Ki volt Horthy Miklós?

  Admirális lóháton és kormányzói székben

Thomas Sakmyster a University of Cincinnati professzora, aki európai történelmet tanít, s első nagyobb munkájában a harmincas években Magyarországgal szemben folytatott nagyhatalmi politikát vizsgálta. Ezt követően kezdett a két világháború közötti magyar történelemmel - és Horthy Miklóssal - foglalkozni. Horthy kormányzóságáról írott monográfiája nagy visszhangot váltott ki Amerikában, s hamarosan magyarul is napvilágot lát a Helikon Kiadó gondozásában. Ebből a könyvheti kiadványból olvashatunk most részleteket.

 

Horthy 1944. október 17-ét viszszaemlékezéseiben "élete legszomorúbb napjának" nevezte. Délután őt, családját és néhány bizalmasát fegyveres kísérettel a Nyugati pályaudvarra szállították. Horthyn vadászruha volt, mivel többi ruháját a fosztogató német katonák ellopták a rezidenciájából. Hivatali vonata, a Turán megindult azon az úton, amelyen huszonhat évvel azelőtt, a Monarchia felbomlása után a tengernagy Magyarországra érkezett. Most Magyarországot hagyta el, amely az európai történelem legpusztítóbb háborújának egyik fő hadszínterévé vált. Éjfél előtt nem sokkal a Turán átlépte az osztrák határt. Horthy még tizenhárom évet élt. Nemcsak Szálasit, de két nemezisét, Sztálint és Hitlert is túlélte - magyar földre azonban soha többé nem térhetett vissza.

Horthyt a németek a családjával együtt a bajorországi Weilheim közelében tartották házi őrizetben. Az SS-különítmény, amely a kastélyt őrizte, az amerikai csapatok közeledésének hírére 1945 áprilisában bomlott fel. A szövetséges csapatok megérkezése azonban Horthy számára nem jelentett szabadulást. A győztes szövetségesek fogolyként kezelték, és felmerült, hogy háborús bűnök miatt bíróság elé állítják. Ez a lehetőség megdöbbentette és elkeserítette, mivel saját értékelése szerint sem háborús bűnök részese, sem előidézője nem volt. Sőt, egyenesen a náci Németországgal szembeni magyar ellenállás szervezőjének tartotta magát. Amikor a háború befejezése után kikérdezték, Horthy azt vallotta, hogy lemondása érvénytelennek tekintendő, mivel "ötvenöt SS-katona géppisztolya előtt" történt, így továbbra is ő Magyarország jog szerinti államfője. Véleménye szerint az új magyar kormány kommunista befolyás alatt állt, ezért nem képviselte a magyar társadalmat, amelynek 99 százaléka mögötte sorakozott volna fel. Felszólította a szövetségeseket, bocsássák szabadon, hogy kivehesse a részét az ország újjáépítéséből, és képviselhesse hazáját a békekonferencián, amely "évszázadokra" meg fogja határozni Magyarország sorsát.

Truman amerikai elnöknek és Ernest Bevin brit külügyminiszternek címzett leveleiben fejtette ki álláspontját, ám a címzettek világosan látták, hogy az új magyar kormányban a hetvennyolc éves Habsburg-tengernagynak nem lehet helye. Horthy 1945 után még inkább anakronizmusnak tűnt, mint a háború előtt, különösen mivel a levelekben ugyanazok az érvek bukkantak fel, amelyeket a kormányzó negyedszázada ismételgetett. Véleménye szerint 1918 előtt Magyarország nem nyomta el a nemzetiségeket, ezért az igazságosság azt diktálja, hogy állítsák vissza az ezeréves határokat; a magyarokkal ellentétben szomszédaik - különösen a románok - megbízhatatlanok stb. Bár érveit senki sem vette komolyan, a brit és amerikai hivatalok nem tudták, mit kezdjenek az egykori kormányzóval. A Tito marsall vezette új jugoszláv kormány azt követelte, hogy Horthyt az újvidéki vérengzésért állítsák bíróság elé. A vádemeléstől Sztálin mentette meg, aki azt javasolta a magyar vezetésnek, hogy ne kérje Horthy perbe fogását. Sztálin szerint a kormányzó csak "egy öregember" volt, aki azonban kísérletet tett - ha határozatlanul is - a háború befejezésére, ezért nem tekinthető háborús bűnösnek. A magyar kormány végül azt tanácsolta a szövetségeseknek, hogy Horthyt ne ültessék a vádlottak padjára, mivel ezzel csak mártírt csinálnának belőle. Ugyanakkor azt is leszögezték, hogy az "élő Horthynak" nincs helye az új, demokratikus Magyarországon.

