"A szánkó elindult a lejtőn.
Jonast az ájulás környékezte. Harcba szállt az agyára boruló sötétséggel, kétségbeesetten védelmezte öntudatát; lábával a szánkót szorította, kezével Gabe-et. A szántalpak fürgén hasították a havat. A szél az arcába vágott, s ő érezte, hogy a szán nyílegyenes útja a végső cél felé vezet - arra a helyre, amiről mindig érezte, hogy vár rá, a Másholba, ami a jövőt tartogatja és a múltat őrzi számukra.
Erőnek erejével nyitvatartotta a szemét. Egyre csak siklottak, csusztak, suhantak lefelé a domboldalon. Egyszerre aztán Jonas fényeket pillantott meg - ismerős fényeket, melyekről mindent tudott. Tudta, hogy fákon ülő piros, kék és sárga lámpácskák árasztják őket, s hogy szobák ablakán szűrődnek ki - olyan szobák ablakán, amelyekben emlékek születnek és élnek; amelyekben csalákok a szeretet ünnepét ülik.
Leflé, lefelé, gyorsabban, sebesebben! Jonasra hirtelen rátört a bizonyosság, a boldogító tudat, hogy odalent a lejtő végén várják őt és várják Gabrielt is. Meghallott valamit, amit azelőtt soha, de amitől tudta, hogy az a zene. Emberek énekét hallotta.
A háta mögül, attól az időben és térben oly méthetetlenül távoli helyről, ahonnan elindult, ugyancsak zenét vélt hallani. De az talán csak visszhang volt..."