-  Oh. Köszönöm, Voldemort.

-  Nem tudom, mikor látlak újra, Luna. El kell menjek. Összeállt egy csapat  fehérmágus, akiket meg kell semmisítsek.

-  Ne! –szaladt ki a száján.

-  Hogy? –kérdezte élesen.

-  Kérlek, ne öld meg őket. Ők is csak emberek. Ha már mindenáron le akarsz velük számolni, elégedj meg azzal, hogy szétkergeted őket.

-  Miért érdekel ennyire a sorsuk?

-  Gyűlölöm a céltalan mészárlást. De, én nem szólok bele a döntéseidbe. Úgy se tudnék mit tenni. Ne haragudj. – Voldemort nagyúr felhúzta az ágyról, átölelte, és még utoljára megcsókolta. A következő percben nem maradt mögötte semmi, csak a csöndbe borult szoba…

Hosszú ideig nem jöttek vissza azok, akik elmentek. Karolina időközben sokat fejlődött. Az anyja szerint nem átlagos gyorsasággal. Ezt annak tudta be, hogy az apja mágus.  A kislány elérte a kéthónapos kort. Az időjárás is megváltozott. Április volt, és hol nagyon meleg volt, hol pedig nagyon hideg, viharos nap. Karolina félt a vihartól, és mikor dörgött, képes volt, és nem aludt egész éjszaka. Ettől függetlenül semmi nem szeghette kedvét. A kislány egyre többet volt fenn. Luna eleinte nem hiányolta a halálfalókat, de később már aggodalommal gondolt rájuk, és azokra, akik ellen harcoltak.  Aznap, mikor Mrs. Irving ismét meglátogatta Lunát, és Karolinát, ködös nap volt. A két nő békésen beszélgetett, miközben Karolina az ágyon hevert. Már hasra tudott fordulni, de vissza még nem. Most azon fáradozott, hogy ez is sikerüljön neki.

-  Luna, olyan régóta vagyunk már itt. Én nem tudom, te mit gondolsz, de mi már szeretnénk elmenni.

-  Igen, lassan egy éve. Az az igazság, hogy én nem tudom, mit gondoljak. Néha szívesen elszöknék már innen, de máskor úgy maradnék.

-  Neked kell dönteni. De mi az első adandó alkalommal elszökünk.

-  De ha már eddig kibírtuk… sokkal jobb környezetben vagyunk, mint az elején.

-  Igen, és ezt neked köszönhetjük Túl nagy áldozatokat hoztál értünk. És nézd meg mi lett belőle. Lett egy gyereked, akit nem is akartál.

-  Viszont már nem tudnám elképzelni az életem nélküle. És ez mégis csak jobb, mint az a kis cella, és a rengeteg kínzás.

-  Ebben igazad van. - Ekkor nyílt ki váratlanul az ajtó, s lépett be rajta a Sötét Nagyúr. Az idős nő felpattant, s meghajolt. Luna is megijedt, de nem félt már annyira.

-  Örülök, hogy itt vagy. –szólalt meg elsőnek a fiatal mugli.

-  Mugli, kifelé! – ezt Mrs. Irvingre értette. A nő gyorsan kiment, mielőtt megátkozták volna. Már csak hárman maradtak a szobában. A hangos ajtócsapódásra Karolina felsírt az ágyon. Az anyja lehajolt érte, és csitítani kezdte. A kislány már álmos volt, és gyorsan elaludt anyja karjaiban. A nő bevitte a kiságyához, és lefektette. Kiérve a paraván mögül tekintetét végigjáratta a máguson. Szeme megakadt egy hatalmas, vérző seben, ami a karját borította.

-  Ülj le, és várj egy percet. – besietett a fürdőszobába. Mikor kijött, egy nagy fémdobozt tartott a kezében. Kinyitotta, elővett belőle egy fertőtlenítőt, gézt, és vattát.

-  Mire készülsz? –kérdezte kimérten.

-  Gondolom nem az a célod, hogy lebénuljon a karod. – míg beszélt óvatosan lefejtette a talárt a mágusról.

-  Bár nem tudom, hogy kell kezelni, az átok okozta sebeket, megpróbálok segíteni. Persze, csak ha nincs kifogásod ellene. – Mivel Voldemort nagyúr nem válaszolt, Luna folytatta munkáját. Kifertőtlenítette a sebet, majd hintőporral és jóddal kente be, végül betekerte gézzel.

-  Mi történt? –kérdezte, mikor befejezte a műveletet.

-  Muglik is voltak ott. Nem figyeltem rájuk eléggé, és az egyik megsebesített egy vasvillával. Persze a következő percet nem élte meg. – A mugli nő lehajtotta a fejét. Visszavitte a szürke dobozt, majd bement a lányához. Nézte egy ideig, minden másról megfeledkezve. Mikor mellé lépett az apja is, Karolina felsírt. Az anyja szerető karjaiba zárta, és ringatta, becézte.