Nem tudni, mi történt volna, ha Horthy a nürnbergi bíróság elé kerül, már csak azért sem, mert amikor tanúként felszólalt Veesenmayer perében, válaszai zavarosak, helyenként kifejezetten összefüggéstelenek voltak. A volt kormányzó 1946-ban szabadult az őrizetből; fiát, Nikit is ekkor láthatta viszont. 1948-ig a család Weilheimben maradt, majd Portugáliába költözött. A mediterrán országban teljes visszavonultságban és ismeretlenségben élt, az első években igen szűkösen. Horthy ugyanis sohasem menekített pénzt külföldi bankszámlára, így egykori magyarországi vagyonából semmi sem maradt. Anyagi helyzetében csak akkor következett be javulás, amikor a család barátai létrehoztak egy "Horthy-alapot", amely mindannyiuk számára biztosította a tisztes és kényelmes életet. Az alap legbőkezűbb támogatói közül ketten zsidó pénzemberek voltak, akik túlélték a háborút, és 1945 után Nyugatra költöztek.

"Nyugdíjaséveiben" Horthy alig próbálkozott aktív szerepvállalással az emigránsok politikai életében. Barátaival nem túl sűrűn, de levelezett - különösen azokkal, akik a Vitézi Rendhez tartoztak. A nyilvánosság elé akkor lépett, amikor úgy érezte, a becsületét érte támadás. Ezért írt például Konrad Adenauer szövetségi kancellárnak 1954-ben, visszautasítva a vádat, hogy Magyarország hajlandó lett volna a szovjet követeléseknek megfelelően hadat üzenni Németországnak. "Ez elképzelhetetlen lett volna, hiszen Magyarország ezeréves történelme során sohasem szegte meg adott szavát vagy lett árulóvá" - írta Adenauernak. Csak a földreform kérdésében vizsgálta felül évtizedes nézeteit. 1945 után meggyőződésévé vált: szükséges lett volna a nagybirtokok felosztása, bár kitartott amellett, hogy az új birtokos gazdákat meg kellett volna válogatni, és gondoskodni kellett volna megfelelő iskolázásukról is.
Horthy élete végéig ellensége maradt a kommunizmusnak. Ez már csak azért sem meglepő, mert a magyarországi kommunista vezetés akadályozta meg, hogy utolsó éveit hazájában töltse, és kenderesi otthona mellé temetkezzen. 1956 októberében rövid ideig úgy tűnt, hogy Magyarországon megbukott a kommunizmus, és Horthy legtitkosabb vágyai válnak valóra. Ám a Vörös Hadsereg bevonulása Budapestre nemcsak a forradalmat törte le, de Horthy utolsó nagy fellángolását is. Amikor három hónappal később, 1957. február 9-én elhunyt, egy lisszaboni temetőben helyezték örök nyugalomra.

Horthy Miklós huszonnégy esztendős politikai pályájának értékelésekor a legtöbb történész a kormányzó személyes hibáira, szélsőjobboldali szimpátiájára, szűklátókörűségére és a vezetői szerep betöltésére való alkalmatlanságára fekteti a hangsúlyt. Horthy jellemhibáinak, botlásainak, akárcsak téves helyzetértékeléseinek vagy diszkriminatív döntéseinek, hosszú a listája. A Horthy-rendszer Magyarországa hírhedt volt antiszemita törvényei és gyakorlata miatt, amely az 1920-as numerus claususszal vette kezdetét, és a második világháború előestéjén elfogadott zsidótörvényekben csúcsosodott ki. Az ő hivatali idejére esett, hogy Magyarország a német agresszor segítségét igénybe véve szerzett vissza korábban elcsatolt területeket szomszédaitól. 1944-ben hozzájárult a magyar zsidóság túlnyomó részének deportálásához, és Hitler utolsó szövetségese maradt. A finn és román példa által ihletett magyar kiugrási kísérlet szégyenletes kudarcba fulladt, részben azért, mert Horthyból hiányzott Mannerheim tábornagy vagy Mihály király ravaszsága és diplomáciai érzéke.

