Jelen tanulmány „A mindenséggel mérd magad!” (A népmûvészet jelrendszerérõl) címû, készülõ könyvünk egyik – reményeink szerint magában is érthetõ – fejezete. Elhelyezkedése az eredeti kézirat egészében szigorúan megszabja, milyen fogalmi apparátust alkalmazhatunk itt tételeink kifejtésére (csakis olyan fogalmakat, illetve módszereket, amelyek az elõzõ fejezetekben már bevezetõdtek), és milyen „kellékek” alkalmazásáról kell egyelõre lemondanunk.

Teljes egészében ismertnek tételezzük a mediterrán és a keleti zodiákust, a maga 12-12 „állat”-alakzatával; továbbá a mediterránon belül az ún. dekanátusi rendszert, a keletin belül pedig a Hold-házak 28-elemû csoportozatát. Nem számolhatunk viszont még a bolygóuralmi rendszer ismeretével, ezért a szórványosan felbukkanó ilyen irányú észrevételeket mindig külön kell bevezetnünk, illetve kommentálnunk. Ugyanígy le kell mondanunk az ún. misztikus zodiákusra való utalásokról, s ebbõl következõleg a hagyomány háromrétegû ember-, illetve eseményképébõl (szellemiség – lelkiség – testiség) itt és most csak a két szélsõséggel, a szellemi, valamint a testi vonatkozásokkal tudunk foglalkozni.

Az elemzésünket pontról-pontra követni és ellenõrizni vágyó Olvasó számára mindenesetre most mindjárt egyetlen táblázatba összesítjük a legfontosabb tudnivalókat (1. ábra).

Elemzésünk tárgya a Vizi Péter és Vizi Pál címû magyar népmese, Benedek Elek – Kormos István feldolgozásában. (Forrásunk: Benedek, 1976. 144–151. o. – a kiemelések minden esetben tõlünk!)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérõje, nem egy, de tizenkettõ is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elõbb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az õ országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot.

Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendõmondókat, az álomfejtõket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s az a két vitéz fiú a királykisasszony gyermekei lesznek. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyû nagy áradás meg azt, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot, s egyben az öreg király országát is. Merthogy megijedt az öreg király ettõl az álomfejtéstõl, az ország bölcsei azt tanácsolták, hogy ne adja férjhez a leányát, hanem a legmagasabb hegy tetején építtessen egy kis vasházat, azon a vasházon ne legyen se ajtó, se ablak, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér s mi más egyéb, ami kell, beférjen rajta.

Ebbe a kis házacskába zárja be a leányát, ki se eressze soha, s akkor nem teljesedik be az álma.

Eddig tart az elsõ dramaturgiai egység, itt mindjárt mi is megállhatunk egy szusszanásra. Minthogy a továbbiakban nem lesz módunk rangjukhoz méltó terjedelemben elemezni a hazai és külföldi folklórkutatás tárgyunkat érintõ fontosabb eszmefuttatásait, így ezúttal elõször és utoljára mutathatunk rá, hogy megítélésünk szerint hol és miként csúszhat vakvágányra folkloristáink okoskodása, amikor – ritkán – népmeséink tartalmi vonatkozásainak boncolgatására is idõt szakítanak.

Eljárásuk lényegében két alaplépésbõl áll. Elõször megállapítják, hogy a szóban forgó mesemotívum – mondjuk, esetünkben az álom útján nyert figyelmeztetés, illetve a veszély elhárítására tett kísérlet: a még érintetlen leánygyermek elzárása a világ elõl; vagy a korsó(k)ból kizúduló, mindent elöntéssel fenyegetõ vízáradatnak a születendõ gyermek(ek) vitézségére, majdani világhódító tevékenységére való magyarázása stb. – melyik rekeszébe (alrekeszébe) sorolható be az éppen érvényben lévõ nemzetközi népmese-katalógusnak. Ez az eljárás elsõ közelítésben pontról pontra megfeleltethetõ annak, ahogyan egy vegyész elemeire bont valamely tetszõleges összetételû vegyületet, s az elemeket sorra beutalja a periódusos rendszer nekik rendelt lakosztályaiba. Folkloristáink büszkék erre a megfelelésre, mert úgy vélik, annak a jele ez, hogy elemzõ módszerük épp olyan tudományos, mint a kémikus kollegáké. Pedig nem így van, és nem is olyan nehéz belátni, miért.

Amikor egy kémiai elemet „azonosítunk”, azaz megkeressük a helyét a periódusos táblázatban, nem pusztán formális jellegû a tevékenységünk. Valójában egy hierarchiában keressük meg a vizsgált valóságdarabkánk helyét, szerepét, s ez a hierarchia végsõ soron az egész való világé, hiszen mai tudásunk szerint nincs a világnak olyan – kémiai értelemben vett – eleme, amely ebben a táblázatban meg ne találhatná (sõt, jobbára már meg is találta) a maga pontosan meghatározott, de legalábbis tetszõleges pontossággal meghatározható helyét. Ugyanez nem mondható el a nemzetközi folklórkutatás ma érvényben lévõ „periódusos rendszereirõl”, az ilyen vagy olyan tudósnevekkel fémjelzett motívum-katalógusokról. Ezek felépítésébõl éppen az a mozzanat hiányzik, amely a Mengyelejev-féle rendszert „világmagyarázó” szerepkörrel ruházza fel: a szervesség mozzanata, más módon kifejezve: a gráf-jelleg, egészen egyszerûen fogalmazva: a hierarchia, amely valamiféle magasabb szükségszerûség, másképp-el-nem-képzelhetõség jelenlétét sejtetné bennük, mint teszi a Mengyelejev-táblázat esetében.

Ha ez utóbbiban megtaláltuk vizsgált anyagféleségünket, azzal róla magáról is, meg a világról is, amelyben „helyére került”, igen sokrétû és értékes információhoz jutottunk. Ha a motívum-katalógus segítségével „azonosítani” tudunk valamely népmesei fordulatot, azzal csupán egy többé-kevésbé összetett számadathoz jutottunk, amely – a rendszer összeállításában vezérszerepet játszó önkényesség mozzanatából fakadóan – önmagán túl vajmi keveset árul el kérdéses motívumunknak a tágabb világban elfoglalt helyzetérõl, szerepérõl, de még csak utalást sem tartalmaz arra, hogy ilyenje is lehetne neki.

Jórészt ennek a – mindjárt az elsõ lépésnél pregnánsan megnyilatkozó – hiánybetegségnek a folyományaként kerül sor a folklorista jelzõvel ellátható népmesekutatás gyakorlatában a második számú típusos „félrelépésre”. Minthogy az a számontartási rendszer, amelynek a besorolással tagjává avattuk a vizsgált népmesemotívumot, nem rendelkezik olyan hierarchiával, amely valami (nem túlságosan bonyolult) módon összefüggésbe hozható lenne a való világ – tágabb keretek között, illetve hosszabb távon érvényesülõ – saját hierarchiájával, nem marad más választás: lineáris megfeleléseket kell (re?)-konstruálni az egyes tételek között, illetve egy-egy tétel és más, hasonlóan szervetlen felépítésû rész-rendszerek – például a történelem- és irodalomtudomány által már korábban kialakított térbeli-idõbeli egységek – ránk maradt termékei: ókori, középkori, reneszánsz, barokk, rokokó, biedermeier (stb.), ilyen vagy olyan nemzetiségû történeti, anekdotikus vagy mitológiai jellegû szövegemlékek között.

