A csend, a béke, a nyugalom. Megérkeztem. A kezemben lévő dolgokat leteszem, majd leülök egy kicsit. A padra. Csak pihenni. Magamban elkezdek beszélni.

"Szia Nagyi, Nagypapi! Ismét itt vagyok. Eltelt egy év. Fiatok jól van, csak a lába nagyon beteg. Még mindig dolgozik, tudod egyszerűen nem tud leállni, pedig nyugdíjas, de ismeritek hiszen a Ti fiatok, az apám. Tesó jól van, még mindig a kereskedelemben dolgozik, szereti. Dédunokád most fog ballagni, autófényező lesz, reméljük munkát is fog találni. Mi is jól vagyunk. Majdnem elfelejtettem. Nagyi, a kutyus is meghalt az idén. Anyu teljesen kiborult. Imádta azt a kutyust. Emlékszel még? Szétszedte a vadi új szandimat és akkor Te szóltál. A volt vejetek is elment." - gondolataimat hangok szakították félbe. Teszem a dolgom. A koszorút odateszem a sírra, a fehérvirágosat Nagypapinak, és a sárgát a Nagyinak, mindig is szerette a sárga színt. Meggyújtom a mécseseket, majd megsimogatom a hideg követ és elindulok tovább.

A másik temetőben még többen vannak, hiszen itt a Halottak napja, Mindenszentek napja. Rengeteg virág, rengeteg koszorú. Nézem a helyes irányt, legalábbis gondolom, hogy helyes, mert mindig eltévedek. Elérkezem nagynéném sírjához. Látom már járt kint valaki, koszorúk és virágok vannak elhelyezve. Leteszem az enyémet és gyújtok egy mécsest. Már több mint 16 éve nincs velünk.

Most itt állok a nagybátyám sírjánál. Leteszem a koszorút és némán emlékezem. Apu másik testvére. A három testvér közül már csak az apám él. Remélem még jó sokáig. Szerettem a nagybátyám, de sosem állt hozzám közel, valahogy nem értettem, hogy......na mindegy, ilyenkor nem emlékezünk a rossz dolgokra vagy csak annak tűnőkre, csak a jókra. Kicserélem a mécsest, majd gondolataim ismét a múlton merengenek. Elindulok az utolsó temetőbe.

Drága Nagyika, és Nagyapó! Még mindig hiányoztok. Nagyon. Lesöpröm a sírkövet, ügyelek arra, hogy a koszorúk színes kis virágai szépen álljanak. Meggyújtom a mécseseket és elmélkedem. Igen. Ilyenkor mindig azt teszem. Nagyika, Nagyapó, lányotok jól van, de most kezelésre jár, fájnak az izületei. Nagyobbik unokátok mindig rohan, fia májusban ballag. Ismét befejezett egy iskolát. Én is megvagyok, sokat járok orvoshoz, otthon élem a nyugdíjasok életét. Igen, ha látnál. Persze sok kilót felszedtem, de tudod imádom az édességet. Még emlékszem a rétesre, amit sütöttél. Hiányzik, mint Te is. Képzeld a fiúk még mindig táncolnak. Nagyfiam ballag a nyolcadikból. Telik az idő. Tudom. Még fáj, de majd egyszer minden seb begyógyul. Jó lenne, ha itt lennétek. Tavaly elmentem az úton házatokhoz, de nem találtam oda. Elfelejtettem. Nagyon rossz volt. Egész úton sírtam. Anyuék is voltak akkor ott, de ő látta a házat, már teljesen más, mint akkor, amikor a Tiétek volt. Mennem kell. Sötétedik és még otthon fánkot szeretnék sütni. Igen. Megtanultam. Jobb későn, mint soha. Imádom a kelttésztákat. Szeretlek benneteket." - gyengéden hozzáérek a sírkövekhez, majd szeretettel, hiánnyal a szívemben elindulok a temető kijárata felé.

Ma jártam a temetőkben, igaz kocsival és nem gyalog, bár itt-ott sétálni kellett. Egész nap a szeretteimre gondoltam. Már nincsennek velünk, de mégis itt vannak velem, mert a szívem sosem felejti el őket.

2006. október 30.