Elhatározta, hogy nem ír többet. Leteszi a tollat és kész! Vége! A szíve majd meghasadt fájdalmában, de úgy érezte ezt kell tennie, s talán akkor..... Tulajdonképpen mi is lesz? Igazából még maga sem tudta. Kinézett az ablakon, és figyelte az éledő természetet. A tölgyfán apró levélkék jelntek meg. Itt-ott kis harmatcsepp csillogott a fűszálak között, szivárvány hatását keltve. Boldog madarak csiripeltek az ablak alatt és hírdették: itt a tavasz. A parkban kis fekete kutyus szaladgált mindig visszatérve gazdija lábaihoz. Egy nénike ült a játszótéri padon, fején kék-sárga kendő, és egy papírtasakból morzsákat szórt a galambok elé. Hálásan csipegettek a földről és egyre közelebb húzódtak hozzá. Csodás látvány, ahogy a Nap fégye átszűrődik a fátyolfelhőn, szinte aranyló lesz az ég. Ma nem fog esni - állapította meg magában. Szükség is volt már a jóidőre, hogy ne legyen olyan komor-szürke minden. Talán a lelkében dúló vihar is lecsendesedik. Az ablaknál állva az életén gondolkozott, legalábbis annak egy részén. Hogyan is jutott oda, ahol most van. Miért is nem akar többé írni. Igen sokan azt mondták, hogy tehetséges, de nem tudja jól kifejezni önmagát, és akkor sokan siettek segítségére, de valahogy igazán senki sem segített, csak nevetett a hátamögött rajta. Ez fájt érzékeny lelkének. Tulajdonképpen még ma is érdekli az irodalom. Kicsi korától fogva szereti a könyveket, köztük biztonságban érzi magát. Jó volt elkalandozni a regények, novellák szereplőivel és átélni minden verset. Megpróbálni megérteni őket, hogy egy költő mit szeretett volna kifejezni vele. Sokszor mimóza lelke tévútra vitte, de ez sem volt baj, mert ettől csak még rózsaszínebben látta a világot. Talán jó volt így minden, talán nem. Már maga sem tudja. Még mindig szerette a meséket, pedig már régen kinőtt a gyerekkorból. Pedig egy-egy mese tanulságos volt, vagy a tündérek keltek életre a szobában, hogy teljesítsék három kívánságát.  Álomvilág - mert sokszor csak így nevezete, még azt is amiben élt. Testében és lelkében nem volt meg a kellő egyensúly, szinte mindig különböző viharok dúltak benne. Hiába voltak mellette a segítő kezek. De most nincsennek. Mit tegyen? Lenézett az ablakból, majd szép lassan kinyitotta.  Egyszerű ez! - gondolta magában. Induljon végleg útnak? - hiszen senkinek sem hiányozna, sem ő sem a sok zagyvált írása...... A szél belekapott kócos búzaszínű hajába, s szemébe sodorta a szálakat. Keze az ablakpárkányra simult, majd hirtelen ötlettől vezérelve elindult a konyha felé. Egy fehér széket helyezett az ablakhoz. Ráállt, és ahol az előbb a kezei voltak, most a lábai álltak meg. Szeméből könnyek peregtek, mint az igazgyöngyök. Készen állt! Levegőben a jobb lába, de.............. ...........egy kéz ölelte át derekát, mely szorosan húzta maga felé. Szédült! A szoba közepén állt, és mikor kinyitotta szemét egy szép, kék szempárral találkozott. Szerelme volt! Ismét megmentette, mint már annyiszor. Nem szóltak semmit, csak ölelték egymást, és a végtelennek tűnő pillanatot. Eltelt pár nap az eset óta. Jött egy vihar és az ő lelkében nem volt csak napsütés. Újra tollat vett kezébe, írni kezdett. Az első sorok voltak a legnehezebbek, de utána........jött a boldogság, mert igen, most elmondhatja magáról, hogy igazán boldog volt. A szobát azóta valami átláthatatlan halvány remény- és boldogságsugár öleli körbe. Minden nap boldogan nyitja ki az ablakot és csak a jóra gondol. Tekintete most a párnára siklik, ahol Szerelme alszik. Álmában is mosolyog. Halkan kinyitja az ablakot. Visszabújik mellé a meleg, ölelő karokba, s hagyja, hogy a napfény cikázzon szerelmes testükön.