Még vele szimpatizáló kortársai is sajnálkoztak naivitása, hiszékenysége és ebből következő befolyásolhatósága felett. E hiba szerencsétlen következménye volt, hogy válságos pillanatokban, így az első világháborút követő átmeneti időszakban, a gazdasági világválság idején és a német megszállás első hónapjaiban Horthyt - legmélyebben beleivódott előítéleteire és félelmeire apellálva - a szélsőjobboldal képviselői meg tudták nyerni represszív politikai elképzeléseiknek. A politikai vagy társadalmi helyzet árnyalt elemzésére egyáltalán nem volt képes, mivel hiányzott belőle az ehhez szükséges éleslátás, s a legalapvetőbb társadalmi és politikai eszmékkel, fogalmakkal sem volt tisztában. Tudta, hogy mely eszmék állnak hozzá közel, ám világnézetét aligha tudta volna besorolni akár a "szegedi gondolat", akár a liberalizmus - vagy akár a fasizmus - körébe. Összetett elméleteket eleve csak nehézkesen értett meg, gyakran összezavarodott, amikor hosszabban kellett szólnia politikai vagy diplomáciai alkalmakkor, illetve ha olyan vitába került, ahol ellenfele logikusan érvelt. A hosszú távú stratégiák kialakításához szükséges képesség is hiányzott belőle, ennek következtében - jobb híján - gyakran kapaszkodott mereven a valóságtól elrugaszkodott eszmékbe vagy reményekbe. Példa erre Horthy azon meggyőződése, miszerint Magyarország a háborús részvétel és a Németországgal való szoros együttddműködés ellenére képes lesz megőrizni Nagy-Britannia jóindulatát, s így megtarthatja a visszacsatolt területeket.

Hibái közül mégis önkritikára való képtelensége a legszembetűnőbb. Nem tudott őszintén szembenézni cselekedeteivel, sem utólag kritikusan viszonyulni téves döntéseihez. Amikor Teleki 1941-ben, öngyilkossága előtt írt búcsúlevelében közvetve Horthyt is hibáztatta a kialakult válságért, ő személyes felelősségének még a lehetőségét is visszautasította. 1944-ben pedig, miután ráébredt a holocaust szörnyűségeire, minden felelősséget a németekre és néhány betegesen kegyetlen magyarra hárított. Soha nem gondolt arra, hogy korábbi antiszemitizmusa hozzájárult annak a légkörnek a kialakulásához, amely lehetővé tette az 1944-es borzalmakat. Fel kell tételeznünk, hogy valóban úgy gondolta: saját indítékai mindig becsületesek és tiszteletre méltóak, sohasem hazudik, és sohasem árul el senkit.

Ám az elfogulatlan történész számos konkrét esetet tárhat fel, amikor Horthy nem az igazságot mondta. Már az 1920-as években, minden látszat ellenére, kitartóan állította látogatóinak, hogy nem vágyott a kormányzói hivatalra, és azt szerette volna, ha Apponyit választják meg. 1942 után - még visszaemlékezésében is - azt az álláspontot képviselte, hogy nem volt szerepe fia kormányzóhelyettessé választásában. Amikor pedig a második világháború után a szövetségesek kihallgatták, kérdésükre, hogy ki felelős országa katasztrófájáért, a magyarországi németekre hárított mindent. Azt válaszolta, hogy a népi németek befolyásuk alá vonták a tisztikart, majd hatalmukat a náci Németország és nem Magyarország érdekében kamatoztatták.

Horthy becsületről és úriemberségről vallott felfogásába egyébként is belefért a barátai által elkövetett bűnök eltussolása. A fehérterror idején a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként tudomása volt Prónay és a többi különítmény parancsnoka által elkövetett atrocitásokról, ám ezt nem ismerte el, és megvédte őket a számonkéréstől. Részben kétségkívül azért cselekedett így, mert a haditengerészeti akadémián belenevelték, hogy egy tiszt viselkedése felett civilek nem mondhatnak ítéletet. Ezért amikor az újságírók megkezdték a terror eseményeinek feltárását, Horthy ösztönszerűen nem az igazságot próbálta kideríteni, hanem kirohanásokat intézett a "zsidó firkászok" ellen, akik ilyen rágalmakkal mertek előhozakodni, bemocskolva a tisztikar becsületét. Így azonban maga is hozzájárult a terror prolongálásához és számos további kegyetlenkedéshez, noha sem személyesen nem vett részt atrocitásokban, sem ilyen tartalmú parancsot nem adott ki soha. A becsület védelméről kialakult nézetei nagyban meghatározták a magyar csapatok által 1942-ben Újvidéken elkövetett atrocitás hírére adott reakcióját is.