-  Add át egy kicsit! –szólt a férfi.

-  Mi? – kérdezte. Reflexszerűen szorította magához még jobban Karolinát.

-  Add ide! –ismételte, s már nyújtotta is a kezét. Luna remegve nyújtotta át a csöppséget. Rettegett ettől a perctől, de tudta, egyszer ez is eljön majd. Voldemort nagyúr a lehető legnagyobb óvatossággal vette át a kislányt, s tartotta a kezében. Úgy tűnt a kicsi élvezi apja közelségét. Lassan visszaaludt, mert tudta, szülei vigyáznak rá. A mágus visszatette az ágyba, majd megfogta a dermedt nő kezét, és kivonszolta a gyerekágytól. A mugli anya nem szólt semmit. Hirtelen mozdulattal ölelte át a feketemágust, és vonta közelebb magához. Aztán elengedte, mintha áramütés érte volna.

-  Nocsak. Hát ez?

-  Sajnálom.

-  Sose tedd. –s megcsókolta a nőt…

Legközelebb este tíz órakor tűnt fel a szobában. Arca beesett volt, szemei karikásak. Luna nem mert megszólalni. A nagy csöndben, ami a szobában honolt, meghallotta a varázsló gyomrának korgását. Karolina részében vacsorázott, s hagyott némi maradékot. Azt most kihozta, s elé tolta. A nagyúr kiéhezetten vetette rá magát. Aztán fel-alá kezdett járkálni. A rab remegve állt elé, fogta meg óvatosan a karját, s tette fel a kérdést.

-  Mi történt?

-  Semmi. Ne is törődj vele.

-  Gyere.  –Leültette az ágyra. Ő mellé ült, s fejét a vállára hajtotta.

-  Mire készülsz? –kérdezte gyanakodva.

-  Semmire. Csak nem szeretném, ha ilyen szomorú lennél. – A feketemágus arcán megrökönyödés jelent meg.

-  Mióta aggódsz értem?

-  Nem tudom. – Felkelt az ágyról, bement a fürdőszobába, átöltözött, s lefekvéshez készülődött. Lehajolt az ágyhoz, hogy megágyazzon, mikor Voldemort nagyúr kezei a dereka köré fonódtak. Felegyenesedett. A férfi közel húzta magához, fejét a vállára hajtotta, de nem szólt semmit.

-  Aludni kéne. – szólt óvatosan. – Öltözz át te is. – Pár perc múlva Luna már az ágyban feküdt. A Sötét Nagyúr is mellé feküdt. A nő nyugtatóan simogatta az arcát, és mielőtt elaludt volna, egy csókot adott a férfi ajkára…

A hónapok egyre teltek. Elmúlt az április, és jött a május. A környéken minden fa virágba borult, s mindent belengett az orgonaillat. Luna sokszor vitte ki Karolinát abba a kis kertbe, ahol tavaly ő és a mágus beszélgettek. A mágus egyre több időt töltött lánya közelében. Végignézte, ahogy a pokrócon először fordul hátra, ahogy először kúszik egy-két centit, és ott volt akkor is, mikor gügyögni kezdett. Luna egyre inkább megbékélt a gondolattal, hogy Karolina Voldemort nagyúrhoz köti. A mágus, ha nem is tudott nappal a családjával lenni, az estéket kivétel nélkül nekik szentelte…

Eltelt ismét három hónap. A kis Karolina egyre nőtt, és már megtett néhány lépést, ha valaki fogta a kezét. Egy meleg augusztusi nap délutánján a kis család a kertben tanyázott a többi rab társaságában, mikor körülöttük felmelegedett a levegő, és a semmiből varázslók és boszorkányok jelentek meg. A muglik sikoltozni kezdtek. Luna megragadta a síró Karolinát, és erősen magához szorította. Ahogy az idegenek feltűntek, megjelentek a halálfalók is. A Sötét Nagyúr és egy fehér szakállas, idős férfi egymásra szegezték a pálcát.

-  Tom! Lejöttünk a muglikért! Nem tudsz mit tenni ellenünk! – A sok rab hirtelen a fehérmágusok közt volt. A halálfalók megpróbáltak átkozni, de a láthatatlan búra, ami körülvette a támadókat, erősnek bizonyult, s nem engedte át az átkokat. Egyedül az ifjú anya maradt a körön kívül.

-  Lányom! Gyere te is! Mi nem ártunk neked!

-  Gyere! Ne kéresd magad! – kiáltozták osztálytársai. Luna csak állt, kezében Karolinával. Ránézett az idős férfire. Szeretett volna odamenni hozzá, de lábai nem engedelmeskedtek. Ránézett a halálfalókra, akik mind erős átkokkal ostromolták a láthatatlan pajzsot. Aztán a nő lassan megindult a fehérmágusok felé.

