folytatás... 10.rész
Kivehetô ebbôl az elfogulatlan, pártatlan eljárás, a szakszerűség követelménye, a bíró törvényhez kötöttsége, a jó kormányzás zsarnokoskodás nélkülisége, az “önkényuralom” elutasítása.
“A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL” szólva a középkori nemzetközi kapcsolatok, a középkori központok elérése, külföldi katonai (kíséretek, testôrségek, lovagok), egyházi (szerzetesrendek, fôpapok), gazdasági (kereskedôk, kézművesek, agrártechnikai ismeretek) tényezôkkel való érintkezések elônyeit, országgyarapító hatásait értjük üzenetként.
A sokat idézett mondatnak: “Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendô”, ez a helyes értelme, hiszen ebben az idôben újkori értelemben vett nemzetiségi politika nem volt, s e megjegyzések – amint *Györffy György rámutat – nem itt honos, más nyelvűekre vonatkoztak.
“A TANÁCS SÚLYÁRÓL” olvasva a testület, királyi tanács különös súlyt kap királyi üzenetben: “A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyôzelmeket ô arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ô rakat és ô ront le ellenséges városokat.”
Vajon írhat-e így abszolút hatalomra törô uralkodó? Semmiképpen.
E sorokban a testületi vezetés, a többféle érdek érvényesítésének és a tudás, tapasztalat szerepének felismerhetôsége a nagyon figyelemreméltó. Itt van valahol a Szent Korona tagság csírája!
“A FIAK KÖVESSÉK AZ ELÔDÖKET” szavakkal a hagyománytisztelet, az apák szokásainak megbecsülése és követése, s – micsoda bölcsesség! – “az idegenek dicséretére szert így teszel”.
A “nemzeti sajátosságok” jelszavával annyiféleképpen visszaélô “Trianon sújtotta” “európai integrációs” korunkban milyen veretesen cseng: “Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra?”
“AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL” című rész a jó király ismérvének tartja a legnemesebb imádkozást, Isten segítségül hívását a kormányzásban.
Vaskos valláslélektani és teológiai művek azóta nyugtázzák az Istennel való beszélgetés óriási erejét és gyógyító jelentôségét. Ezer év távlatából szól a hatalom birtokosaihoz: “a folytonos imádkozás: a bűnöktôl megtisztulás és feloldozás”. “Imádkozz… hogy a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tôled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyôzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet.”
“A KEGYESSÉGRÔL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRÔL” szólva mondja: “Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövô reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erôs, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövôben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzôjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen.”17 – 61.
Mindezeket olvasva nem tarthatjuk igazi kérdésnek, hogy a Szentkorona-tan gyökerei visszanyúlnak-e *Szent Istvánig. Kivételes, egyéni és közösségi sors nyújtotta adomány, ha valaki olyan hatalmas tekintélynek és hírnévnek örvend évszázadok, s immár egy évezred elteltével, mint Szent István.
Méltán írta róla a történész az Isten- és nemzet-ellenes állam- és kormányforma végén, 1988-ban:
“Emlékezete köré olyan eszmerendszert rajzolt a magyar politikai gondolkodás, amely a feudalizmus évszázadai során az államhatalom, az uralkodás, a függetlenség, a területi egység, a rendi törekvések szimbolikus kifejezôje volt. A politikai gondolatok természetébôl adódóan ezek az elképzelések mindig történelmileg meghatározott, és éppen ezért gyakran eltérô érdekeket fejeztek ki.
Istvánt halála után 45 esztendôvel szentté avatták. A szent jelzô azonban az ô esetében nemcsak vallási jelentést hordozott, hanem nagyságának világi elismerése is volt. A szentté avatás egyszerre fejezett ki egyházi és dinasztikus érdekeket. Az egyház az áhítatra ösztönzô apostoli szentet kereste István “példaadásában”, a királyok erôs kezű elôdjüket, tetteik igazolóját találták meg benne. Árpád-házi királyaink ôt tartották ôsüknek: az ô jogán uralkodtak, késôbb pedig az számított törvényes királynak, akit a Szent István koronájának tartott Szent Koronával koronáztak meg. A korona az ô nagyságára emlékeztetve nyerte el a szent jelzôt.