A kormányzó azt is sokszor kijelentette, hogy ő és országa nemzetközi ügyekben mindig tiszteletreméltóan és becsülettel járt el. Különösen arra fektetett nagy hangsúlyt, hogy Magyarország mindig teljesítette szerződésben vállalt kötelezettségeit, és egész történelme során sohasem követett el árulást. Ám Horthy ezen elveit nem alkalmazta következetesen, és ebből országának nemegyszer kára származott. 1939-ben például nem volt hajlandó Németországgal együtt megtámadni Lengyelországot, és visszautasította az együttműködésre vonatkozó német ajánlatot. Lengyelországot ugyanis Magyarország hagyományos szövetségesének tartotta, és megtámadása erkölcstelen árulás lett volna a szemében. Még Hitler haragját is vállalva számos lengyel tisztet és hivatalnokot befogadott az országba. Ám két évvel később különösebb aggályok nélkül elfogadta a Jugoszlávia elleni háború tervét, holott a déli szomszéddal mindössze fél éve írtak alá örök barátsági szerződést. A két eset között a döntő különbség az volt, hogy Jugoszláviával szemben Magyarországnak területi igényei voltak. Horthy ezért minden lehetséges módon megpróbálta igazolni tettét, és bebizonyítani, hogy a Magyarország által elkövetett szerződésszegés valójában miért is nem volt az.

1944-ben Horthy egészen lemondásáig kitartott amellett, hogy Németországot, mint hazája szövetségesét, előre figyelmeztetni kell a háborúból való kilépésre. Hitler állandó fenyegetései és Magyarország német megszállása sem bizonyultak elegendő oknak ahhoz, hogy felülvizsgálja álláspontját. Másfelől azonban az ideiglenes fegyverszüneti egyezmény, amelyet 1944. október 11-én írtak alá Moszkvában, olyan pontokat is tartalmazott, amelyeket Horthy azonnal megpróbált kijátszani. Különösen azt igyekezett elérni, hogy Magyarországnak ne kelljen a fegyverszünettel egy időben hadat üzennie a volt szövetségesnek. A fegyverszünet körüli megfontolások érdekes példái Horthy kiegyensúlyozatlan erkölcsi érzékének, hiszen ekkor a kormányzó még mindig a náci Németország ellen elkövetett "árulástól" tartott, ám nem aggasztotta, hogy félrevezeti a fegyverszünetet aláíró hatalmakat, amelyektől Magyarország területi igényeinek méltányos elbírálását is várta.

A fenti jellemhibák - szélsőséges nacionalizmusával és kommunizmusellenességével együtt - számos "vakfoltot" eredményeztek Horthy politikai látásában. Olyannyira meg volt győződve a magyar nemzet természetes nemességéről és szomszédaival szembeni felsőbbrendűségéről, hogy nem tudta elképzelni, egy magyar hogyan viselkedhetne tisztességtelenül. 1944-ben ezért nem adott hitelt a magyar csendőrök antiszemita kegyetlenkedéseiről szóló híreknek. Figyelmeztetések ellenére sem tudta elhinni, hogy a magyar tisztikar egyre növekvő mértékben szimpatizál a nácikkal, és egy későbbi kritikus helyzetben esetleg megtagadja az engedelmességet a legfelsőbb hadúrnak. A szociáldemokratáktól való viszolygását kommunizmusgyűlölete egyenes következményének tarthatjuk, és ez a viszolygás volt az egyik oka annak, hogy 1944-ben nem tudott együttműködni a társadalom azon csoportjaival, amelyek pedig leghatékonyabb szövetségesei lehettek volna a náci Németország ellenében.

Végezetül meg kell még említeni, hogy sovinizmusa és a Duna-medence többi népével szembeni megvetése gyanítható a részleges revízióval való elégedetlensége mögött. Horthy nem adott hitelt Teleki Pál figyelmeztetéseinek, és teljes mértékben a náci Németországtól várta Magyarország történelmi határainak visszaállítását. Horthy számára egyetlen dolog számított: a trianoni igazságtalanság orvoslása. Monomán gondolkodása 1944-45-ben is nyilvánvalóvá vált, amikor először Sztálinnak írott levelében, majd a szövetségesek előtt tett vallomásában azzal hárította el Magyarország háborús felelősségét, hogy minden lépésével pusztán az 1920-ban elrabolt és jog szerint továbbra is az országhoz tartozó területek visszaszerzése érdekében járt el.