-  Luna! –kiáltotta utána Voldemort nagyúr. Az anya megtorpant, s megfordult.

-  Gyere már! –kiabálták felé többen is. – Luna először osztálytársaira nézett, aztán Voldemortra. - Szemében mintha aggodalom csillant volna. Egy percre felhő úszott a nap elé. Az első sugarak a feketemágust érték el, s mintha az idő megállt volna, a felhő nem úszott tovább. A tájra csend borult. Csak egy vékony, gügyögő hang törte meg a csendet.

-  Apa.

-  Mi? –kérdezte az anya. Karolina kinyújtott kezeit az apja felé. – Mit mondtál? – hangja hitetlenkedő volt, és egyben felhőtlenül boldog. Ez volt a kislány első szava.

-  Apa. – ismételte meg a szót a lányka boldogan.

-  Karolina! – suttogta halkan Voldemort nagyúr. Mindenről megfeledkezve indult el feléjük. Ám a szakállas, idős férfi Luna mellé ugrott. A sötétvarázsló megtorpant.

-  Ne gyere közelebb Tom! Nem nyúlhatsz hozzájuk.

-  Állj félre Dumbledore! Ne avatkozz bele abba, amiről fogalmad sincs! –sziszegte.

-  Lányom, neked kell dönteni. Maradsz, vagy velünk jössz? – Luna még egyszer, utoljára végigjáratta tekintetét osztálytársain, majd kikerülve az idős férfit és Karolina apját az ajtóhoz ment, majd így szólt.

-  Legyetek nagyon boldogok. Üzenem a családomnak, hogy nagyon szeretem őket. De meg kell értsetek. Nekem itt kell lennem. Vigyázzatok magatokra. –Sarkon fordult, és futva indult a házba. Egyenesen fel a szobájába. Karolina anyja karjaiban sírt. Az anya csak tompa zsivajként hallotta az eltűnő rabokat, és a halálfalók káromkodásait. Ő azzal volt elfoglalva, hogy síró lányát lecsitítsa. Remegve pillantott fel a nyitódó ajtó zajára. A küszöbön egy nagyon ideges férfi állt. Karolina apja. A Sötét Nagyúr bejött. Amint meglátta lányát, arcáról eltűnt a düh és a bosszúvágy. Kivette Luna karjai közül a bömbölő csöppséget, s magához ölelte.

-  Kicsi Karolina! –suttogta. Sokáig ringatta a gyereket, míg az végül álomba szenderült. Lefektette, és kiment Lunához, aki még mindig az ágy szélén üldögélt. Ő leült mellé, átölelte, és a hátát simogatta.

-  Miért? –kérdezte hosszú idő után. – Miért döntöttél így?

-  Mert a lányunknak apára van szüksége.

-  Miből gondolod, hogy én jó apja leszek? Nem lenne jobb, ha biztonságban lenne olyan emberek között, akikből nem süt a sötétség.

-  Jobb neki, ha az igazi apja mellett van. És egyébként is. Szeret téged. Ne feledd. Apa. Ezt mondta ki először.

-  Miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy vele maradjak?

-  Tudom milyen igazi apa nélkül felnőni. Sosem volt apám, elhagyott minket. Nem akarom, hogy Karolina is így nőjön fel. – egy ideig nem szóltak egymáshoz. Végül ismét a férfi szólalt meg elsőnek.

-  Köszönöm. Hálás vagyok, hogy engem választottál. Ha elhagytál volna, talán még mélyebbre süllyedtem volna a gödörben. De ti itt maradtatok velem. Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben.

-  Én is köszönettel tartozom. Ugyanis Karolina nélkül én már élni sem tudnék. Ő a levegő a számomra.

-  Nem csak miatta döntöttél így. Mi volt a másik ok?

-  Tudod, én nem hiszem, hogy bárki is kiirthatja magából a szeretetet, és az emberséget. Akárhogy akartad, neked sem sikerült. És tudom, hogy képes vagy szeretni. Karolináért mindent megtennél.

-  És érted is. Felébresztettél bennem egy olyan érzést, amit időtlen idők óta nem éreztem. Most érzem, hogy valaki szeret ebben az életben, és nem érdekből. – Egymásra néztek. Voldemort nagyúr megcsókolta Lunát. Szerelmesen összebújtak, és nem engedték el a másikat, egészen másnap reggelig. Akkor összeszedték minden holmijukat, és egy zsupszkulcs segítségével elutaztak valahova a világba.

Egy kis faluba éldegéltek tovább, elzárva a világ minden hírétől és eseményétől. Az eleinte három fős család bővült egy kisfiúval, akinek a Tomas nevet adták. Tom Denem nevet változtatott, s családjával együtt végleg eltűnt a világ szeme elől.