A különféle társadalmi törekvések is a szent királlyal próbálták bizonyítani vágyaik s követeléseik igazát. A süllyedô szabadok ugyanúgy az István kori jogaikra hivatkoztak, mint késôbb a kiváltságaikat féltô és védô köznemesek. És az egyik legjelentôsebb parasztmozgalom részvevôi is – 1437-ben – a nagy király állítólagos oklevelét keresték, amelyben – mint a *Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés során, hitték – szabadságjogaikról rendelkezett.
A szent királyra utalt a szentkorona-gondolatban kiteljesedô nemesi-rendi állameszme is. A király és a nemesek, a nemesi nemzet között megosztott közhatalom elve azonban valójában az Istvánnál még meglevô királyi hatalom túlsúlyának eszmei revízióját jelentette. Werbôczy a Szent Koronában, a korona tagságban – a királyokkal szemben is – a nemesi szabadságjogok zálogát látta, és egyúttal kirekesztette ebbôl a köznépet.” 218 – 226.
Amennyire igaz tény, hogy a magyarság túlnyomó jobbágyparaszti része kívülrekedt a Szentkorona-tan keretein, nem bírva a Szentkorona-tagság formális jogi elônyeivel sem, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet maga nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, engedte be az addig jogfosztottakat az alkotmány sáncaiba, Európában párját ritkító politikai bölcsességgel mondva le jogairól.
Az ún. rendi alkotmányt helyesen és méltányosan a kor társadalmi-politikai viszonyaiba ágyazva vizsgálhatjuk.
Amikor a Szent István kezenyomát viselô Intelmeket tanulmányozzuk, felismerve a X. század magyar uralkodójának üzenetét jóról, rosszról, kormányzásról és imádságról, úgy, ahogy azok Imre herceghez minden bizonnyal eljutottak; amikor a Szent István nevétôl és emlékétôl elszakíthatatlan Szent Koronában hazánk sorsát ismerjük fel; amikor a magyar alkotmányosság története és hitünk szerint jelene kulcsfogalmának tartjuk a Szentkorona-eszmét, akkor a magyar alkotmányosság központi eszméjét, a Szentkorona-tan egyik forrásvidékét kell látnunk az Intelmek-ben.
Az Árpádok korában a koronaeszme erôteljesen bontakozik ki, az oklevelek tanúsága szerint a magyarországi művelôdésben igen jelentôs egyházi hatást hordozva.
A kora nemzeti sorskérdéseit taglaló testôríró, *Bessenyei György 1777-ben írta le ezeket a sorokat “a scithiai pogány hitet” kényszerűen fellobbanni engedô I. András koráról, mintegy megmutatva a nem egyházias szemlélet példáját.
“Magát a hitet megtagadták, azonban királyokat ugyanazon hit által kívánták szentelni, melyet a király koronázásban ezáltal szentségnek lenni megismertek; különben pedig átoknak, veszedelemnek tartották.”462–43.
Íme a korona különleges ereje és jelentôsége: erôsebb a hitbéli ellenszenveknél és rokonszenveknél! Majd ezt mondja:
“Soha a magyar korona erôs és állandó békességgel, szomszédaival kötött hasznos frigyekkel magát nem erôsítette. Szomszédai minden idôben mindnyájan ellenségei voltak körülötte, és csak akkor békéltek, ha gyôzettettek. A magyaroknak mindég verni kellett elôbb, ha frigyet akartak.”462 – 40
Felismerhetô a pogánykori és keresztény karizma bizonyos folyamatossága, amit *Eckhart *Deér József nyomán említ:
“A magyar alkotmányfejlôdést még a nem hűbéri államokkal szemben is a királyi hatalom nagy ereje jellemzi, s ez túlnyomó részben a magyar nemzet török faji jellegére vezethetô vissza. A fejedelmi család pogánykori karizmáját az egyházi felkenésen és a koronázáson alapuló keresztény karizma csak még jobban megszilárdította, és olyan erôssé tette, hogy még akkor is fennállott, ha gyenge egyéniségek viselték a koronát.”128 – 35.
Már a XIII. században a koronaeszmére utaló adatok láthatók az oklevelekben, hála az igen fejlett és kötelezô formulákkal működô hiteles helyeknek, mindenekelôtt a kiváló kancelláriai gyakorlatnak.
