A svájci tópartokon, a neolit kori cölöpépítmények feltárásakor a régészek ásói a mélyebb földrétegekben őskutyák megkövült csontjaiba ütköztek. Feltűnt, hogy a koponyák a mai spiccre emlékeztető, gömbölyű formájúak voltak, tompa állkapoccsal. A spiccre utaló jellegük alapján ezeket az állatokat "tőzegspicceknek" keresztelték el. A tőzegspicc már minden bizonnyal háziállat volt, hiszen vízben álló cölöpépítményeket kizárólag úszva vagy csónakkal lehetett megközelíteni. A kutya származásával foglalkozó tudósok némelyike a tőzeglakó spiccet a spicc ősének, ugyanakkor a legősibb kutyafajták egyikének tekintette. Szumátra szigetén, a batak néptörzsnél még napjainkban is élnek kistestű kutyák, amelyek farka a hátuk fölé kunkorodik, s hasonlítanak a tőzegspiccre. Az Észak-Európa tenger- és folyópartjain felhalmozódott kagylóhéjtömegben is rábukkantak kutyák csontmaradványaira. Ezeket erős csontozatuk is megkülönböztette a tőzegspicctől. Anatómiai vizsgálatok alapján a tudósok a "kagylóevőknek ebben a kutyájában" látták a közép-európai farkas leszármazottját.

Számtalan lelet került elő az időszámításunk előtti időkből. Nincs olyan földrésze a világnak, amelyen ne találták volna meg a hamu-, bronz-, tábori- vagy hosszúfejű kutyáknak elnevezett, őskori házikutyák maradványait. Nem tudjuk, hogy milyenek is voltak, holott a kutyafajtákat éppen a külsejük alapján lehet a legjobban megkülönböztetni. Ezekre a kutyákra tehát nem alkalmazhatjuk a "fajta" megjelölést. A fajták őseredetét időben mindössze addig kísérhetjük vissza, amikortól pontos feljegyzések állnak rendelkezésünkre. Eszerint a kutyákat nem is tekinthetjük a modern kutyafajták őseinek.