A folklórkutatás tipikus kérdése ebbõl kifolyólag csakis az lehet egy-egy népmesével vagy népmese-részlettel kapcsolatban, hogy a szóban forgó motívum onnan ment-e ide, vagy innen oda. (Esetünkben az elzárt leányzó az ókori Rhea Sylviának, Romulus és Remus anyjának a leszármazottja-é inkább vagy a középkori Szent Borbáláé?… a vízáradat, mint a jövendõ világuralom elõhírnöke, vajon nem a népvándorlás-kori Turul-monda Álmosának hagyatéka?... stb.) Márpedig rosszul feltett kérdésekre, mint ismeretes, nem lehet jól válaszolni.

A mi kérdésfeltevésünk – nem árt, ha újólag tisztázzuk – éppenséggel arra irányul, hogy a népmeséinkben egyenként, illetve e mesék együttesében megnyilatkozó hierarchia nyomait pontról-pontra ki tudjuk tapogatni, s ezt a „belsõ hierarchiát” minél szorosabb kapcsolatba tudjuk hozni (pontosabban: amennyiben van ilyen kapcsolat, azt minél meggyõzõbben ki tudjuk mutatni!) a tágabb világ hagyományosan fontosnak, számontartásra kiválólag és sok-sok generáción keresztül érdemesnek tartott hierarchiájával.

Minthogy a szóba jöhetõ hierarchikus képletek között eddigi tapasztalataink szerint az Állatöv (a fentebb adott kétirányú, „keleti”, illetve „mediterrán” megfogalmazásában, továbbá a jelzett Hold-házas dekanátus-bontásokkal) bizonyult a legátfogóbb érvényességi körûnek, illetve legtartósabbnak, elsõ közelítésben eddig is, eztán is ehhez fogjuk mérni – ennek az egyes rekeszeibe fogjuk „belepróbálni” – vizsgált és vizsgálandó népmese- (ábrázolásos népmûvészeti) motívumainkat. Így aztán, ha egy-egy ilyen „azonosítási” kísérlet sikerrel jár, mi is elmondhatjuk majd kémikus kollegánkkal, hogy igen sokrétû és értékes információkat szereztünk az ily módon „helyére került” népmûvészeti „elemrõl” – valamint, rajta keresztül, az õt magába foglaló tágabb valóságról.

De térjünk vissza most már választott mesénkhez, illetve annak elsõ, imént idézett fejezetéhez.

Alig hihetõ, hogy akadna olyan elfogulatlan olvasó, aki a fentiek ismeretében ne hozná összefüggésbe „kapásból” a szóban forgó meserészletet az évkör Vízöntõ-szakaszával. Ám az is nyomban felismerhetõ, hogy ugyanitt és ugyanakkor egyszersmind az Ikrek-tulajdonságmezõ is legalább ekkora hangsúllyal jelentkezik. A kérdés mármost úgy fogalmazható meg – ha azt akarjuk, hogy a válasz valóban felvilágosító erejû legyen –, hogy vajon a Vízöntõ-korszak Ikrek-dekanátusában járunk-e mesénk kezdetén, vagy megfordítva: az Ikrek-kor Vízöntõ-dekanátusában.

A választ ennek az egy egységnek az elszigetelt vizsgálata alapján nehéz lenne megadni, illetve helyességét hitelt érdemlõen igazolni. Mindenesetre valószínûbbnek látszik a második eset, hiszen ekkor egy korszak elsõ és utolsó dekanátusa jellemezné mesei „helyszínünket” (helyesebb lenne „téridõ-színrõl” beszélni!), s így máris szinte biztosra vehetnénk, hogy a precessziós rendben kell majd végigjárnunk a mese egymást követõ fejezeteit, amikor is minden egyes szakaszba a vége felõl (az utolsó, harmadik dekanátuson kezdve) nyomulunk be. Ha feltételezésünk helytáll, akkor a következõ mese-fejezetben jellegzetes Bak-tulajdonságokkal kell találkoznunk, amelyekrõl a szakasz végéig ki kell derülnie annak, hogy Bika-közegben nyilatkoznak meg. Ezzel szemben a másik feltételezést – hogy tudniillik a Vízöntõ-kor Ikrek-dekanátusa íródott volna körül a mese-kezdõ részletben – akkor tekinthetnénk igazoltnak, ha visszamenõleg sikerülne kimutatni benne a harmadik Vízöntõ-dekanátus, a Mérleg egyenrangú jelentkezését (ez még elképzelhetõ lenne, hiszen a tanácsadók álomfejtése ilyen jegy-tulajdonságok jelenlétére is utalhat), továbbá – és ez a perdöntõ mozzanat! – ha utána a Halak-korszakra jellemzõ tulajdonságok, majd a Halak további rész-egységei, a Rák és a Skorpió tûnnének föl a következõ cselekményegységben.

Lássuk, melyik esettel állunk szemben!

Hát az öreg király megfogadta a bölcs emberek tanácsát, felvitte a leányát a legmagasabb hegy tetejére, körülépítette egy kis vasházacskával, s azon csak éppen akkora lyukat hagyatott, hogy enni- s innivalót beadhassanak neki.

Hej, sírt a szegény királykisasszony, szakadott a könnye, mint a záporesõ. De hiába sírt, az öreg király nem kegyelmezett. Sírás volt éjjele, nappala, nem látta a fényes napot, nem látott sem embert, sem állatot.

Egyszer, mi történt, mi nem, elég az, hogy nagy csuda történt: a kis vasházacska földjébõl forrásvíz buggyant ki. A királykisasszony nagy örömmel ivott belõle, aztán lefeküdött, elaludott szépen, csöndesen. S ím, halljatok csodát! – két aranyhajú gyermek játszadozott reggel körülötte.

Éppen Péter és Pál napja volt, s a királykisasszony a két fiút elnevezte Péternek és Pálnak, s arról a forrásvízrõl még vezetéknevet is adott nekik. Úgy hívta õket: Vizi Péter és Vizi Pál.

Zárt állapotba kerülni, ahol csakis enni és inni lehet – ez a Bak-, illetve Bika-tulajdonságok félreismerhetetlen jelentkezése a meseszövetben. Ráadásul mindez a szûzen-maradás érdekében történik, vagyis a harmadik föld-elemû dekanátus is jelen van a szituációban.

De vajon mit keresnek ebben a Zodiákus-szakaszban az olyan „renitens” elemek, mint a forrás, a csodás teherbeesés, az aranyhajú ikerpár vagy a Péter-Pál napról történõ névadás? A választ az utóbbi mozzanat adja meg. Nyilvánvalóan a „túloldali” (a föld alól feltörõ), azaz a testi megnyilatkozás külsõségeit meghatározó jegytulajdonságokkal állunk szemben ezúttal: Péter és Pál a Bakkal szemközti Rák-hónap karakteres szent-párosa, közös névünnepük június 29-ére, a Rák havának elsõ, jellegadó dekanátusába esik. Ennek megfelelõen anya-központú család (Rák-jellegzetesség!) képzõdik a föld alól érkezõ „kihívásra” a Bak-ság kényszerûen zárt közegében. A Péter-Pál karakterû iker-állapot (a két aranyhajú gyermek) ebben az összefüggésben leginkább a Rák-testiség Halak-dekanátusát idézheti, míg a Bika-tulajdonságmezõ „átellenese”, a Skorpió-ság az ital által való megtermékenyülés aktusában kap testi karakterû megfogalmazódást.

