amikor hazamegy, és egyedül lesz, komolyan átgondolja, hogy ki is ő, és megfogalmazza a lényeget, és ha majd legközelebb megkérdezi, egyetlen szóval elmondhatja. És akkor a fiú majd bólint. Aztán hallgatnak. Mert nem lesz értelme több kérdésnek.
– Most cseréljenek párt, és ismételjék meg a bemutatkozást! – mondta ekkor az angoltanárnő, az intenzív nyelvtanfolyam vezetője.