A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és ôrzôje
Szerző: Dr Zétényi Zsolt (Püski Kiadó, 1997)
Forrás: Alkotmányossági Műhely és Fórum Társaság
kiemelkedően közhasznú egyesület
elnök: Fáy Árpád
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm
1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tűzô napsütésben, a várbeli királyi palota kapuja elôtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.
Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint úgynevezett elôkelôség. Áhítatos csendben mozdult elôre a sor. Izzott a kánikula.
Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaôr.
A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt.
Megértettem, amit tanultam, hogy a Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény; hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar nemzet, a magyar nép; hazánk.
És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat, akkor királyságot, res publicának – a közösség ügyeinek képviseleteként.
De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tűnô vad indulatot is, ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.
1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építôművész, Kotsis Iván épületei között nem szerepel a lexikonokban, mintha el se készült volna…
Zétényi Zsolt jelen művében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét; bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat. Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megôrizve, a hazáját szeretô ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.
Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának) nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbôl, se közéletünkbôl, se lelkünkbôl ne száműzzük többé a Szent Koronát.
*Nemeskürty István
I. *
Elöljáró beszéd*
A Szentkorona-eszme jelentôségérôl,
tartalmáról és egyediségérôl*
“Ahol a korona, ott van Magyarország”
*Révay Péter koronaôr, 1613.
Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és méltatlanul mellôzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos, évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek “gyakorlatias” idôszakában.
Aligha van példa arra a helyét keresô Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés állapotában lévô, a békeszerzôdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülô darabjai okozta sebek által szenvedô Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékű igazi gyémántja a magyar Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell bányásznunk évszázadok rétegeibôl, elválasztva a múló idôvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a maradandó kincstôl.
Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság, történelmi meghaladottság, osztályérdekű misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelôl, az egekbe emelô magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának kijáró várakozással másfelôl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.
A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbôczytôl, *Révay Péter koronaôrtôl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétôl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár Kálmántól és a nagyhírű *Eckhart Ferenctôl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzôt említsünk a könyvtárnyi irodalomból.
A kritikus, elerôtlenítô – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütô erejű képviselôje *Eckhart Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvű szellemtörténeti, de pozitivista módszerű, regionális összehasonlító szemléletű jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány művelôi többségének véleményét, még akkor is, ha a leegyszerűsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista” értéknélkülisége nem írható az ô rovására.
A ma is uralkodó – *Eckhart-követô – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelôen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fôrendek kívántak osztozni ezáltal a királlyal a hatalomban. *Werbôczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármaskönyvében… elméletet dolgozott ki, mely szerint minden fôpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen illeti meg”. (Id. mű 230. o.) A tankönyv 1995-ös bôvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri Werbôczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következô részeket: “A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fôhűbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hűtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)
“A királyi fôtulajdonjog fô tételei:
1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a nemesek közössége (communitas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).
2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).
3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).
4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hűtlenség elnevezés alatt értett bűncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”
“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.
A korona elsô királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetű” hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentôs hatalom nincs az országban, a királyi hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”
A fejlôdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késôbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibôvül: a király és a felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.
Mikor pedig a király kiiktatásával a fôurak idônként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságára alapozza intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat, ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is, amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.
A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözôdik a szent korona eszme változásában is, amely azután *Werbôczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbôczy szerint már elsô királyunk megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fôhatalommal és a kormányzással együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak tartjuk…” – írja Werbôczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbôczy Kézai Krónikájából vette.)
A szent korona tehát Werbôczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezô nemesi communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg. Werbôczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetôs elmélet volt.
Ezzel a szent korona eszmével Werbôczy az una et eadem libertas elvébôl kiindulva a nemességnek azt a politikai törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fôpapokkal és fôurakkal ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai harcához.
A nemesi jogegyenlôség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fôpapok és bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor *Werbôczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét, jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési viszonyok hűbéri elmaradottságán, a polgári erôk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát. Megjegyezzük, hogy a Werbôczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak megfelelô hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek számít. A rendi országgyűlésbôl valóban nem is próbálták késôbb sem kirekeszteni e városok követeit.
A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét” hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késôbb *Timon Ákos és más jogtörténészek, történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernô, de fôként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és *Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelôl azt állítva, hogy a rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének még választójoga sem volt; másfelôl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelôen nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”
A korábbi kiadásokban szereplô “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követô “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt. Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216
Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylô, itt nem idézett szóvirágaitól):
Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetô feudalizmus volt, mert az uralkodó és az adományos között nem volt szerzôdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza szolgálatát, s nem a hűbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.
Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idôben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett gyôzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával ôszinte és állhatatos hűsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követôinktôl és akkori híveinktôl.”128 – 88-89.
A Szent Korona tanát Werbôczy összefoglalta, de nem ô dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegô királynak éppen a Szent Korona iránti hűség miatt kell ellenállni.