Bár ily módon mindhárom „szemközti” dekanátus jelenléte kimutatható a meseszövetben, észre kell vennünk, hogy a „bemeneti” dekanátus – esetünkben ez a Baké – átellenese „mutatja magát” a legpregnánsabban. E megállapítás érvényességének hatókörét könnyen ellenõrizhetjük, ha visszalapozunk elõzõ mese-egységünkhöz. Itt – mint még bizonyára emlékszünk rá – a Vízöntõ volt a bemeneti jegy-szakasz, s valóban: a vele szemközti Oroszlán-tulajdonságok mutatkoztak meg abban a körülményben, hogy a vízáradat álom-motívumának értelmét – reális, evilági keretek közti megvalósulását – az álomfejtõk világhódító uralkodói magatartásban állapították meg. Ez pedig, mint tudjuk, jellegzetes Oroszlán-„hozadék”, amelyet a hódítás féktelensége Kos-, a rendkívüliség, a nem-evilágiság (álomból-indukálódás) mozzanata pedig Nyilas-tulajdonságokkal színez át.

De kövessük tovább Vizi Péter és Vizi Pál történetét. Ha játékszabályaink továbbra is érvényben maradnak, akkor most a Nyilas bemeneti szakaszán át a Kos-világkorszakba kell érkeznünk, miközben a testiség síkján a szemközti Ikrek-sajátosságokkal kell találkoznunk. Úgy is mondhatnánk: a végrehajtás munkája ikrekre kell, hogy háruljon ebben a meseszakaszban.

Telt-múlt az idõ, a királykisasszonynak elmúlt a rossz kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hét esztendõsek lettek, úgy megerõsödtek, hogy egyszerre csak nekidûltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett. A fiúk az anyjukkal együtt azt határozták, hogy az anyjuk csak maradjon ott, míg visszajönnek szabadítására.

Elindult a két fiú, bementek a városba, ott szereztek maguknak nyilat, kardot, kést, mindenféle fegyvereket, aztán addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg erdõbe nem értek. Rengeteg erdõben addig mentek, míg egyszerre csak az út kétfelé vált. Ott letelepedtek egy fa alá. Nem is gondolták, hogy miféle fa alá telepedtek le. Ez a világ jósfája volt. Aki e fa alatt valamit kívánt, annak minden kívánsága teljesedett.

A képlet világos: a zártság állapota – a Bak-tulajdonságmezõ – drámai hirtelenséggel felszámolódik. (Az átalakulás effektív végrehajtói természetesen az ikrek!) A kunyhó falának ledöntése, majd visszaállítása – egy folyamat színérõl-visszájáról történõ végigpörgetése – a Kos-tulajdonságmezõ átellenében esedékes Mérleg-testiséget (egyensúlyra törekvés, illetve az egyensúly megvalósítása) idézi rendkívül érzékletes, plasztikus formában. (Jellemzõ adalék, hogy a gyermekek nem térnek vissza többé a mese folyamán a „helyreállított” vasházikóhoz: a cselekménymozzanat értelme végsõ soron a rombolás-építés egyensúlyának megteremtése, s ezáltal az anya biztonságának szavatolása. Mint tudjuk, mindkét mozzanat a Mérleg-tulajdonságmezõ idézõje a hagyományban.)

Bevonulás a városba, különféle fegyverek vásárlása, más szóval: felkészülés a jóslat betöltésére – mindebben a megvalósulás síkjára átvetült álom-motívumot érzékelhetjük, vagyis Oroszlán-tulajdonságok derengenek át a „tüzes” Nyilas- és Kos-sajátosságok által keretbe foglalt mese-közegen. A kétirányú „mentek, mendegéltek” – elõbb a városba, aztán az erdõbe – jellegzetesen Kos-jelet ír le összesített nyomvonalként, s ez a mozgásdiagram végül állóképben is megfogalmazódik: „az út kétfelé vált”.

Térben és idõben egyaránt definiálható tartományhatárra érkeztünk. Ha a bemeneti dekanátusok szerint tartjuk nyilván az egyes téridõ-színeket, akkor itt és most a Nyilas és a Skorpió határmezsgyéjén emelkedõ Tejút-fa kell, hogy fogadjon bennünket, hiszen – egyelõre tökéletes csillagkép-állatövi jegy-szinkronitást feltételezve – a Tejút éppen e két csillag-birodalom közös határsávjában metszi az Ekliptikát; idõ-egységekre átszámítva pedig ez annyit tesz, hogy e két jegy-érvénytartam határára érkezve okvetlenül valamilyen csodás élõfának kell a mesehõs(ök) útjába állnia. „A világ jósfája”, amely az alatta állók (értsd: a közegébe jutottak) minden kívánságát teljesíti – pontos, szinte szó szerinti megfelelõje a sámánizmus „világfájának”, amelyet Solymossy Sándor, Berze Nagy János, majd Diószegi Vilmos már korábban kapcsolatba hozott népmeséink „mindenmagterõ”, „tetejetlen” és egyéb, rendkívüli tulajdonságokkal felruházott fáival.

A Tejútra alkalmazott élõfa-jel nem önkényes konstrukció, hanem – a többi, már megismert képjelhez hasonlóan – szerves karakterû, azaz közvetlen és sokoldalú kapcsolatban áll az általa jelölt valóságtartománnyal: a legfontosabb (elsõsorban is „mindeneket generáló”) tulajdonságaival jellemzett Tejútrendszerünkkel. Prózaibban fogalmazva: a Tejút, szabad szemmel nézve, éppen itt, a Skorpió és a Nyilas csillagképek között mutatkozik leginkább élõfának az égbolton, mégpedig vastag törzsû, az Ekliptika „talajszintje” fölött mindjárt két ágra bomló fának, míg a többi csillagkép mezejében inkább útnak vagy folyónak mutatkozik, s csak az átellenben lévõ Bika-Ikrek határterületen egyenesedik fel ismét, hogy – most meg vékony és egyetlen-törzsvonulatú fácska váljék belõle: voltaképpen a mi kéttörzsû „jósfánknak” a túlsó – innen, a Skorpió-Nyilas átmenet mezejébõl nézvést „odaföntinek” adódó – fele.

Ez annyit is jelent, hogy ami „odaföntrõl” esik le, az értelemszerûen a túloldalról jön, azaz ha a Nyilas mezejében várom, akkor az Ikrekbõl, ha a precessziós „séta” során már átjutottam a Skorpióba, akkor a Bikából.

Miféle „névjegyet” küldhet át ide a szemközti Bika-tulajdonságmezõ, hogy nyomban ráismerjünk: õ a feladó? Nyilván ételt-italt, s ha „teljes nevével” is be akar mutatkozni, akkor teljes testiségében materializálódott – malacot, a Bika-jegy keleti állat-jelvényét.

Leült a két fiú a fa alá, beszélgetnek, tanakodnak. Egyszerre csak azt mondja az egyik:

– Hej, istenem, de jó volna egy kicsi ropogós malacpecsenye.

Abban a pillanatban, ahogy elsóhajtotta magát, leesett a fáról egy sült malac. Most már tudták, hogy a világ jósfája alatt vannak.

Kívántak is mindenféle jó ennivalót, innivalót, s a fáról csak úgy hullott le, amit szemük-szájuk kívánt.

Mikor aztán jóllaktak, s jól kipihenték magukat, azt mondja Péter:

– No, öcsém, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?

Azt mondta Pál, hogy õ jobbra megyen.

– Jól van, öcsém – mondotta Péter –, akkor én balra megyek. De elõbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettõnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él, és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.

