Kelet- és Közép-Európa a II. világháború után

A II. világháborúban győztes és vesztes oldalon harcoló kelet- és közép-európai országok az európai harcok befejezése után szovjet megszállás alatt maradtak. A legtöbb ország sorsa úgy alakult, ahogy Sztálin eltervezte: az eleinte demokratikus köntösbe bújtatott rendszerek néhány év alatt kommunista proletárdiktatúrává változtak.

Ajánlat Közép-Európa sztalinizálása, 1944-1949 Tischler János írása A "százalékegyezmény" Bán D. András írása az Európai Utasban "Ez a háború nem olyan, mint az előzőek. Most az diktálja a maga politikai rendszerét, akié a terület. Mindenki addig a földrajzi határig terjedően teheti meg kötelező mintának a saját szisztémáját, ameddig hadserege előretör. Így van, és másként nem is lehetséges" - citálta Sztálint, a Szovjetunió vezérét az egyik bolgár kommunista vezető. Az idézet jól tükrözi a szovjet vezér hozzáállását a II. világháború utáni területrendezéshez, a különböző érdekszférák kialakításához. Hasonlóan gondolkodott egyébként Winston Churchill is, akivel egy 1944 októberében, Moszkvában tartott tárgyaláson gyakorlatilag százalékosan felosztották az egyes országokat. (Erről a moszkvai tárgyalásról bővebben itt olvashat.) A Vörös Hadsereg a II. világháború befejezésekor egész Közép- és Kelet-Európában jelen volt, beleértve Ausztriát és Németország keleti részét is. Sztálin tudta, hogy a térségben a világháború előtti német befolyás megszűnésével hatalmi űr alakult ki, melyet a világhatalmi státuszra törekvő szovjetek tölthetnek ki. Sztálin biztos volt abban, hogy meg tudja szerezni Lengyelországot, Németország keleti részét, Romániát és Bulgáriát; Jugoszlávia, Finnország, Magyarország és Csehszlovákiában esetében azonban kérdéses volt, meddig tud elmenni. Tervei szerint ezekben az országokban fokozatosan vették volna át a hatalmat a kommunisták. Ma már tudható, hogy a terv Ausztria és Finnország esetében nem sikerült, többek között azért, mert ezekben az országokban a kommunisták támogatottsága elenyésző volt.  Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet vezér a jaltai konfenecián (1945. február 2-12.). Lengyelország sorsa már itt eldőlt.  Sztálin nagyon pragmatikusan kezdte megvalósítani terveit: tudta, ha a háború lezárása után azonnal hatalomra tör a megszállt területeken, azzal korábbi szövetségeseit fordítja maga ellen. A németek kivonulása után a többnyire Moszkvában "nevelkedett", anyaországukba hazatérő kommunista aktivisták hamar életet leheltek a helyi, illegálisan már létező kommunista pártokba, de a nagyvezér megtiltotta, hogy azonnal átvegyék a hatalmat (a parancsnak egyedül Josip Broz Tito jugoszláv pártvezér nem tett eleget, és partizánjaival megragadta az irányítást). A szovjetek által felszabadított országokban (Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában is) a háborút lezáró tárgyalások szellemében "szabad" választásokat tartottak, ahol a kommunista pártok - eleget téve a moszkvai instrukcióknak - visszafogott programokat hirdettek. A szabad választásokat csupán Magyarországon (1945) és Csehszlovákiában (1946) nem kísérték terrorisztikus megfélemlítések és csalások. Megalakultak a koalíciós, népfronti jellegű egységkormányok, melyben a kommunisták különböző súllyal szerepeltek. (Arról, hogy a háború után demokratikus egységkormányok alakuljanak, még a jaltai konferencián döntöttek a nagyhatalmak. Nyugaton is népfronti kormányok jöttek létre.) Mivel az úgymond ellenzéki, polgári elveket valló pártok is bekerültek a kormányba, a térség sorsa látszólag nem volt megpecsételve. Hányan léptek be a kommunista pártba és miért? A kommunista párt taglétszáma 1944-től 1947-48-ig Bulgáriában 25 ezerről 500 ezerre, Lengyelországban 20 ezerről egymillióra, Romániában kétezerről 800 ezerre, s végül Magyarországon két és fél ezerről 887 ezerre nőtt. Csehszlovákia kommunistái azért képeznek kivételt, mert a párt 1918 óta legálisan működött. Ennek köszönhetően itt már 1946 márciusában egymillióan voltak a pártban, de 1948 közepére kétmilliósra duzzadt a tagság létszáma. (Tischler) A folyamat legfontosabb kiváltó oka, hogy a nácizmus leverése után egész Európában (nemcsak a keleti részen) baloldali fordulat ment végbe. A kommunista pártok - idealizmusuk, radikalizmusuk, újdonságerejük és egységességük miatt - kiváltképp a fiatalok számára voltak vonzóak.   