Ezüsttáncot járt a Hold, míg elindultam hazafelé. Bús dolgokon tűnődve léptem a frissen levágott, zöld, illatos fűre. Ó, bárcsak itt lennél velem, és két karoddal ölelnél. Az égen megannyi csillag figyeli botorkáló lépteim. Félszegen és magányosan lépek az áprilisi éjben, s szemem pihentetem a Stefánia barna padjain. Itt-ott szerelmespárok borulnak össze, s csókjuk tanúi az éj komor sötéte. A Hold fénye megcsillan a Tisza hullámzó vizén, s ott állok a parton emlékeimmel megrakott képek peremén. Egyedül vagyok, magányom nem oldja semmi és senki. Fáj minden, az élet, a létezés. Gondolataimba mélyedve nézek egy csillagot, mely a sötét égbolton hull lefelé. Gyönyörű. Az mondják ilyenkor kívánni kell valamit. Megtettem. Lehunyom szemem, s érzem, ahogy finoman kezembe csúsztatod érdes kezed. Lágy szellő zizegteti a fák lombjait, miközben ajkad érinti vállam. Beleborzongok. Egy motorcsónak hangja térít vissza a valóságba. Még mindig egyedül állok, és nézem Szeged fényeit. A felerősödő a szél, belebújik kabatomba, szorosabbra fűzöm magamanom. Rád gondolok. Az együtt töltött percekre, órákra. Szerelmesen újra vágyom karjaidba. Hiányzol.............