*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ôsforrása a nemzet, ô ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.
Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbôczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynô távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem elôtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 – 67.
Amikor az esküszegô *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent Korona nevében kormányozva.
A XV. század közepén, az 1440-es országgyűlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint – szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérôl és a hatalom-átruházás elméletérôl, mint késôbb Werbôczy. “… XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetôleg annak akkori képviselôi: az országgyűlés. Ez a felfogás egyfelôl a magyar tradíciókból, de másfelôl – s ez kétségtelenül megállapítható – az egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” “És a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenô gondolattöredékekbôl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfű Gyula is.
Amikor Werbôczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbôczyanust megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrôl, közjogi viszonyról beszél, amelynek nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbôl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedô nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözô vagyoni állapotú, nem nemes és nem magyar nemzetiségű polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettôl, a “natio hungarica”-tól teljesen különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségű embereket jelölte, a magyar nép, mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a közös kultúra és a más népekhez képest eltérô érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a szó legújabbkori értelmében vett nemzetrôl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szűkebb körre kiterjedô kultúrnemzetrôl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)
A Szentkorona-eszme – Werbôczytôl függetlenül – létezô tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elôtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetô az államfôtôl és a politikai nemzettôl megkülönböztethetô és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlôdésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy műve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.
Mindenképpen idekívánkozik a kitűnô Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetô címervitában az ún. *Kossuth címer mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérôl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a koronához fűzôdô általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a nemzetbôl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó területekrôl, mint a nemzeti igények kifejezôjérôl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendűeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar specialitás tehát.
Mi volt akkor az eltérô, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitűnô jogtörténész, aki könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérôl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az egyik, hogy a koronához fűzôdô tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelôt. Ezzel szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely elvont, csak ideálisan létezô koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettôl fogva fennállott. A korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fűzte.” (152. 1.)
A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérô vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona iránti hűség gondolata. Más országokban a hűség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához hű. “Ez a hűség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)
Ebbôl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.
Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlôdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az országgyűlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tôlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot kontrolláló, sôt nem egy esetben elgáncsoló rendi erô mindig elônyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.
Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett országaiban mindenütt megindította az erôszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A városokban fegyveres erôszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elűzték a papokat és tanítókat, s a protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a nemességhez, mely abban az idôben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona országaiban a nemesek minden támogatás elôl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “ô felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.
Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király, hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a gálszécsi gyűlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte ôket a hasonló sorstól.
A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48
A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élô, a nemzeti jogfejlôdést összegzô és meghatározó közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál, különösen Angliában), de ezekbôl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezô erôvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlôdött ki belôle az állam személyisége. Magyarországon igen. Miért? Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai szükségszerűség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsô és külsô viszályok közepette nem jelentették a fôhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelô közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett társadalmi-politikai folyamatokban kereshetô a *Szent István elôtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen folyamatok már csak nyomokban követhetôk oklevelekbôl és törvényekbôl, annál nehezebben, minél régebbi korokat szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és közjogával.
Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentôsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és idôszerű magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…
Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya – című tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsôsorban szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.
Itt azonban elôször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály, amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan, elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébôl, szellemtörténeti és jogászi értelmezésébôl és értékelésébôl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére. És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával, hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébôl az adatok lelkét kivonatolva, a jogtudomány szűrôjén átszűrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.
Ez nem az adatgyűjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elôkészítô munka ugyanis épp annyira értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezôbb, annál igazabb és hűbb képet ad a szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy elôsegítik.”318 – 29.
Olvassunk még bele *Révay Péter koronaôr 1613-as írásába:
“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérôen, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája ôrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elôadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messzirôl meglátták e felségjelvényt, mondják meg ôszintén, nem fogta-e el ôket valami páratlan tisztelet iránta. Elsôsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyarország elsô királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell megôrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erôsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsôségesen tartja is, ha ezzel az ôsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyű volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettôt hozok elô. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerűen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsô Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elôtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanô meg nem erôsítette és újította ôket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsôségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybôl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem a vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.
Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzô, mind a XX. század hagyományelvű, a pozitivista mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérô jellegérôl.
A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi *Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen ôk egyúttal egy jellegzetes irányzatot képviselnek.
A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirôl így szól az 1995-ös Magyar Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedének közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elôtt újra felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa” című, 1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzô az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát már az elsô századoktól a hűbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a koronás királlyal azonosította. Ugyanô pedig huszonkét évvel késôbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalom lett”.»290 – 208.
Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselôi és Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása mindenekelôtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák alapélménye 1849 átvészelhetô megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a “minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.
Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbôczyanus ill. a késôbb ugyanezt jelentô natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve, mint az állampolgárok összességét. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
