fekhely, jó le

Csend volt. Sehol egy teremtett lélek. Még egy árva kismadár sem csiripelt a környéken.

Legalább háromszor körbejárta a helyet. Úgy gondolta, hogy itt megfelelő. Pont jó, amire ő használni akarja. Látta, van itt minden. Kicsit megszáradt fű, de a tetején ott a friss avar, még illata is van. Száraz gallyak, odébb egy-két göcsötrös ág, de addig úgysem megy el. Ez itt jó. A halastó körényékén négy pad is van, még egy szemetes is. De jó, hátha onnan valami jó falat kínálkozik, de ha mégse....akkor mi lesz? Na jó, azt is megoldja, mint minden más egyebet. Végül is, kényelmes lesz a sz majd a kicsiknek, hiszen olyan oduszerűség lett odavájva a kicsi domb oldalába. Mégegyeszer körbenézett, majd elindult a másik irányba.

Igen, szaladt, ahogy a lába bírta, hogy minél előbb idehozhassa kicsi, fekete kölykeit. Nem figyelt semmire, senkire, csak az járt az agyában, hogy minél gyorsabban, nehogy más is megtalálja ezt a hihetetlenül jó helyet. Hirtelen csak egy kis ütést érzett a jobb oldalán, majd nem bírt tovább menni, levegőt is alig kapott. Lefeküdt a betonra, csak a távolban a hangokat hallotta.
- Juj, mi volt ez?
- Csak egy kutyus.
- Apa, vigyük orvoshoz! Kérlek! Segítsünk neki!
- Jó, rendben. - érezte, ahogy felveszik, és valahová beteszik, rácsuknak valamit, de a gondolatai, mégis máshol jártak. A kölyekeimmel mi lesz? Hééé...emberek, nem halljátok? Anya vagyok, és a kicsinyeim, itt vannak nem messze, el kell hoznom, az új otthonunkba, kérelek.....és vonyítani próbált, de nem ment.

Érezte, hogy gurulnak, nem haladnak gyorsan. Emlékezett rá, sőt tudta, nem messze van itt valaki, aki tud segíteni,  hiszen máskor is látta, hogy oda bemennek néha puccos kutyákkal, akiknek kecses a mozgásuk, jó illatúak, őrá meg rá sem néztek, vagy lenézték, hogy az utcán él. Nemigen jöttek ki szomorúan, csak néha a gazdik. De, ha most meghal vagy elviszik messzire, akkor mi lesz? Gondolatait már nem tudta befejezni, mert megállt az autó.
- Apu, gyorsan vedd ki a kutyust, és vigyük be dr. Meyer rendelőjébe. - szólt szinte cérnavékony hangon egy szőke kisfiú.
- Rendben, Jonh már viszem is. - ezzel megfogta a fekete kutyust és elindult vele befelé.
Egy éppen üres vizsgálóasztalra tette, és várt. Pár perc múlva az orvos is megérkezett.
- Jó napot, dr. Logan. Mi jártatban? - kérdezte élces hangján, de ahogy az asztalra nézett már nem is várta meg a választ.
- Jó napot, dr. Meyer. Kiszalad a kutyus az autó elé, már nem tudtam megállni. Kérem segítsen, ha lehet.
Az orvos megvizsgálta a kutyust, majd szólt a nővérnek, hogy műtéti beavatkozásra lesz szüksége, mert a tüdő megsérült.
- Kérem dr. Logan fáradjanak a váróba, ez egy ideig el fog tartani.
- De meg fog gyúgyulni a kutyus? - kérdezte sírós hangon Jonh.
- Erre most még nem tudok válaszolni, de azon leszek. - és már fordult is vissza, hogy elvégezhesse a műtétet.
- Köszönöm - motyogta szinte már csak maga elé dr. Logan, majd a fiával helyet foglaltak a váróban.

Az idő lassan haladt. Egyre többen jöttek el a rendelőbe, szép lassan megtelt. Mintha csak valami állatkiállításra készültek volna, hiszen jelen volt ott mindenki. Papagájok, kutyák, macskák, hörcsögök, nyestek, kisegerek, vadászgörények. Már majdnem három óra telt el, hogy az idegen kutyust a műtőben hagyták.
- Apu ugye megyógyul?
- Nem tudom kisfiam.
- Ha igen, akkor magunkhoz vesszük, igaz?
- Majd meglátjuk. Anyuval is meg kell beszélni. Jó?
- Persze, tudom, tudom. - és a kék szemek a műtő ajtajára szegeződtek, mely éppen nyílt és a doktor sétált ki rajta.
- dr. Logan, Jonh, a műtét sikerült.....nagy levegőt vett, és.....
Jonh feszülten figyelte az orvost, alig várta, hogy befejezze a mondandóját.

folyt. köv.

2006. október 20.