A Föld a Naptól a harmadik, méretét tekintve pedig az ötödik legnagyobb bolygó, a legnagyobb a négy földszerû belsõ bolygó közül. Színe is erõsen elüt a szomszédos bolygókétól.
Amennyire tudjuk Földünk egyedülálló a Naprendszerben abban, hogy folyékony víz van a felszínén és élet van rajta.
Egyedül a Naptól ebben a távolságban találhatunk folyékony vizet, amely létfontosságú az élet számára.
Víz nélkül nem fejlõdhetett volna ki az élet és a fennmaradó szén-dioxid burokból olyan légkör alakult volna ki, mint a Vénuszé, és attól a Föld felszíne is sivataggá vált volna.

Az ûrutazások és a holdraszállások mindennél nyilvánvalóbbá tették, hogy a Föld is csak a Naprendszer egyik bolygója. Jóllehet úgy szoktunk bolygónkra tekinteni, mint a "terra firmá"-ra, mint a stabilitás szimbólumára, a Föld valójában egy óriási ûrjármû, amelynek átmérõje több mint 12000 kilométer, és amelyik 30 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguld pályáján. Keringésén kívül a Nappal és Naprendszerünk többi bolygójával együtt körülbelül másodpercenként 20 kilométeres sebességgel haladó mozgást is végez a Herkules (Hercules) csillagkép irányába. A Föld tengely körüli forgása következtében az egyenlítõ minden pontja óránként több mint 1600 kilométert tesz meg.
A földpálya alig különbözik a körtõl. Az eltérés oly csekély, hogy papíron nem is lehet másképp ábrázolni, mint kör alakjában. Ha a papírra vetett földpálya átlóját jó nagyra, mondjuk 1 méterre vesszük is, ábránk eltérése vékonyabb volna a ceruzavonalnál, amellyel a földpályát megrajzoltuk. Az ilyen ellipszist még nagyon jó szemmel sem lehet megkülönböztetni a körtõl. Tudjuk, hogy bolygónk 24 óra alatt végez egy teljes körülfordulást. A forgás következtében lapult. Így a Föld egyenlítõi sugara 21,5 kilométerrel hosszabb, mint a pólusokat összekötõ szakasz fele. Ha a Föld forgása hirtelen leállna, akkor az óceánok vize a sarkvidékek felé áramlana az egyenlítõtõl, egészen addig, amíg az egyenlítõi és a poláris átmérõ ki nem egyenlítõdne. A Föld tengelyének hajlása 23,4 fokos, és ezt a térbeli irányt a bolygó Nap körüli mozgása közben is megtartja. Ezért keringés közben az északi és déli féltekékre jutó napfény mennyisége szakaszosan változó, azaz az idõjárás a Földön évszakos változásokat mutat.

A Föld-születése óta- állandóan fejlõdik, változik. Az idõk folyamán megemelkedett, megrepedezett és felgyûrõdött. Az eróziós erõk mindig a tektonikus erõk ellen hatnak. Míg az utóbbiak hatalmas csúcsokat hoznak létre, az elõbbiek e csúcsokat egyszerû sziklákká pusztítják le. A sarkvidékeken és a nagy tengerszint feletti magasságban a nagy jégtömegek gleccserekké állnak össze, amelyek igen lassan csúsznak lefelé, letarolva az alattuk fekvõ felszíni alakzatokat, és hatalmas U alakú völgyeket vágva a talajba.
A különbözõ eróziós erõk közül minden kétséget kizáróan a vízzel kapcsolatosak a leghatékonyabbak. A felhõk általában a magasabb vidékek fölött alakulnak ki. Ezek a területek többnyire csapadékosabbak. A víz amely mindig az alacsonyabb szintek felé törekszik, lezúdul a domboldalakon, erecskéket alkotva, amelyek patakokká, majd folyókká egyesülnek, és végül hatalmas folyamokká duzzadva ömlenek a tengerekbe.
A folyók mély árkokat és kanyonokat vájnak maguknak.
A folyóvíz eróziós munkájának és a Föld tengely körüli forgásának együttes hatása azt eredményezi, hogy a folyómedrek inkább kígyózva kanyargók, mint egyenesek.