Az Árpád-ház tagjai Szent Istvánnak köszönik a koronát. A közvélemény a Szent Koronával való koronázásból eredezteti a királyi jogokat.
*Gentilis bíboros, pápai legátus 1309-i oklevelében szól a Szent Korona tiszteletérôl, “mert benne rejlik a királynak, a királyságnak joga”.
A koronának misztikus erôt tulajdonítanak, a XIII. század közepétôl illetve a Sacra, Sanctissima (szent) jelzôvel.
A király személyét és méltóságát szoros kapcsolatban mutatja “a mi koronánk” (corona nostra v. corona nostra regia). A király személyének kijáró hűség a koronát is illeti, a köteles hűség nemcsak az uralkodónak, hanem a koronának is kijár (fidelis corona regie). Aki a korona érdekei ellen tesz, hűtlenséget (infidelitas) követ el, és a korona hívébôl (fidelis corona regie) a korona hűtlene (infidelis corona nostra) lesz.
Az angol Magna Charta jelentôségével mérhetô 1222. évi Aranybulla 31. cikke szerint a *nádor ne engedje se a királyt, se a nemeseket, se másokat az aranybullától eltérni, “hogy ôk is örüljenek szabadságuknak, és ezért nekünk és utódainknak mindig hívek legyenek, s a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg”. Ezért a XIII. század a corona regni, az ország koronája fogalmának elôtérbe kerülése a királyi koronával (corona regia) szemben. Találóan mondja *Bartoniek, hogy “a Szentkorona eszméjének változásai… a magyar alkotmány történetének leghívebb… kifejezôi: … azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók egymáshoz való viszonya átment”.40 – 69.
Amikor tehát megjelenik a szabadságjogokat védô, történelmi alkotmányunk egyik alapkövének tekinthetô Aranybullánk, azután nemsokára nemcsak az “ország koronája”, azaz a Szent Korona kerül az oklevelek fontos szövegrészeibe, hanem egyúttal az a jelentés is uralkodó lesz, hogy a Szent Korona iránti szolgálatok és hűség az államnak, az országnak teljesített kötelesség teljesítéseként értendôk, noha a király és az* ország szolgálata nem válik el hangsúlyosan.
“A »Szentkorona« a XIII–XIV. században, tehát a Szent István-nemzetség fiágának utolsó tizedei alatt, s a nôág (az Anjouk) nem egészen egyszázados országlásának idején, a következô értelemben említtetik. A magyar Szentkorona eszméje kifejezi egyfelôl az alattvalóknak a királyhoz való viszonyát, másfelôl – s ez az Anjou-kor, a XIV. század újítása – a Magyarországot körülvevô, hódított tartományoknak az anyaországhoz való viszonyát. Ezért van, hogy Moldva, Havasalföld s a határmenti lengyel tartományok: Ladomér és Gácsország »a magyar Szentkorona tartozékai«, fejedelmeik »a magyar királynak és magyar Szentkoronának esküsznek hűséget és tartoznak engedelmességgel.« A szent korona reprezentálja ezenkívül a magyar államot a külfölddel szemben is: mik*or Nagy Lajos 1382-ben Turinban békét köt Velencével, akkor az errôl szóló békeszerzôdés megszabja, hogy Velence a kikötött hadisarcot fizeti a magyar királynak és utódainak, kik ôt az országlásban és koronában (!) követik, valamint magának a koronának, mely Magyarországot reprezentálja. De ez a kor is a Szentkoronában látja még összpontosítva az egész királyi jogot, vagyis mai fogalmaink szerint: az egész akkori magyar államot. Ez a tartalma a XIV. században – az Anjou-korban – a »magyar Szentkorona« fogalomnak, ez az értelme a magyar Szentkorona eszméjének.
A Szentkorona-fogalom tehát az Anjou-kor egész tartama alatt is – csakúgy, mint legelsô kezdetein – különálló valami a király személyétôl:* személyfeletti. Személyfeletti *Apród János küküllei fôesperesne*k Nagy Lajosról írt művében is, márpedig ez a munka híven tükrözi vissza a XIV. századvégi közvéleményt. De a Szentkoronának döntô jelentôsége tűnik ki abból is, hogy* mily szívós következetességgel ragaszkodik az ország közvéleménye a valódi, ôsi Szentkoronával való koronázáshoz *Károly Róbert uralomraléptekor. Ezért igyekszik minden trónkövetelô mindenekelôtt azt hatalmába keríteni.”40 – 70-71.