Amennyire könnyû ráismerni a Skorpió-tulajdonságmezõre az átellenbõl idepottyant sült malac jóvoltából, annyira reménytelennek tûnik elsõ ránézésre a Rák-, illetve a Halak-dekanátusok azonosítása. Ezúttal hamarabb célt érünk, ha mozgásdiagramok – az adott idõszakban esedékes „szellemi” tulajdonságok, illetve viselkedési trendek – oldaláról próbáljuk felfejteni a rejtvényt. „Énvelem itt történik valami – te ott tudomást szerzel róla, anélkül, hogy közben bármiféle közvetlen kapcsolat létesülne közöttünk” – ez eléggé tipikus Rák-szituációnak tekinthetõ. Érzékletesebben fogalmazva ugyanez a problematika így is kifejthetõ: amint az én mozgási energiám csökken, ugyanabban az ütemben aktivizálódsz te – végsõ fokon az én teljes leállásom (halálom) „gyújt be”, sarkall cselekvésre téged, aki mindaddig éppenséggel semmit sem hallattál magadról. A kölcsönösség minden vonatkozásban fennáll a kétféle mozgásvonulat között, egészen az „átváltás” mozzanatáig: én húzom ki a te késedet; a te – ezáltal, vagyis végsõ soron énáltalam felszabadított – energiád (kiömlõ véred) indít el engem az én – lényegileg a tiéd nyomvonatát követõ – pályámon. Ami a gyakorlati (testi, fizikai, reális) megvalósulás mikéntjét illeti, ezúttal is vas-elem (a késpenge) zár le életáramot, akárcsak a második mese-helyszín vasházikója esetében, így nem nehéz ráismernünk a dekanátusi szinten – tehát jóval halványabban – jelentkezõ Bak-sajátosságokra. (Mars-erõbenlét!)

Végül a Halak – a Skorpió-dekanátussal indult világhónap – legáltalánosabbnak tekinthetõ mozgástendenciája, a még-éppen-nem-mozdulás, ugyancsak tetten (illetve még-éppen-nem-tetten) érhetõ ebben a meseszakaszban. A készség már megvan a fiúkban a cselekvésre, de maga a cselekvés még nem indulhat meg. Miért? A választ ismét a testiség síkján kapjuk meg: mert elõbb – a majdani siker biztosítása érdekében – meg kell beszélni a dolgokat. Elemezni kell az eshetõségeket, meg kell állapodni a játékszabályokban; általában véve: elõrelátóan – s ami ezúttal még lényegesebb: racionálisan – kell viselkedni a cselekmény további kimenetele szempontjából döntõ jelentõségûnek ígérkezõ élethelyzetben.

Tipikus Szûz-megnyilvánulások ezek, itt és most félreismerhetetlenül a hétköznapi valóság – röviden szólva: a testiség – közegében.

A következõ dramaturgiai egység a Vízöntõ világhónapjába vezet át bennünket. A precessziós menetrendnek megfelelõen elõbb a Mérleg, azután az Ikrek, s végül a névadó Vízöntõ dekanátusain kell áthaladnia a hõsnek. Ezek szerint szellemi tekintetben valamiféle meg- vagy bemérést (ez lehet célbavevés is!), azután döntetlenül végzõdõ vetélkedést, végül pedig egyfajta törékeny, nem egészen magától értetõdõ, sõt akár irreálisnak is tekinthetõ kapcsolat kialakulását várjuk az egymásra következõ lépésekben. Ami mármost a testiséget illeti, az elsõ és a harmadik lépésben nincs gond: a Mérleg szellemiségének a szemközti Kos testisége felel meg, ez bármelyik Hold-házával megidézhetõ a három közül, s így kutya, farkas vagy a yü-nek megfelelõ griffmadár testi megjelenésére számíthatunk. A „kimeneti” szakaszban várhatólag a Vízöntõ-kor testi reprezentánsa, az oroszlán (keleti megfelelõje a tigris) vagy második Hold-ház állata, a róka fog feltûnni, ha játékszabályaink továbbra is érvényben maradnak. Ami viszont a középsõ, Ikrek-dekanátust illeti, ennek a „testiségével” – elõre be kell jelentenünk – baj lesz! Szigorúan véve ugyanis a Nyilas nem realizálhat, azaz közvetlenül nem valósíthat meg testiséget. Pontosabban fogalmazva: megvalósíthat, csak számunkra, itt, a mi zodiákusi „kisvilágunkban”, ez nem lesz észlelhetõ. (Tudjuk már: ez a rendkívüliség abból fakad, hogy ezen az ívszakaszon „tûnik át” közvetlenül az eggyel magasabb rendû Tejút-minõség, ez pedig a mi állatövi „mûszerezettségünkkel” közvetlenül nem mutatható ki, csupán utalásokból következtethetünk a jelenlétére.) Soron következõ meserészletünk igen elegáns megoldást kínál erre a feladványra.

Beleszúrták a késüket a fába, keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, Péter ment balra, Pál jobbra. Alighogy elváltak egymástól, Péter meglát egy farkast, ráhúzza a nyilát, meg akarja lõni, de a farkas könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, inkább egy kölykét nekiadja. Jól van, nem ölte meg Péter a farkast, de a kölyköt elfogadta, s vitte magával. Megy, mendegél, s meglát egy tigrist, célba veszi azt is, de azt mondja a tigris:

– Ne lõj meg, királyfi, neked adom egy kölykemet, bizony hasznát veszed.

Péter leeresztette a nyilát, nem lõtte meg a tigrist, hanem a kölykét magával vitte, s úgy ment tovább a tigris és farkaskölyökkel. Amint menne, mendegélne, elejbe toppan egy oroszlán. De biz õ nem ijedt meg, célba veszi ezt is. Azt mondta az oroszlán:

– Hallod-e, te királyfi, ne ölj meg, inkább neked adom a kölykemet, bizony még nagy hasznát veheted.

A királyfi megkegyelmezett az oroszlánnak is, elfogadta a kölykét, úgy ment tovább a három kölyökkel.

Részletünk iskolapéldának tekinthetõ. A bemeneti dekanátus egyszer, a kimeneti – a voltaképpeni jellegadó, az egész világhónapra érvényes tulajdonságok letéteményese – kétszeresen hangsúlyozódik jelzõállatával, illetve -állataival. Ami a középsõt illeti (ez, mint már láttuk, általában jellegtelenebb szokott lenni), ennek látens jelenléte végig érezhetõ, bár a másik kettõtõl jellegében eltérõ jelöléssel: nem állatalakban, hanem a magát mindháromszor megmutató, de végül mindig visszahúzódó fegyver, az íj és a nyíl képében. A kölcsönös nagylelkûség nagyon is fizikai természetû megnyilatkozásai pedig – a fiú az életüket (a jelenüket) kíméli meg az állatoknak, ezek a kölykeiket (a jövõjüket) ajánlják fel neki! – minden kétséget eloszlatnak az irányban, hogy a Nyilason áttûnt magasabb rendû (jupiteri-„atyai”) tulajdonságok valóban a maguk testi mivoltában nyilatkoznak meg ebben a meserészletben.