Ha repülőgépről nézzük a folyókat, hatalmas összefüggő rendszernek látjuk őket, felismerjük jellegzetes elágazásaikat, s azt, hogy a kisebb ágak nagyobbakká, azok pedig végül főfolyammá egyesülnek. A tengerek partvidékén a szél hajtotta hullámok és az ár-apály következtében állandóan változik a partvonal alakja. Egy ûrrepülõgéprõl készült felvételen az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger, valamint Afrika és Európa találkozása a Gibraltári-szorosnál. Az Antarktisz partvidéke melyet a Galileo által egy 1600 km széles területrõl készített. Az Antarktisznak e partvidéke Dél-Amerika partjaitól délre található. A szél is nagyon fontos talajformáló, felszínalakító erõ. A hõmérsékleti változások ugyancsak eróziós, romboló hatásúak lehetnek: a melegedés hatására bekövetkezõ tágulás, valamint a lehûlés miatt fellépõ összehúzódás során repedések keletkeznek, s a kõzetek lassan elmorzsolódnak. A Föld fiatal korában valószínûleg teljesen hideg volt, belsõ részeiben mégis volt bizonyos mennyiségû radioaktív anyag, bizonyára urán, tórium és a nátriumnak egyik izotópja. Ezeknek az anyagoknak a radioaktív bomlása során tekintélyes mennyiségû hõ szabadult fel, amely azonban csak igen lassan tudott kijutni a belsõ tartományokból, s így az évmilliók során annyira sikerült felmelegítenie bolygónk belsejét, hogy ott egyes anyagok cseppfolyóssá válhattak. Ez a hõmennyiség felelõs az összes vulkáni és gejzírtevékenységért.
Az Etna idõnként ma is aktív vulkán, Szicília keleti partjánál.
A mûködõ vulkánok a vulkáni hamu, és a lávafolyások révén alakítják a felszínt. Ezt a kép egy ûrrepülõgéprõl készült az Etnáról. A Hold és a Nap tömegvonzása (az elõbbié nagyobb) apályt és dagályt kelt, amelyek az óceánok és tengerek vízfelszínének süllyedésében és emelkedésében vehetõk észre. A Hold úgy "vonszolja" maga után a Föld dagályövét bolygónk felszínén, hogy az épp ennek forgásával ellentétes irányban haladjon. Emiatt a földi napok évszázadonként 0,02 másodperccel hosszabbodnak meg. Ez az érték elhanyagolhatónak tûnhet, de hosszú évszázadok alatt annyira felszaporodik, hogy könnyen kimutathatóvá válik. Ha például a teljes napfogyatkozások bekövetkezésének elõre kiszámított helyét összevetjük a tényleges hellyel, akár egyórás különbségeket is felfedezhetünk. Ha a Föld forgása lassul, akkor viszont a Hold keringésének kell megfelelõ arányban gyorsulnia (a Föld által elveszített mozgási energia a Hold mozgására tevõdik át.) Meglepõ módon, ha az égitest mozgása gyorsul, akkor eltávolodik bolygónktól, s így végeredményben hosszabb idõre lesz szüksége, hogy egy teljes keringést végezzen körülöttünk. Számítások szerint a Hold évente 4,5 cm-rel távolodik Földünktõl e jelenség hatására. Ez az érték persze szintén elhanyagolhatónak tûnik a Föld-Hold távolsághoz képest. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy a dagálysúrlódás amely a múltban -amikor a Hold sokkal közelebb volt hozzánk- lényegesen nagyobb volt, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a két égitestnek egymilliárd évvel ezelõtt olyan közel kellett lennie egymáshoz, hogy szinte összeértek. Nyilvánvaló, hogy valamilyen oknál fogva a súrlódási erõ kisebb volt. A kutatók feltételezik, hogy a változás a kontinensvándorlással magyarázható. A Föld õskorában, amikor a kontinensek egyetlen szárazföldet alkottak, a dagálysúrlódásnak sokkal kisebbnek kellett lennie, mint napjainkban, mivel a kontinentális selfek teljes területe akkoriban sokkal kisebb volt. A szárazföld, az úgynevezett litoszféra a Föld felszínének kb. 30%-a. A fennmaradó 70%-ot tengerek és óceánok borítják. Ez az úgynevezett hidroszféra.