Kivételes helyzetekben megmutatkozik a Szent Korona önálló jogalanyisága, személy (király) feletti jellege, mint egyébként állandó jellegzetesség.
Amikor 1401-ben, mintegy fél esztendôre fogságba vetik *Zsigmondot az ország bárói, a felségjogokhoz tartozó ügyekben az országtanács, mint az ország, a regnum, a rendek képviselôje intézi az ország sorsát, használva az akkor megvésetett pecsétet:
“Sigillum sacre corone regni Hungariae”. Magyarország Szent Koronájának pecsétjét az ország, a Szent Korona nevében használták, nem a király nevében. A fôhatalom a Szent Koronáé, az alattvalók a Szent Korona hívei. Van persze elôzménye ennek, hiszen oklevelek tanúsítják, hogy a királyi adomány a koronának, ennélfogva a királyok sorának teljesített hű szolgálatok következménye. A királyi kancellária még Zsigmond idején is a király méltóságát és jelképét a Szent Koronát együtt tekinti az államhatalom alanyának. Mégis – bár beleértik a király személyét – a Szent Korona primátusa a XIV–XV. században nehezen vitatható, azt pedig, hogy a király személye, s ezáltal a királyi korona lenne meghatározó vagy elsôbbséget élvezô, még az igen óvatos Eckhart sem állítja.
A XIV. századtól a perben kihallgatott tanúkat “Istenben való hitükre és a király és az ô szent koronája iránti hűségükre” esketik meg a királyi udvar parancsára.
Az erdélyi három nemzet 1459-ben történt unióba lépésekor Magyarország Szent Koronája iránti törhetetlen hűségét fejezi ki. Bajcsy-Zsilinszky Endre írja 1944-ben kiadott, Genfben angolul megjelent könyvében a Szentkorona-eszme nagy becsét hangsúlyozva:
“Aligha létezhetnék ékesebben szóló bizonyítéka a Szent István építette magyar állam oszthatatlan és rendíthetetlen belsô egységének vagy a magyar állameszme és a magyar politikai géniusz meggyôzô erejű kisugárzásának, mint az, hogy Erdély németségükre oly féltékeny, hideg és *önzô szászai, akik politikai szűklátókörűségükben sohasem voltak képesek rá, hogy mint az Észak-Magyarországon élô, és az erdélyiekhez hasonlóan szintén a Rajna-vidékrôl származó szepességi szászok, valaha is azonosítsák magukat fogadott hazájukkal akár lelkileg, akár jogilag, akár társadalmilag, közös megállapodás útján építették ki a maguk különálló önkormányzatát, s fenntartás nélkül illeszkedtek be a magyar állam eszmei és szervezeti egységébe. Alig pár évtizeddel azután, hogy *Mátyás király 1481-ben szentesítette a szász “universitas”-t, Nagyszeben polgármestere, *Altenberger megszerkesztette a szászok nürnbergi, magdeburgi és iglói forrásokon alapuló jogszokásainak gyűjteményét. A szász jog e gyűjteményében találjuk annak az eskünek a szövegét, amit beiktatásakor minden tisztségviselônek le kellett tennie:
»Esküszöm Istenre, a Szűz Máriára, a mennyek királynôjére, és minden szentekre, hogy minden tárgyalásomban kötelességtudó és állhatatos leszek a mi Legkegyelmesebb Urunkhoz, Királyunkhoz és a Szent Koronához, szintúgy a Testülethez, hogy annak minden erôm szerint becsületet szerezzek, hasznára váljak és elômozdítsam az igazság szolgálatát; igazságot szolgáltatok nem tekintve sem barátra, ellenségre, sem gazdagra, szegényre; elhárítok minden barátságot, nyereségvágyat vagy adományt; kiváltképpeni gonddal istápolom az özvegyeket és árvákat, megoltalmazván ôket, ha szükséges, saját eszközeimen túl is; a Tanács üléseinek titkait csupán azok elôtt fedem föl, akik arra jogosultak. Isten és minden szentjei úgy segítsenek!«
Ebbôl az ünnepélyes hűségeskübôl, amelyet épp azon nemzet egy tagja kellett hogy letegyen, amelyik a magyarságtól és a magyar nemzettôl legtávolabb állt, kiviláglik, hogy mekkora is volt a Magyar Szentkorona varázsa, hatalma és ereje. Mint abból is, hogy ugyanez az ellenállhatatlan szuggesztív erô tette az ádáz és félelmet nem ismerô huszita vezért, Giskrát, Mátyás király leghűségesebb zsoldoskapitányává, aki *személyesen intette Boroszló polgárait, hogy maradjanak a jövôben is hűségesek a Szentkoronához.