A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt Egyesülési Kongresszusának plakátja, 1948 (Forrás ) Valójában azonban az egyre jobban támogatott kommunista pártok - a legtöbb esetben a kormányt irányító szerepből, az orosz megszállásnak köszönhető magabiztossággal - lassanként átvették a vezetést. A kommunista képviselők - mint például Georgi Dimitrov Bulgáriában, Klement Gottwald Csehszlovákiában vagy Révai József Magyarországon - szemfényvesztő módon rendszeresen kihangsúlyozták a kommunisták szándékát a hosszú távú együttműködésre. Érdekes színjáték volt az is, melyben Sztálin (a korábban éppen az ő döntésével szemben intézkedő) jugoszláv kommunistákkal dorgáltatta meg a kommunista pártokat, akik "nem voltak képesek átvenni a hatalmat". A kommunisták megértették a burkolt üzenetet (mely igencsak sértő volt rájuk nézve). Ennek is köszönhető, hogy 1947-48 körül a nem kommunista pártok kiszorultak a politikai életből. (Ezt ellensúlyozandó nyugaton a kommunista pártokat távolították el az egységkormányokból.) A jobboldali pártokat betiltották, a baloldali pártokat (a szociáldemokratákat és a szocialistákat) pedig beolvasztották a kommunista pártba. A kelet-európai országokban a koalíciós kormányzás helyére egypárti kommunista uralom lépett, mely azért fenntartotta az ál-többpárti jelleget. A népképviselet lényegében megszűnt: választásokat ugyan tartottak, de általában "egy jelölt közül" lehetett "szavazni a jobbra".  A súlyát vesztett parlament tovább ülésezett, bár munkája formálissá vált, hiszen az ország lényegi kérdéseiről a kommunista párt legszűkebb vezető testületében, a Politikai Bizottságban döntöttek. A kommunista hatalomátvételt az is gyorsította, hogy 1947 szeptemberében a keleti blokkban létrejött a Kominform, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, mely gyakorlatilag intézményesítette a kapitalista és a szocialista tömb állandó harcát. (A szocialista és kapitalista, nyugati és keleti tömb nyílt szembenállása először 1946. március 5-én mutatkozik meg, amikor Winston Churchill már mint brit ex-miniszterelnök megtartja híressé vált  fultoni beszédét, amelyben felhívja a figyelmet a Szovjetunió expanziós törekvéseire, és először használja a "vasfüggöny" kifejezést Európa megosztottságával kapcsolatban. ) A szovjetek a Kominformmal, mely a kommunista pártok moszkvai központú irányításának eszköze volt, egyrészről Harry S. Truman amerikai elnök 1947 márciusában elhangzott kongresszusi beszédére "reagáltak". Az amerikai elnök ebben a beszédben meghirdette a később róla elnevezett feltartóztatás elvet (Truman-elv), melynek lényege, hogy az Egyesült Államok nem engedi, hogy a Szovjetunió a II. világháború után kialakult területi befolyását növelje. (Ez mindenekelőtt a Görögországban akkoriban újra fellángoló polgárháborúra volt értendő.) A szovjeteknek arra is reagálniuk kellett, hogy 1947 nyarán George Marshall, az USA külügyminisztere segélyt ajánlott fel a háborúban gazdaságilag kimerült államoknak (Marshall-terv). A támogatást, mely sok nyugati ország újjáépítésén nagyot lendített, a kelet-európai államok moszkvai tiltásra "lovagiasan" elutasították.  A Truman-elv meghirdetésével és a Marshall-segély visszautasításával tehát nyilvánvalóvá vált Európa megosztottsága. Kelet-Európa szovjetek által megszállt országainak többsége számára ez azt jelentette: a Nyugat lemondott róluk, attól az időtől kezdve tehát a szovjet érdekszférába tartoztak.  forrás:  www.mindentudas.hu