A következõ egység a Szûz jegyében indul, a külsõségek tekintetében tehát Halak-jellegzetességeket várhatunk. Tömören fogalmazva ez annyit tesz, hogy szûzleányról esik majd szó halál-közegben. (A Szûz-minõséget öreg – általában özvegy – asszony is jelölheti a népmesékben!) A szomszédos Bika-dekanátus szellemi tekintetben egyfajta elementáris kéjvágyat (étel-, ital-, szerelem-fogyasztás) hoz a képbe, testisége az ön- és közveszélyes, halált hozó Skorpió köntösében kell, hogy megmutatkozzék. Ennek a leghétköznapibb megnyilatkozása a korunkban oly sokszor leírt, mindannyiunk számára ismerõs ön- és/vagy partner-pusztító szexualitás. Végül az egész egységen végigvonuló Bak-karakter épített környezetet – kõ-közeget – feltételez, továbbá testiségükben éppen jelen nem lévõ sárkány-tulajdonságokat. Ami a testi jelenlétet illeti, az valamiféle család-képlettel kell, hogy összefüggjön, vagy bárminemû olyan kapcsolatrendszerrel, amelyben az egyik fél viselkedése reciprok-jellegû a másik féléhez képest. (Például: valaminek az elfogyása egy másik valaminek a megszületését, illetve gyarapodását eredményezi.)

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, erdõkön, mezõkön által, – s egyszer beérnek egy rettentõ nagy városba. De abban a városban minden ház gyászfeketébe volt húzva. Az utcák is be voltak teregetve gyászfekete posztóval, de még a hidak, de még a fák is. Volt a város végén egy kicsi ház, abban lakott egy öregasszony. Bemegy ahhoz Péter, köszön illendõképpen, s kérdi:

– Ugyan bizony, öreganyám, miért húzták ezt a várost gyászfeketébe?

– Jaj, lelkem fiam, ne is kérdezd. Ennek elõtte huszonnégy esztendõvel egy irgalmatlan nagy sárkány keresztülrepült a városon, s a város kútjába beleeresztett egy tojást. Abból a tojásból kikelt egy tizenkét fejû sárkány, s ez a sárkány adót vetett ki a városra, hogy csak úgy ád vizet, ha minden esztendõben egy tizennyolc esztendõs leányt a kútba vetnek. Ebben az esztendõben csak egy tizennyolc esztendõs leány van, és ez a királyé. Most rá kerül a sor. Azt üzente a királynak a sárkány, hogy ha a leányát szépszerével odaadja, többet nem sanyargatja a várost, mert a királykisasszonnyal elrepül nagy Sárkányországba. Hiszen csak akadna egy vitéz ember, aki a sárkányt megölje, neki adná a király a leányát s fele országát.

A képek ismerõsek. Azonosításuk részben már megtörtént, a maradék rész megfejtése pedig az eddig tanultak alapján nem okozhat különösebb gondot. Néhány szembeszökõ sajátosságra mégsem árt külön kitérnünk. Ilyenek: az út-híd-fa hármasság a gyászba borult városban, azután a kútba ejtett sárkánytojás, s végül az itt különösen hangsúlyosnak tûnõ számosságok: a 24 esztendõvel ezelõtt történt sorsfordulat, a sárkány 12-fejûsége, illetve az áldozatul követelt leányok 18 éves kora.

Ami az út-híd-élõfa együttest illeti, egészen pontosan meghatározható a hagyomány által szentesített jelentése, amennyiben itt nyilvánvalóan az út-folyó-élõfa elemhármas által megidézett Tejút sajátságos alakváltozatával állunk szemben. Az a tény, hogy a középsõ tagozat – a folyó – híddá, azaz tömör (kõ)építménnyé változott, egyértelmûen mutatja, hogy a Bak közegében járunk, ahonnan ilyennek látszik az égi „Hadak útja”. A híd képjele egyúttal a napfordulós tengelyt is megidézi az évkörön belül, s ezáltal átvezet bennünket a Galaxis tágabb létsíkjáról a szûkösebb, ám par excellence „nekünk való” Állatövbe.

A kútba ejtett sárkánytojás rejtvénye is könnyen „feltörhetõ”, ha figyelembe vesszük a következõ két jellegzetes tengely-menti alakzatkapcsolódási „receptet”. A kútba esett (vagy lökött) lányokból menetrend szerint aranyhal lesz meséinkben (például: A háromágú tölgyfa tündére – Illyés, 1977. 552. o.). Ez a tengely-menti alakpárosítás nyilvánvalóan a Szûz-Halak szembenállást idézi meg. Esetünkben a kútba vetett – a sárkánynak kiszolgáltatott – lányok nem hallá, hanem „halállá” (a halál fiaivá) lettek. Úgy is mondhatjuk: a kút mélye a Halak, azaz a halál hona – legalábbis potenciálisan. (Már akár van sárkány a kút táján, akár nincs!) Ebbe az alapszituációba „pottyan bele” a tojás – egy jövendõ, bárminemû élet csírája, ígérete, kezdeménye –, amely a maga testi mivoltában mindenképpen Rák-tulajdonságokat idézne meg itt, a Halak közegében. Minthogy azonban a kútmélyi tojásból kiinduló „világtengely” túlsó végén – fenn a magasban – sárkányt találunk, világos, hogy ezúttal a tojás a Bak-tulajdonságok reális, testi vetülete, s a Halak közegében eleve benne rejlõ halál-lehetõség ezáltal – és épp ezáltal – válik lehetõségbõl véres valósággá. Amint viszont a Halak dekanátusa „kiúszik” a képbõl, a magára hagyott Rák-tulajdonságmezõ nyomban család-képletbe próbál testesedni: az utoljára maradt leányt a sárkány már nem áldozatul, hanem – a szituációból jól kiolvashatóan – feleségül kéri, s ezzel vége is szakadna a tragédiák sorozatának.

Lássuk végre a számosságokat. Ezekkel – itt is, másutt is – tanácsos fokozott óvatossággal bánni. A tapasztalatok szerint ugyanis a mesemondók – különösen a tudálékosabb, „kitanultabb” fajtákból valók – könnyen hajlanak arra, hogy szabványosítsák az ilyen „szent” számokat. (Ha sárkány, úgymond, legyen hétfejû, ha szûzlány, 18 éves stb.) Egyfajta általános érvényû receptként azonban még így is megjegyezhetjük magunknak, hogy ha a hetes vagy annak egész számú többszörösei (14, 21, 28…70, 77 stb.) szerepelnek egy mese- (vagy képi) fordulatban, akkor ott Hold- vagy Szaturnusz-jelenlétre gyanakodhatunk. E két égitest keringési idejében játszik ugyanis karakterisztikus szerepet a 28-as (illetve a negyedelésével kapott hetes) szám, a Hold esetében napokban, a Szaturnuszéban években számolva. Ugyanilyen alapon érezhetünk Nap-, illetve Jupiter-„szagot”, ha a szövegben (képeken) a tizenkettességgel, illetve annak tört vagy többszörös számértékeivel (6, 3; 24, 36, 60, 66 stb.) találkozunk. (Vö.: Menzel, 1980.) Ennél tovább ehelyütt nem merészkednénk a számosságok értelmezésében.

Ami viszont a lányok 18 éves korát illeti, ez – analógiák segítségével jól megvilágíthatóan – nagy valószínûséggel a Hold-csomópontciklusra utal, amely 18 kerek évet tesz ki, s a 19-edikben fordul új fázisába. Minthogy pedig ez a fordulat általában Nap-, illetve Holdfogyatkozásokban realizálódik, megérthetjük, hogy a mindaddig folyamatosan és érintetlen (szûz) módon fejlõdõ életre a 18. életegység után drasztikus „napfogyatkozás” vár. A Hold-csomópont – hagyományos, de a mai csillagászati szóhasználatba is átöröklõdött nevével: Sárkányfej-Sárkányfarok (azaz fel- és leszálló Hold-csomópont) kettõs, összevontan: maga a Sárkány! – ekkor telítõdik, testet ölt, és ezzel megszakasztja valamelyik égi „világító”, a Nap vagy a Hold „életét”. (Szüzekrõl lévén szó, ezúttal valószínûbb, hogy a Holdét.)