Ha Erdély autonómiájának történelmi fejlôdését vizsgáljuk, a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez az autonómia teljes egészében egy olyan idôszakban jött létre, amikor – bár a Magyar Királyság kényes nemzetközi helyzetben volt, s életére ránehezedett az oszmán-török elôretörés fenyegetése – az ország történelmének egyik legfényesebb és legvirágzóbb korát élte, s hogy ennek az autonómiának mind az eszméje, mind a szervezete javarészt Erdély három »nemzetének« unióján alapul. A fenyegetés és a szükség hatására, de nem a kényszerére, hanem Erdély magyar, székely és szász népének megfontolt és szabad elhatározásából! És az is kétségtelen, hogy a többévszázados elôkészítô munka nélkül, ami épp a legnagyobb veszedelem és a legmélyebb válság idején ért a csúcspontjára, a politikailag független Erdélyi Fejedelemség nem tudott volna olyan magától értetôdô természetességgel alakot ölteni, és a maga államiságában már a kezdet kezdetétôl olyan egészséges erôt és energiát kifejteni. Erdély és népei a körülmények által rájuk kényszerített politikai függetlenség állapotába olyan alkotmányszerkezet birtokában léptek át, amelyet a maguk szabad akaratából és jószántából akadálytalanul hoztak létre.25–28-29.
Íme a Szentkorona-eszme szellemisége és hatalma!”
*Károly Róbertet trónralépésekor harmadszor is meg kellett koronázni Szent István koronájával, amint Mátyás király is ragaszkodott már évekkel királlyá választása után (1464-ben) a Szent Koronával való megkoronázáshoz, erôsítve ezzel a Szent Korona misztériumát.
A korona kultusz érdekektôl és politikai akarattól függô voltát, egyúttal a középkori értelmű nemzeti szuverenitás megmutatkozását látjuk az 1440-es koronázáskor, amelyet az elsô igazi királyválasztásnak is nevezhetünk. Ekkor *I. Ulászlót nem a távol levô Szent Koronával, hanem – politikai ésszerűségre hivatkozva – valószínűleg Szent István fej ereklyetartójával koronázták meg a rendek, hangoztatva, hogy a király megválasztása, a hatalom átruházása, a korona ereje az ô akaratuktól függ. Ekkor nagyot emelkedtek a rendek a királyi hatalommal szemben, igazi alkotmányjogi tényezôvé váltak. “Az 1440-es évektôl kezdve pedig csaknem kizárólagosan az ország koronája szerepel az oklevelekben…”.128 – 102-103
Már az eddig elmondottakból is kitűnt, hogy a korona némileg már a XIV. század utolsó évtizedeitôl kezdve, de még inkább az 1440-es évek óta más jelentésű fogalommá lett, mint az elôzô korban volt. A fogalom kialakulása szerves fejlôdés útján történt. Azelôtt a korona, rendesen a király személyével együtt, a királyi méltóságot jelentette, a közjogi vonatkozások az ország lakosai és a király személye között állottak fenn, az alattvalók neki tartoztak hűséggel. (Az idôk múlásával, a hatalmi viszonyok változásával a fejlôdô alkotmányos gondolkodás szükségesnek tartotta, hogy a mindenkori király változó személyét valami állandó gyűjtôfogalom váltsa fel. A korona elôtérbe nyomulása az Árpád- és Anjou-dinasztiák kihalása után azt jelenti, hogy a közjogi vonatkozások alanya állandósul, s az a nehézkes mód, ahogyan eddig az államhatalom alanyát megjelölték, az egyes királyok személyének felsorolása, az ôket egybefoglaló korona személyiségének ad helyet. Érthetô tehát, hogy azok a vonatkozások, amelyek régen a király és az alattvalók között fennállottak, az államhatalom szubjektuma, a korona és az országlakók közt alakulnak ki.)