Horthy hibáinak fenti felsorolása minden történész számára felvet egy döntő kérdést: hogyan lehetett egy ilyen képességekkel rendelkező személy tartósan sikeres a politikai életben? Hogyan válhatott a politikailag tapasztalatlan, felszínes gondolkodású és szélsőséges nézeteket valló tengernagyból nem egyszerű vezető, de Európa egyik leghosszabb ideig hatalmon maradt államfője? A kritikusok válasza egyszerű. Szerintük Horthynak szerencséje volt a háborúban, a fehérterrort meglovagolva került hatalomra, és pozícióját azért tudta megőrizni, mert kegyetlenül elfojtott minden demokratikus és haladó erőt.

Ha azonban Horthy látszólag paradox pályafutását mélyebben meg kívánjuk érteni, akkor nem szabad megfeledkeznünk személyes képességeiről és figyelemre méltó népszerűségéről sem. Nem volt annyira ügyetlen, mint azt a róla kialakult kép sugallja, de még ennél is fontosabb, hogy sok esetben éppen a gyengéiből kovácsolt fegyvert. Sikerei megértéséhez talán legfontosabb megemlékezni megnyerő személyiségéről. Ebben a tekintetben Horthyval kevés európai államfő kelhetett versenyre. Horthy közel sem mutatkozott olyan ravasznak, diplomatikusnak vagy olyan jó vezetőnek, mint Winston Churchill, akivel pályafutása egy időben ívelt fel. Ám legalább egy tulajdonsággal rendelkezett, amellyel az élete jó részét szinte kiközösítetten végigpolitizáló Churchill nem: értett ahhoz, hogy miként nyerje meg mások rokonszenvét, akár egyetlen, futó találkozás során. Vendégei mindig otthon érezték magukat nála. Még aki fenntartásokkal viseltetett a kormányzó politikai nézeteivel, cselekedeteivel és néha furcsa kijelentéseivel szemben, Horthyval találkozva az is közvetlen őszintesége, kedvessége, nyelvi virtuozitása és az őt körüllengő autoritás hatása alá került. Horthy számos, különböző politikai nézeteket valló személyt bűvölt el és nyert meg magának, köztük George Lansbury brit pacifistát, Joseph Davis amerikai követet és - legalábbis egy időre - magát Adolf Hitlert is. Még a másokról általában rendkívül szigorú ítéletet mondó Sztálin is viszonylagos jóindulattal tekintett rá - anélkül hogy találkozott volna vele -, mindenesetre lényegesen több jóindulattal, mint a magyar kommunisták.

Ha Horthy nem idegenkedett volna a demokratikus intézményektől, és a háború alatt liberálisabb választójog bevezetése mellett az ország államfőt választhatott volna, könnyen lehet, hogy a kormányzó szerezte volna meg a szavazatok többségét. Az 1920-as nemzetgyűlés ugyan nem tekinthető minden tekintetben demokratikusnak, és a kormányzóválasztás eredményének értékelésekor a katonaság jelenlétével gyakorolt kényszert is figyelembe kell venni, ám egy esetleges népszavazás valószínűleg hasonlóan végződött volna. 1918-19 viharos eseményei és a megszégyenítő békeszerződés után a magyar társadalom tekintélyt parancsoló, határozott vezetőt kívánt, aki felügyeli a jogrend helyreállítását, és a külföld felé képviseli a porba tiport magyar jogokat.

Dwight D. Eisenhowerhez hasonlóan Horthy is apolitikus háborús hősnek számított, aki mögé minden hazafi felsorakozhatott. Ráadásul sikerült kialakítania a kommunistaellenesség, az antiszemitizmus és a szélsőséges nacionalizmus ideológiai triászát, amelyek külön-külön is erős társadalmi bázissal bírtak a trianoni Magyarországon. Gömbös és más támogatói tovább növelték népszerűségét, ám saját kampányából Horthy is kivette a részét, amikor "vándorprédikátorként" bejárta - és végigszónokolta - az országot. Nem volt tapasztalt szónok, ám 1919-20-ban kialakított magában bizonyos beszédsémákat, amelyeket aztán kormányzósága egész ideje alatt alkalmazott. Az 1919 júliusában Szegeden elmondott érzelmes, rögtönzött beszédével ellentétben ezek a szónoklatok inkább hazafias prédikációk voltak, amelyeket visszafogott komolysággal, őszinteséget sugallva adott elő. Újra és újra visszatért a kemény munka, a nemzeti büszkeség, valamint a család és az egyház iránti elkötelezettség témájára. 1938. áprilisi rádióbeszéde, amely számos, addig csak ismerősök előtt kifejtett elképzelését tartalmazta, igen kedvező visszhangot váltott ki a társadalomban, és feltételezhető, hogy Horthy még jobb kapcsolatot alakíthatott volna ki a tömegekkel, ha kihasználja a modern tömegkommunikáció, különösen a rádió nyújtotta lehetőségeket.

