...hallottam, ahogy a rögök koppantak...mégis fogvatartott egy-két apró gondolat...
...emlékszem a hangodra, a nevetésedre, a régi-régi történetekre...mind itt él tovább bennem, ahogy a kiáltás: Gabi, ne mássz a fára, mert leesel! - Vigyázz egy autó!...igen, őrizni fogom...Tudod az a legfurcsább, ha kimegyek anyuékhoz, Te már nem leszel ott, még az utcán sem javítod az öreg autód, nem kérdezel semmit, és nem mondod, hogy a fiaim mekkorát nőttek...olyan csend lesz az udvarotokban, a házatoknál...sűrű, nehéz csend...pedig nem változott semmi, még a szilvafa sem lett magasabb, a madarak is éppúgy csiripelnek, csak az élet lett egy kicsit más...
...tegnap lezárult végleg egy élet, ma már egy kereszt egy friss hant jelzi földi léted...
...ahogy legördültek a rögök, siklott a gondolatom a fénnyel teli égbolton...rájöttem, minden apró boldogságot, kicsi rezdülést meg kell fogni az életben, hogy elmondhassuk, amikor Isten előtt állunk, hogy igen, volt életünk, éltünk és élveztük az életet, nem fásultunk bele semmibe, hiába voltak nehéz pillanatok...
...milyen törékeny az emberélet...rájöttem élni szeretnék...
...Igen, élni...apró örömökkel, pici fénnyel, és rezdüléssel...kitárom ablakom és hagyom bejutni a fény apró erejét...már nem számít semmi, csak az élniakarás...még létezem a kagylóhéjam alatt, egy apró gyöngyként...tudod kettő gyöngy elfér ott...hát, mosolyogj...
2008. április 15.
|