A hűség, mely az ország lakosait eddig a kir*ály személyéhez és az ô koronájához fűzte, most már az ország koronájához és csak azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez, kapcsolja ôket. A személyes hűség, amely sokban emlékeztetett a hűbéri hűségre, magasabb fogalommá, állampolgári hűséggé kezd átalakulni. Aki hűségét kiváló szolgálatokkal bizonyítja, az »Magyarország szent koronájának állapotát állítja helyre és javítja«, amint Zsigmond adományleveleiben hangsúlyozza, s az ilyenek jutalmazása mind a királynak, mind a szent koronának hasznára van.
A XIV. század végétôl kezdve végbemenô nagy alkotmányos változást legjobban az a tény juttatja kifejezésre, hogy, ha valamely elôkelô külföldi családot az ország rendjei maguk közé fogadnak, az miként *Stibor vajda és testvérei, nemcsak a királynak fogad hűséget, hanem tiszteletet is »Magyarország szent koronája, továbbá a fôpapok és bárók és az ország hű lakói, a nemesek közössége iránt.« Megígérik, hogy minden módon elômozdítják a királynak, az ország szent koronájának, a fôpapoknak, báróknak és a nemeseknek tiszteletét, hasznát és elônyét, és semmiben sem fognak velük szóval vagy tettel szembeszállni. De az ország fôtisztviselôi is hűségesküt tesznek a király mellett az ország koronájának is.”128 – 102-103
A Szent Korona alattvalója az ország minden lakója, akár teljes jogú, akár nem, nemzetiségre tekintet nélkül. A Szentkorona-tanban kifejezôdô magyar alkotmányos felfogás nem különböztet magyar és más, “az ország szent koronájának alávetett nemzetű férfiak”, a Szent Korona alattvalói, mai szóval magyar állampolgárok között.
Más dolog persze a Szentkorona tagság. Ez csak a rendek tagjait, az országgyűlésben képviselteket illeti meg. A XIV. század végétôl az országot nem a király birtokaként, hanem a korona hatalma alatt álló területként emlegetik. Minden országrész vagy terület kisebb elidegenítése a korona sérelme, hiszen a korona egyesíti az országot, védi egységét. A városok mint a király régi birtokai, ragaszkodnak közvetlen függésükhöz és elidegeníthetetlenségükhöz. Ezek az elvek törvények sorában jelennek meg.
A hűtlenség vagy megszakadás esetén a háramlás ill. visszaháramlás alanya a Szent Korona. Hunyadi János kormányzósága idején – amikor királyra háramlásról nem lehetett szó – vált állandó alkotmányos szabállyá.
Ismételten és hangsúlyosan említik a különbözô források Raguza (ma Dubrovnik) hűségét a Szent Koronához. A raguzaiak nem a koronában látták a királyi hatalom jelképét, hanem a királyban a korona megszemélyesítôjét. Így írnak a magyar királynak: “Megkaptuk a levelet, mely által kegyes koronátok kegyes volt velünk közölni…”; vagy: “koronátok parancsai”.128 – 136
*V. László oklevele írja 1453-ban: “Az ország szent koronája ellen lázadt fel” a moldvai és havasalföldi vajda a törökhöz való csatlakozásával.
A hosszan sorolható példák folytatása helyett nagy nyomatékkal kell ismét megemlíteni a nevezetes 1440. év “quasi alkotmánylevelét” – ahogyan *Bartoniek nevezi –, mert az országlakosok akkor egyértelműen kijelentik, hogy a korona “érdemét”, azaz erejét, hatalmát nekik van joguk megállapítani, a királyi hatalmat ôk ruházzák a királyra, a nép akaratával való koronázással. Az 1440-tôl 1464-ig távollévô korona fogsága alatt – amíg *III. Frigyes császár kezén van – sem szenvedett zavart a királyi hatalom gyakorlása. Ez akkor is igaz, ha a következô országgyűlés kétségbevonta az 1440-ben megválasztott *I. Ulászló koronázásának alkotmányosságát.
“Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szent korona, amelynek szent jelzôje a XV. században gyakran elmarad, az államhatalom alanyát jelenti: a királyi udvar felfogása szerint legtöbbször a mindenkori király személyét, más, elsôsorban külfö*ldi felfogás szerint, az ország báróit vagy a királyt és az ország báróit együttesen; azokat akiket a XII–XIII. században »regnum« névvel jelölnek, az »országot«.
Amint a regnumnak, az országnak legrégibb idôtôl fogva területi jelentése is van, úgy a korona is kifejezi az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom területét és védi ennek egységét, sérthetetlenségét, részeihez fűzôdô jogait.
Az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom minden részének lakói a korona alattvalói; hűséggel tartoznak neki, viszont ô joga*ikat tartja fenn és védi meg. A korona területi jogaihoz hasonlóan a hozzá tartozó egyéb jogok sem idegeníthetôk el, így elsôsorban a korona jövedelmei, melyek régebben a király jövedelmei voltak. A királynak a birtokokban rejlô joga a korona jogává válik, a birtokok tehát magszakadás vagy hűtlenség révén a koronára szállnak vissza és tôle erednek, ha eladományozzák ôket.
A szent korona tehát a XV. században, *Werbôczy elôtti korban kialakult államszemélyiség, az állami cselekmények jogalanya, melyet külföldön morális személynek tekintenek, akaratáról beszélnek és szerzôdésre lépnek vele.”128 – 140-141.
A XV. századnak két nagy üzenete van a Szentkorona-tanról. Az egyik szerint a nemesek joga a királyválasztás, ôk testesítik meg a kor fogalmai szerint való népfelséget. A másik szerint a rendek, az ország ügyeinek intézôi – értelemszerűen a nemesek, fôpapok, a XVI. század elejétôl véglegesen szabad királyi városok (ezáltal közvetve polgáraik) – a “Szent Korona tagjai”. A Szentkorona-tagság, mint országtagság a magyar politikai gondolkodás egyik legjellemzôbb, legmélyebb gyökerű fogalma.
A “Szent Korona teste” a középkorban nehezebben értelmezhetô. Teljes test, “corpus totum” gyanánt tekinti a magyar rendiség elôször Magyarország és a melléktartományok területét, másodszor magát a magyar rendiséget, 1459-tôl a királlyal mint fejjel együtt. Ami nekünk a legfontosabb: a Szent Korona is testnek (corpus) tekintendô, fejjel (a királlyal) és tagokkal (nemesekkel és nemesi jogú testületekkel).
A Szent Korona egész teste, így leírva nem található középkori oklevelekben, annál inkább a köztudatban. A Magyar Szent Korona egész teste, melyben a fej a király, a tagok a nemesek és nemesi jogúak, majd 1848-tól az egész nemzet, így kifejtve, mintegy “rekonstrukcióként”, talán túlszínezett, romantikus retorikával, mintegy kínálkozva az Eckhart-i bírálatnak, *Timon Ákos XIX–XX. századi tollának terméke. Ezért mondják egyesek – így *Sarlós Márton, a budapesti egyetem jogtörténész professzora az 50-es évek végén – hogy a Szentkorona-tan Timon kitalálása. Pedig árnyalt valóságában ott van az a középkori oklevelekben, az összegezô *Werbôczy István nagy művében, és a működô közjogban.
A feudális kor igazságszolgáltatásának növekvô igényei miatt halaszthatatlanul szükségessé vált egy átfogó kodifikációs tevékenység. Amint a Hármaskönyvet megerôsítô királyi privilégium mondta, “az ország törvényeinek és szokásainak… különbözô és sokféle magyarázata következtében… úgy az ítélô bírák, mint a perlekedô felek lelkei nagy bizonytalanságok között hánykolódnak”.291a – 125
Az ország “szokásait és jogait” össze kellett írni már az 1498:6, majd az 1500:10 tc. értelmében. Miután *Ádám ítélômester és a királyi udvarban működô kuriális bíróságok ülnökei nem jártak sikerrel, *Werbôczy István országbírói ítélômester, a *Szapolyai János erdélyi vajdát támogató nemesi párt egyik vezéralakja kapott megbízást Magyarország szokásjogának összegyűjtésére. Werbôczy összegyűjtötte az élô szokásjog testét, a történetileg összegyűlt okleveles anyagra támaszkodva. Művébe belefoglalta még a köznemesség, az egyenjogúságra épülô nemesi ország érdekeit szolgáló dokumentum-szövegeket, Mátyás, *II. Ulászló dekrétumait.