Már ennyibõl is érzékelhetjük, hogy egy-egy népmesei szituáció pontos értelmezéséhez még mindig nem rendelkezünk a kellõ mennyiségû asztrálmítoszi segédlettel. Ha ugyanis a – mesénkben egyelõre csak emlegetett, de idestova színre lépõ – sárkány szerepét, jelentõségét pontosabban is értelmezni kívánjuk, elkerülhetetlenül be kell vezetnünk a „bolygó-uralmak”, illetve „erõben-létek” (szakszóval: domicilium, exaltáció) fogalomkörét, melyrõl eddig csak futtában volt alkalmunk szólni. (Mars-erõbenlét a Bakban, Jupiter-uralom a Nyilasban.)

Lássuk hát, mire jut Vizi Péterünk a következõ, dramaturgiai szempontból döntõ jelentõségûnek ígérkezõ meseszakaszban. Elõre most csak annyit jelzünk, hogy a mesének ezen a pontján bizonyos értelemben „visszájára fordul” a történet, amennyiben minden, ami a kezdõ egységben szellemi minõségként hatott, az itt testiségként jelenik meg, és fordítva. (Itt vagyunk ugyanis éppen a „túloldalán” a mese-kezdõ jelenetnek.) Innentõl tehát ezt a vizsgálati szempontot is célszerû lesz érvényesíteni az egymást követõ élethelyzetek elemzésekor.

„No, Péter – gondolta magában a fiú –, most mutasd meg, mit tudsz.”

A királykisasszonyt másnap kellett vinni a kúthoz. Péter hát lefeküdt az öregasszonynál, hogy jól kipihenje magát, de hajnalhasadáskor felkelt, jól kifente a kardját, adott az állatjainak enni, amennyi csak beléjük fért, s úgy sétált a város kútjához.

Hát úgy délfelé hozzák szegény királykisasszonyt gyászfeketébe vont hintón, a hintó elõtt tizenkét paripa, mind a tizenkettõ hollófekete, s azokon is gyászfekete posztó. Jött a hintó után a nép is, de jó messzirõl, sírt a királykisasszony, sírt az apja, anyja, sírt minden jó lélek. Csak egy ember jött a királykisasszonnyal, a vörös herceg. Ez elõállott, hogy õ majd megöli a tizenkét fejû sárkányt. Vizi Péter fel sem ment a királyhoz, nem is ajánlotta magát, csak ott állott a kútnál, s várta a sárkányt.

Lapozzunk csak vissza a meseelemzés elejére! Korsókból kiömlõ víz; álomfejtés (mérlegelés); iker-világuralom – mindez szellemi síkon, azaz álomban vagy ígéret formájában. Hogyan tér vissza most, a hetedik rész-egységben mindez – bizonyára emlékszünk még rá: a Vízöntõ-, a Mérleg- és az Ikrek-tulajdonságokról van szó – a testiség síkján?

Az álombeli páros korsóból kiömlõ víz „testi” megfelelõje itt a síró-rívó királyi pár s az õket követõ zokogó sokaság. A mérlegelésé – a hintó, mint a fenyegetettségben ideiglenes menedéket biztosító, labilis egyensúlyi helyzetben tovaringó (bárka-jellegû) alkotmány. Végül az iker-természetû nagyra törés itt a sárkánnyal birokra kelni merészelõ (a legnagyobb hatalommal is dacoló, azt is lebírni szándékozó) férfi párosban, hõsünkben és a „vörös hercegben” nyeri el a maga testi megvalósulását.

Fordítsuk meg a képletet! A testiség síkján ott, az elsõ meseszakaszban, az Oroszlán-, a Kos-, majd a Nyilas-tulajdonságok inkarnálódásaival találkozhattunk. (Lakodalomra készülõ királyi udvar; két irányba szétterülõ, erõszakos uralomra törés; csodás megintetés.) Most ezek a konkrétumok – tendenciák formájában kell, hogy elénk bukkanjanak.

Valóban: lakodalomra viszik a királykisasszonyt, de micsoda lakodalomra! Szabályosan feje tetejére állt a világ, a mesekezdõ képhez viszonyítva. Ez a menyegzõ is kútba esik (kis híján szó szerint!), akárcsak az elsõ, és itt is álom szól közbe: a hõs és állatai (a Kos- és Oroszlán-tulajdonságok) nyugovóra térnek a párviadal elõtt, erõgyûjtés végett. És itt is két irányba terül szét a hatalomvágy: a vörös vitéz a „hivatalos” utat járja, Vizi Péter rangrejtve tör célja felé. Ha bõvebben is megismerkedhetnénk a bolygó-tulajdonságokkal – erre most nincs terünk –, arra is rávezetõdnénk, miért a vörös vitéz „van elemében” ebben a dekanátusban. Most csak annyit: a vörös vitéz mindig és mindenhol a Mars (a „vörös bolygó”) képviselõje népmeséinkben, amint azt Jankovics Marcell példásan szép okfejtéssel kimutatta egy korábbi tanulmányában (Jankovics, 1980. 56. o.), ez a bolygóistenség pedig éppen itt, a Kos jegyében, illetve dekanátusában érezheti „otthon” magát – pontosabban: tartja egyik, de éppen a számunkra most fontosabb, mert sötét karakterû, „éjszakai” székhelyét a kettõ közül – az évkörön belül. Hogy a tizenkét paripa „húzása” mit jelenthet ebben az összefüggésrendben, azt már magunk is könnyen kitalálhatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó jegy következõ, harmadik (pressziós rendrõl lévén szó, egyben névadó!) dekanátusa Nyilas-szellemiséggel telített, ennek a jegy-tulajdonságmezõnek a keleti névadója pedig éppen a ló. A gyászos elõjelû („hollófekete”) jövendõ közvetlen vonzataként értelmezhetõ, tehát képletünkben az áldozatot magában rejtõ – s a maga dekanátus-sajátosságait (Kos), mint láttuk, testi közegbe transzponáltan megjelenítõ – hintó.

Ugyanezt az elemzési módszert alkalmazhatjuk a következõ dramaturgiai (és zodiákusi) egység elemzésekor is. A Rák-örvény, amely a „szemben lévõ” (második) mese-egységben valósággal is feltört a vasházikó földjébõl, és életet hozott a börtönbe, itt csak tendenciaszerûen jelentkezhet. Ami pedig testi síkon megfelel majd neki, a Bak tulajdonságmezõ, az – láttuk már, a sárkánytojás példázatát elemezve – magában a sárkányban, mármint a „hurkos farkú”, azaz Bak-tulajdonságok megjelenítésére definíciószerûen alkalmas szörnyetegben kell, hogy megfogalmazódjék. Más szóval: nemcsak a dramaturgia, de az asztrálmítoszi keretrendszer mûködési szabályzata szerint is itt kell a maga konkrét, látható-tapintható (testi) mivoltában színre lépnie a sokat emlegetett (de korábban csak emlegetett!) sárkánynak.

Hát egyszerre csak nagy buggyokat vet a víz, kavarodik, zavarodik, a színében sötétre változik. Aztán szakadni kezd a kútból a vörös láng, a kék láng, a zöld láng: ez már a sárkány torkából szakadott ki. Ím, csakugyan, jõ a sárkány, kiveti magát a kútból, tátogatja rettentõ nagy száját, mind a tizenkettõt, üti a földet a farkával, hogy csak úgy döngött-rengett belé.

