Fúj. Baromira útálom, és rohadtul elegem van belőle. De kinek nincs? Ja, persze a Fanninak tök mindegy, mert ő úgyis a tanárnő kedvence, és beszélhetnék még Ferenczi Rékáról is, akit imádnak a tanárok. Mindig mindenből jeles, persze neki könnyű, hiszen az anyja, apja középiskolai tanár, és egy tanárnak a gyerekét megbuktatni nem lehet, és mivel neki két tanárja is van otthon, így tuti, hogy sosem áll semmiből szarul. Nem úgy, mint mások. - Hééé.....Zoé ébresztő! - szólt Lilla, a csontváz, mert ugyebár neki is jó, de nem tanulás szintjén, hanem azért, mert ehet bármit akkor is egy gebe, karótnyelt répa lesz. Miért is répa? Mert tök vörös a haja. Erre azt mondták, hogy tuti a szülei hajnalban gyártották, mert akkor kelt fel a Nap. Kész röhej az egész. Mit számít az, hogy kit mikor gyártanak, vagy születik, az a lényeg, hogy él. Vagy mégsem? Bár mostanában... - Jó reggelt Ivanics tanárnő! Az osztály létszáma 22, az Ágai, meg a Kormos hiányzik, de más mindenki itt van. - Köszönöm Vicus. Üljetek le! - ezzel a tanárnő is leül. Lapozgatni kezdi a naplót, közben a szemüvege mögül les. Már megint les, néz, figyeli az osztályt. A csoroszlya. Vén már mint az országút. És a ruhája. Na az kész katasztrófa. Állandóan barnát, feketét, és szürkét használ, nincs más színű ruhája. Kész észbontó, és az ősz haját még mindig kontyban hordja, mint a dédmamám, de azért az Ivanics mégsincs olyan öreg, vagy igen? Persze a szája fölött már ráncok vannak és a homloka is elég gyűrt, és a szeme sarkában is bőven akadnak szarkalábak. Egy baromi jó smink talán segíteni, de ő egyáltalán nem festi magát, csak azt vacak cseresznyepiros rúzst keni mindig fel. Borzalmas. Ő sosem tudja, sőt imádja ezt a színt..... - Silmay Judit! - hangzott az első felelő neve - kérlek gyere ki a táblához és írd fel amit tanultunk a Pitagorasz-tételről. Judit szép, komótosan elindult a tábla felé. Természetesen sík ideg volt. Tudta, hogy felelni fog, mert két egyes után, már illenék valamit felmutatni. Remélem sikerülni fog neki. Rendes lány, csendes, alig szól valakihez, most jött fél év előtt. Még nincsennek barátai, valahogy nem illik a csapatba, legalábbis az elitt ezt mondja. Igen. A híres elitt. A Béki Andi, Hegyesi Liza, és a Margita Zsuzsi, igen az osztály krémje, a kis milliomosok. A bogyóm ki van velük, nekik mindenük megvan. Erre mondaná az oszi, hogy csak születni volt nekik nehéz. 17 évesek vagyunk, és már vezetnek, valami sport izét, mit tudom én, nem vagyok kocsibúvár, azt meghagyom Pál Pistinek, ő állandóan az apja verdáját bűvöli, bár még nem rakott belőle össze újat, akkor meg mi a fenét lóg állandóan alatta, nem is lóg inkább fekszik.... - Jól van Judit, ez szép volt, egy kicsit itt-ott döcögött, de azért ment, 4-es, kérem az ellenőrződ. Köszönöm. - és már be is firkantotta a jegyet. Judit elégedetten ült vissza a helyére. Ivanics, megint lapozásba kezdett. Rám nézett, nem félek, jöhet a sóder, mit bánom én, nekem úgyis reszeltek. Anyám azt mondja, hogy ha még egy karót hazavágok, akkor csirke lesz a nyakam. Oké! Valahogy csak össze tudok szedni egy nyamvadék kettest, hiszen tanultam, ráadásul ez a Pitagórasz izé nem is annyira nehéz. - Sótonyi Zoé! - hallottam a nevem, de valahogy nem nagyon akaródzott felállni, aztán mégis kikecmeregtem a táblához. Tudtam, vagy mégsem. Na jó, elkezdem. És akkor, csak úgy, vagy valami szellő sugallatára megszólalt a tűzjelző. Ivanics csak rámnézett, nem szólt semmit, de egy apró mosoly megjelent a ráncos szája szegletében. Hurrá megúsztam! Éppen ideje valami jónak is történnie. Futás ki a focipályára. A folyosón nagy volt a lökdösődés, a lépcsőről majdnem leestünk, de mi csak rohantunk, mint a birkák, kik a nyírásra sorakoztak fel. Már mind lent voltunk. Fáztam. Senkin sem volt kabát, pedig jeges januári szél fújt. Álltunk a hidegben, nem is inkább topogtunk, mintha csárdást járnának önállóan a fagyott lábaink. Nemsokára szirénázva megérkezett egy, két, három tűzoltóautó. Rohantak befelé a tűzoltók, vitték a tömlőket. Akkor arra gondoltam, hogy a kabátom csurom vizes lesz, anyám már megint levág egy ócska kis cirkuszt, de aztán elszégyeltem magam. Ezek az emberek az életüket kockáztatják, hogy nekünk ne legyen semmi bajunk. Egy tűzoltó megjelent a suli kapujában, majd kijött a többi is, összehajtották a tömlőt, és nevetve távoztak. Megpillantottam a dirit. Nem volt épp a legjobb hangulatban. A haja igencsak ősz volt, de mindig úgy állt, mintha a 220 V-ba nyúlt volna bele. Dörmögött valamit az orra alá, és intett,hogy mindenki térjen vissza az osztályába. Lassan elindult a tömeg befelé. Mire visszaértünk már a ötödik óránk lett volna. Leültünk a padokhoz, csendesen beszélgettünk, majd a rádióban meghallottuk a diri hangját. - Figyelem, figyelem, aki mégegyszer szórakozik a tűzjelzővel, mert nem akar felelni, vagy dolgozatot írni, annak az iskolán kívül tágasabb! Ez olyan gyerekes viselkedés volt! - majd kattant a hangszóró egyet és némaságba burkolózott. - Nahát Zoé, hogy te mekkora mázlista vagy! Apám nem kellett felelned, baromi jó....- persze, hogy jó, naná, így a három egyes, és egy kettes mellé nem szereztem be még egy pocsék jegyet. Most fizikaóra lesz, és utána mehetünk haza. Ó, édes otthon, mármint akinek az. Nekem vegyes. Ha az anyámnak éppen jó hangulata van akkor nem kiabál, ha rossz, akkor visít, mint egy kismalac, akinek a farkát húzzák. Lassan telt az óra, nem volt semmi különleges, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a tanbá a saját cipőfűzőjébe esett orra, és a kezében lévő apró golyók szétgurultak. Az egész osztály röhögött, és golyókat szedegettünk. Íme egy tökéletes kísérlet. Doga nem volt, mint ahogy felelés sem. Végre megszólalt a megváltó csengő. Éljen! Irány a friss levegő, és ezennel kezdetét vette a hazaút.

2006. október 26.