Ebben az idôben az íratlan jog, másnéven szokásjog (consuetudo, jus consuetudinarium) igen fontos, mondhatni: legjelentôsebb forrása volt a magyar jognak. Werbôczy elfogadott elmélete szerint a dekrétumok igazi erejét, szokásjoggá válását az állami szervek gyakorlatában hosszasan tartó alkalmazásuk adja, míg a nem alkalmazott joganyag kiesik az országos jogból, hatályát veszíti. A szokásjog e jellegén írásbaf*oglalása nem változtat. Érvényesüléséhez és gyökeressé válásához szükséges, hogy
– okszerű (rationabilis) legyen, “a közjóra irányuljon”,
– kellô idôn át tartó, “idôsült” (praescripta) legyen, azaz az elsô alkalmazástól legalább tíz év, míg a felségjogok körében emberemlékezetnyit meghaladó idô teljen el,
– a szokás ismételt cselekvésben, gyakorlatban nyilvánuljon meg, azaz a cselekvések gyakoriak legyenek (frequentia actuum).
A szokásjog szerepe lehet törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényhozó, de mindenképpen nélkülözhetetlen. Olyannyira igaz ez, hogy a XVI. századig nemigen hivatkoznak sem a bírói ítéletek, sem más oklevelek törvényekre (dekrétumokra), hanem annál inkább “az ország régi szokására” (antiqua regni consuetudo).
Ezekbôl a formulákból elsôsorban, részben pedig római jogi ismeretekbôl és néhány dekrétumból tevôdik össze az 1514-ben elkészült és az országgyűlés elé terjesztett latin nyelvű munka: “Tripartitum corpus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae” (Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). A rendek az országgyűlésben elfogadták e Tripartitumot, a király megerôsítô levélbe foglalta, de nem szentesítette, azaz nem látta el pecsétjével. Nem hirdették ki a megyéknek való szétküldés bevett módján. Nem vált törvénnyé a fônemesi párt ellenirányú érdekeltsége miatt, bár ezt bizonyító okiratokra nem hivatkoznak a jogtörténeti munkák.
Az egy és ugyanazon nemesi szabadság, a nemesi jogegyenlôség, az “una et eadem libertas” elve, amely szerint – noha vagyonilag nem egyenlôk a rendek – nem illeti több a fôpapot és fôurat a nemesi szabadságjogokból, mint bármelyik köznemest, ez volt *Werbôczy István merész és ilyen formában korábban más forrásokban ki nem fejtett, noha a történelmi tényekbôl levezethetô adaléka a magyar szokásjoghoz.
A minket elsôsorban érintô közjogi vonatkozások némileg elszórtan, több helyen, de elsôsorban az I. rész 3. és 4. címében (titulusában) és a II. rész 4. címében (titulusában) találhatók meg a következôk szerint:
“I RÉSZ 3. CZIM.
Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást
mikép ruházták át fejedelmünkre.
Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden fôpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak egy és ugyanazon elôjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felôl, hogy a mi nemességünk, a melybôl a báróság és minden egyéb fôuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékom röviden megmagyarázni.
1. §. A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a kit saját érdeme megnemesít, mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily módon:
2. §. Midôn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából jöttek, több tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére, a tolvajok, rablók s egyéb gonosztevôk megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tôrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetô szó: mondván: »Istennek szava, és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.
3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István elsô magyar király, dicsôséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.
4. §. Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.
5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségbôl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.
6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébôl, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Ôt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítô és a nem nemesektôl megkülönböztetô birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettôlfogva Ô tôle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.
7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”
Ez a rész *Thuróczy János 1488-ban megjelent *Kézai Simon XIII. sz. művét követô munkájából származik, tükrözve az ôsi egyenlôség “radikális” gondolatát, a királyválasztás eszméjét.
“4. CZIM.
Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erôsítik meg.
A valóságos nemességet tehát katonai élettel s tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.
Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.
< |
AJÁNLOM AZ OLDALT