Haj, a vörös hercegnek sem kellett egyéb, egyszeribe inába szakadt a bátorsága, s nagy hirtelen felmászott egy fûzfára. De bezzeg nem ijedt meg Vizi Péter. Kirántotta széles, görbe kardját, s neki a sárkánynak.

Az elsõ (bemeneti) dekanátus méltatásával már végeztünk. A szellemiség szintjén itt esedékes Rák-örvény megmutatta, mi rejlik benne, mint önnön testisége: a „túloldali” (kútmélyi) Bak-sárkány. Ez utóbbi a nagyobb nyomaték kedvéért még csapkodta is farkával a földet, hiszen Bak-mivoltára éppen a hurkos farok utal definitív módon. Máskülönben mint Hold-ház, a Mérleg állatövi jegyéhez, mint bolygó-minõség pedig (a Sárkányfej és Sárkányfarok összevont alakzata) a Hold-csomópontok kettõs rendszeréhez is hozzárendelhetõ tenne.

A Halak dekanátusáról szintén felesleges immár szót ejtenünk: a sárkánytojás-feladvány boncolgatása során tisztáztuk, hogy a kút mélye a Halak (a halál) birodalma. Testisége ezúttal nem lány-, hanem láng-formában nyilatkozik meg, mintegy a Sárkány-test ártó (vö.: „arató” – a Szûz sztereotip jelzõje a zodiákusi rendben) tulajdonságainak elõre-vetüléseként. Kútmélyi halál-képviseletünk „igazi”, azaz szándéka szerint való testisége persze a hintóból kilépett – értsd: a Mérlegbõl a precessziós rendben kibomlott – szûz királylány lenne, neki azonban a mesei cselekmény fonalát gombolyító végzet ezúttal más, magasabb rendû sorsot szánt.

Végül a harmadik, ám az egész jegy-érvénytartamon – visszahatólag is – átömlõ szellemi tulajdonság vizsgált meseszakaszunkban a Skorpióságból fakad. Ennek megfelelõen ön- és közveszélyes vállalkozás tanúi lehetünk itt, mindkét szembenálló fél részérõl. Van azonban még egy figyelemre méltó sajátossága a Skorpió-tulajdonságmezõnek, amirõl könnyen fel lehet ismerni jelenvalóságát. Arról van szó, hogy ebben az évszakaszban drasztikusan elválik egymástól a szellemiség és a testiség, az elõbbi fölfelé tör, mind magasabb létszintek felé, míg az utóbbi, a test, lehanyatlik, a szó szoros értelmében „földhöz ragad”. Mármost itt érdekes ellentmondás-féleség látszik felütni a fejét. Hiszen a vörös vitéz „emelkedett meg” egy szinttel, amikor fölmenekült a fûzfára. Azt jelentené ez, hogy õ képviseli a magasabb rendû szellemiséget a földön maradt mesehõssel szemben? Szó sincs róla. Sõt: amikor a fán fölfelé kúszik, mentve a bõrét, voltaképpen önmaga „túloldali” testiségéhez jut egyre közelebb, amely – lévén, hogy a Skorpióval szemben, a Zodiákus túloldalán éppen az „önzõ” Bika-tulajdonságmezõ helyezkedik el – végsõ soron egész becstelen, érdekhajhász akciósorozatát motiválja.

Maga a „fûzfa” – nem nehéz kitalálni – éppúgy a Tejút képjele itt, mint négy egységgel korábban, amikor bemeneti dekanátusban éltük át ugyanezt a léthelyzetet. Akkor és ott a „világ jósfája”-ként találkoztunk vele, és ennek megfelelõen „javakat” (definitív módon sült malacot) bocsátott le, azaz engedett-küldött át a „túlsó felérõl” a tövébe telepedett ifjaknak.

Érdemes azonban tovább vizsgálni a „vörös herceg a fûzfán” képletet. Ha szellemisége – a Skorpió-jegy, illetve -csillagkép – felõl vizsgáljuk, akkor a Tejút-fán az õ helyén (helyzetében) a Hattyú (Cygnus) csillagképet találjuk. Ennek szabályos név-változatai népmeséinkben a cigány (asszony) és/vagy a hegedûje. És valóban, más mesetípusokban (például: A háromágú tölgyfa tündére címû, fentebb már általunk is idézett népmesében – vö. Illyés, 1977. i.h.) cigányleány telepedik fel a kút mellett álló fûzfa koronájába, miután az anyja belevetette a kútba a nemrég életre keltett, s ezért a világ gonoszságaival szemben még felvértezetlen tündérlányt.

Ha viszont a „túloldalról'', a testiség mezejérõl vesszük szemügyre a Tejút-fán gubbasztó vitézt, akkor a Bika-csillagkép fölött is megtaláljuk a neki megfeleltethetõ konstellációt a Tejút sávjában. Az Auriga (Szekeres) ez, amely csillagképet a magyar népmesék ugyancsak zeneszerszámmal hoznak összefüggésbe: „õ” a furulyájával csodákat mûvelõ (egyebek között éppen sárkányt regulázó) juhászlegény vagy „jó pásztor” (például: A csodafurulya – K. Grandpierre, 1981. 314. o. sk.), népmeséinknek és pásztorfaragásainknak egyképpen kedvelt alakja. Nyilvánvaló, hogy a mi esetünkben csakis a szellemisége, azaz a Cygnus-tulajdonságcsoport felõl közelítve tudjuk megmagyarázni „vörös hercegünk” korrektnek éppenséggel nem nevezhetõ viselkedését.

De ideje rátérnünk a következõ dramaturgiai egység tárgyalására. Most jószerivel rutinmunkát végezhetünk. Bemeneti dekanátus: szellemi síkon Ikrek – eldöntetlen vetélkedés. Ugyanez testi síkon: Nyilas – rendkívüliség, átlátás (esetleg átkerülés) egy más típusú létfokozatba. Középsõ dekanátus: szellemi síkon Vízöntõ – a mesénkre konkretizált játékszabályok szerint itt az állatokkal kötött „természetfölötti” barátságnak kell ismét aktivizálódnia. (Vö. a fentebb már részletesen taglalt ötödik számú dramaturgiai egységgel!) Hogy ez a testiség síkján mit jelent, azt aligha kell hosszan magyaráznunk. A Vízöntõ átellenese, az Oroszlán (valamint „dublõrje”, a Tigris) fizikailag is be fog avatkozni a küzdelembe. Sõt, várhatólag a Farkas is, hiszen „õ”, mint a Kos-(Kutya)-idõszak második Holdházának képviselõje, testiségében éppen most, a szakasz-záró harmadik dekanátusában kell, hogy szerephez jusson. Ezek szerint viszont ugyanitt, a befejezõ rész-egységben, szellemi tekintetben ideiglenes – törékeny, labilis! – egyensúlyi helyzetnek kell kialakulnia. Lássuk, hogyan fest mindez a mesében!

Szakadt a verejték Vizi Péterrõl, de szakadt a sárkányról is, mert hiába erõsködtek, sem Vizi Péter nem tudta halálosan megvágni, sem a sárkány nem tudott úgy fordulni, hogy a farkával megcsaphassa Vizi Pétert, pedig azon mesterkedett.

