Mindig szeretett itt lenni, ezen a helyen. Tiszta levegő és csend vette körül. A vázákba kedvére rendezhette sorba a friss, illatos virágokat, miközben nézelődött. Az út mentén platán- és tölgyfák sorakoztak, leveleiket zizegtette a forró júliusi szél. A kis úton, mely ide ehhez a helyhez vezetett fehér- és lilaakácfák voltak. A napsugártól egy kicsit sárgás fűben még látni lehetett az elhullott virágokat. Sajnos illatuk már nem volt, pedig.....- gondolata egy kicsit elkalandozott - mennyire szeretett itt sétálni Szerelmével. Gyakran mondogatta neki: - Majd, ha egyszer én is.....akkor ide.....,de Szerelme mindig félbeszakította és kedvesen mosolyogva feléfordult. Ilyenkor még jobban megszorította a kezét. Igen, talán egyszer.... Egy kisgyermek hangja visszahozta a jelenbe. Nagymamájával sétált kéz a kézben, és mosolyogva csacsogott neki. A kislány olyan 7-8 éves lehetett lángvörös haját lófarokba kötötték, hatalmas zöld szemei csakúgy ragyogtak. Halványrózsaszín ruhában volt és kezében egy kis piros locsolót tartogatott. A nagymamánál egy csokor fehér margaréta. Megálltak....újra csend lett, csak a madarak daloltak a fák ágain. A távolból egy harang szólalt meg, mely valószínű, hogy a delet jelezte. Végre a vázában úgy álltak a virágok, ahogy szerette volna. Leült a padra. Várt......... Az út végén egy barnahajú fiatalember tünt fel. Egyszerű öltözék volt rajta és egy szép, vörös rózsákból álló csokrot tartogatott kezében. A lány szinte észrevétlenül emelkedett fel a padról. A férfi közelébe ért, repült szerelme a karjaiba. Milyen jó itt. Olyan nyugtató. De miért nem érezte a férfi ölelését? Egy kicsit hátrébb lépett. Meglepődött szerelme arckifejezésén. Nem értette. A férfi fogta a virágokat és a vázákba helyezte. A lány követte tekintetével. Könnybelábadt a szeme. Szerelme leült a padra, oda ahol az előbb ő ült és várt. Látta, hogy nem szól semmit, csak némán sír. A férfi egy kis idő elteltével felállt és a hideg márványkőhöz lépett. Megsimogatta és újra olvasta: Drága Szerelmem: Ács Alexa élt 30. évet. Nyugodjon békében. Emléke örökre a szívünkben él. Nem, ez nem lehet, hiszen ő itt van, él. Látja Szerelmét és az őt körülvevő világot. Nem halt meg! Nem még nem, szinte sikította fájdalmában, majd hirtlen bevillant az a júliusi nap, amikor megpördült az utójával és egy fához csapódott, érezte ahogy testét még megpróbálják újraéleszteni, de.........csak ennyit hallott: a halál ideje: 20.55 - július 13-om. Ekkor látta, hogy a szeretett férfi újra megsimitja a hideg márványkeresztet. Halotta, amint halkan suttogta: - Isten veled Kedvesem! - és elindult a temető kijárata felé.