Hanem mikor az állatok látták, hogy a gazdájuk mindjárt a fûbe harap, uccu, neki a sárkánynak, a tigris bekapta a farkát, megragadta az oroszlán is meg a farkas is, s abban a szempillantásban Vizi Péter beleugrott a sárkány tizenkettedik szájába, nagy hirtelen a buzogányával kipeckelte a száját, leszaladt a gyomrába, ottan megtalálta a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak a szívét keresztülszúrta, s amint vége volt a fekete galamb életének, vége lett abban a minutában a sárkány életének is.

Itt már igazán csak egy-két magyarázatra szoruló mozzanat akad. Például: nem esett szó még róla, hogy sárkányunknak nemcsak „névjegye” a farka, de fegyvere is. Minthogy pedig szakaszunk elején igencsak forgatja ezt a fegyvert, azt hihetnénk, ez a mozzanat az elõzõ egységbõl – per analogiam: „üti a földet a farkával” – csúszott át ide, megrovásra méltó anakronizmus gyanánt. Nem errõl van szó. A sárkányfarok nagyon is a maga idejében lép akcióba itt, a Nyilas testiségében, hiszen ez a furcsa, rendellenes mûködésû „bolygóistenség”, a Sárkányfarok, más néven leszálló Hold-csomópont, éppen itt, a Nyilas jegyében van „erõben” a klasszikus asztrálmítoszi dramaturgia szerint. Érzékelhetjük immár: valóban ördöngösen nehéz feladat lehet megbirkózni ezzel a csodalénnyel, hiszen szüntelenül változtatja „valóságtartalmát”. Ha mint Bakot akarom lebírni, mert önmagán áthurkolódó farka erre a jegy-sajátosságra hívja fel a figyelmemet, egyszeriben kiderül róla, hogy a Mérleg „szóvivõje”, s most éppen „keleti arcát” fordítja felém. Ám ha ilyenként mérem rá fegyveremet, megint színt vált, s vagy óriás-torkát tátja rám, mint Sárkányfej (felszálló Hold-csomópont), vagy pedig a farkával vesz célba, mint Sárkányfarok (leszálló Hold-csomópont). Mesehõs legyen a talpán, aki mindezek ellenére is erõt tud venni rajta!

Hogy ezúttal valóban „fején” találtuk a szöget, amikor sárkányunkat a Hold-csomóponttal azonosítottuk, mi sem mutatja jobban, mint hogy a végleges legyõzéséhez – a száján át vezet az út. A tétel szó szerint így értendõ: a Sárkány ezen a téridõ-színen csakis a fején át gyõzhetõ le. Miért? Azért, mert itt, a Nyilas jegyében éppen a Sárkányfej (a felszálló Hold-csomópont) van erõvesztésben a hagyományos asztrálmítoszi szereposztás szerint. A Sárkányfarok, mint láttuk, „erõben” volt ebben az idõszakban, azon a testtáján sebezhetetlennek is bizonyult a gazdája. Biztosra vehetjük, hogy nem is tudta volna lebírni õt (mármint a Fej és a Farok összeíródásából elõálló Sárkányt) hõsünk, ha segítségére nem sietnek maradék dekanátusi sajátságai – értsd: segítõ állatai –, és közülük is a „dublõr” szerepû, a váltópárjához képest „fordított módon” viselkedõ Tigris fogja semlegesíteni a rettegett, sárkány-farkat. (Tigrisünk „fordított” irányultságú szerepérõl alább még bõvebben is szó lesz.)

Mit kezdjünk azonban a „fekete galambbal”, a sárkány gyomrában? Ha tudom, hogy hõsünk a Nyilasból indult el a megsemmisítésére, akkor a sárkánytest „alagútján” át csakis a szemközti Ikrek irányába haladhat, egyfajta „negatív Tejúton”. Minthogy eleve csúszással indult (a Nyilas testisége csak a „kimenetnél” tudott átütõen érvényesülni!), így a túlsó oldalon is tovább kell csúsztatnunk a végcélt, az Ikrekbõl a precessziós rendben rákövetkezõ Bika felé. A két jegy közötti átmenet Hold-házakban is precízen kifejezhetõ: ide éppen a „fecske” (népmûvészetünkben ennek általában a galamb felel meg!) téridõ-egysége esik a 28-elemû körben. Hogy miért fekete ez a galamb? Talán azért, mert nem a „szabályos”, fehér Tejút-vonulaton érkeztünk el hozzá, hanem a sárkány-torok „fekete lyukán” át.

De magyarázhatjuk ezt a besötétedést azzal is, hogy vénuszi karakterû galambunk alakján a felszabadító tett pillanatában megelõzõ létfázisainak – a Kos- és Oroszlán-dekanátusokkal szemközti Mérleg-, illetve Vízöntõ-meghatározottságokról van szó – sötét öröksége is áttûnik. Miben áll ez, és miért nevezzük sötétnek?

Miután a sárkány erõ-forrásának elapasztása a hõs feladata ebben a cselekmény-egységben, mindenekelõtt azt kell figyelembe vennünk, melyik bolygóistenség van erõben a közvetlen elõzményként adódó Mérleg-idõszakban, s akkor azt kapjuk, hogy fekete galambunk színe alighanem a Szaturnusz egyik jelvény-állatától, a hollótól kölcsönzõdött. Annyival is inkább, mivel az elõzõ dekanátus, a Vízöntõ, második Hold-házával meg ugyanezt a Hollót „hozta be a képbe” mint közeg-meghatározó (névadó), sötét madár-minõséget. Gyaníthatóan éppen azért, mert ebben az év-szakaszban is Szaturnusz jeleskedik, bár itt nem „erõben”, csupán „otthon” találjuk, akárcsak a hurkos farkú sárkányalakzattal jelzett Bakban.

Némileg egyszerûsítve a kérdést, úgy is fogalmazhatnánk, hogy amikor Vizi Péter a fekete galamb képében „öli el” a sárkány erejét, akkor voltaképpen a lehetséges Sárkány-jelentések közül kettõben (a Bakban és a Mérlegben) is mûködõ szaturnuszi erõket hatástalanítja. Minthogy pedig ezek az erõk alapvetõen meg-, illetve visszafogó, korlátozó természetûek, így kikapcsolásuk azzal a veszéllyel járhat, hogy – durván fogalmazva – valamiféle, eddig meg nem nyilatkozott, éppen ezért kiszámíthatatlan erõtényezõ elszabadul. Ez az elszabadulás viszont magára az elszabadítóra (esetünkben a mesehõsre) nézve is végzetes helyzetet teremthet. Mindjárt meglátjuk, miképpen.

Akkor Vizi Péter szépen végigsétált a sárkánynak mind a tizenkét fejében. Mind a tizenkét fejében talált egy-egy aranyalmát; azokat a zsebébe tette, s szépen kisétált a földre.

Szörnyûképpen el volt fáradva Vizi Péter, a fejét lehajtotta a királykisasszony ölébe, s egyszeribe elaludott. Elaludtak az állatjai is, de a fûzfán ülõ vörös hercegnek sem kellett egyéb. Bezzeg most nem félt, leszállott a fûzfáról, felkapta Vizi Péter kardját, a másik kezével befogta a királykisasszony száját, hogy ne kiálthasson, s Vizi Péter nyakát levágta. Nem volt arrafelé senki lélek, aki ezt látta volna. A vörös herceg hát szépen hazavezette a királykisasszonyt, de útközben megmondta neki, hogy ha elárulja, így meg úgy öli meg.

Mindenekelõtt vegyük észre: most vagyunk a mese évkörében pontosan szemben azzal a helyszínnel, ahol a haláleset lehetõsége megfogalmazódott. (A „jósfába” szúrt k