Horthy vezetőként sem volt utolsó. Az első világháborúban tengerésztisztként bebizonyította, hogy ért az összetett hadműveletek irányításához, és könnyen megszerzi alárendeltjei bizalmát. E képességeit a szegedi ellenforradalmi hadsereg szervezése idején, majd kormányzóként is sikerrel kamatoztatta. A legjobb politikusi teljesítményt a Bethlen-kormány alatt nyújtotta, amikor megengedhette magának, hogy a napi politikán kívül maradva delegálja feladatait gondosan kiválasztott bizalmasainak, és mindenekelőtt a stabilitás és legitimitás legfőbb jelképe maradjon. A stabil és hatékony kormányzati munka feltételeinek kialakítása Magyarországon természetesen Bethlen István nevéhez fűződik, ám elsőként Horthy fedezte fel Bethlen képességeit, és ő vette rá - hosszas hiábavaló próbálkozás után - a miniszterelnöki tisztség elfogadására.

Ugyanakkor az is igaz, hogy az 1944-es német megszállás idején - oldalán csak kisszámú tanácsadóval -, elsősorban saját döntéseire utalva, Horthy számos hibát követett el, és politikusként lényegében megbukott. Időről időre ő maga bizonyult saját legveszélyesebb ellenségének, például amikor ismételten nem sikerült terveit eltitkolnia Veesenmayer előtt. A hajóját soha el nem hagyó kapitány mítoszához való ragaszkodás miatt nem repült az első magyar hadsereg főhadiszállására, hogy onnan olvassa fel a kiugrási nyilatkozatot, noha a sikerre legfeljebb így lett volna reménye. A háborúból való kilépés utolsó fázisában egyébként is különösen gyenge politikusi teljesítményt nyújtott. Nem gondoskodott a kormány és a hadsereg szerepének összehangolásáról, és október 15-éig a szükséges előkészületeket sem tette meg.

Mindezek megállapítása után azonban ismét csak fel kell tennünk a kérdést, hogy a hetvenhat éves kormányzónak - vagy bárki másnak - volt-e akár csak hajszálnyi esélye is arra, hogy megmenekítse az országot a második világháború végére kialakult, nem sok reménnyel kecsegtető helyzetben, amelyet a német megszállás csak tovább súlyosbított. Még visszatekintve is nehezen képzelhető el olyan stratégia, amely lényegesen megváltoztathatta volna a történelem menetét. Horthy megfogadhatta volna Kállay 1944. március végén adott tanácsát, és X. Keresztély dán király módjára visszavonulhatott volna kenderesi birtokára, minden kapcsolatot megszakítva a kormánnyal. Ez talán megmentette volna jó hírét, ám lépése a gyakorlatban minden valószínűség szerint csak a magyarországi zsidóság még gyorsabb deportálását és tömeges pusztulását eredményezte volna. Ez esetben pedig a budapesti zsidók is osztoztak volna vidéki társaik sorsában.

1944-es viselkedését mérlegelve talán célravezetőbb fordítva feltenni a kérdést: mit sikerült Horthynak elérnie, minden ellentétes irányba ható erővel szemben? Bár eleinte beleegyezett a zsidók deportálásába, amikor - megkésve - az Endlösung valódi természete világossá vált előtte, határozottan és bátran viselkedett. A második világháború történetében nem találunk még egy európai államfőt, aki hasonló helyzetben, a németek egyértelmű és döntő katonai fölénye ellenére ilyen nyíltan szembeszállt volna Hitler akaratával. Amikor pedig felismerte, hogy a további vérontás csak fegyverszünettel kerülhető el, felül tudott emelkedni büszkeségén, és hajlandó volt Sztálin jóindulatát kérni. Ezzel a cselekedetével Horthy szakított egy sor olyan tiszttel és tisztviselővel, akiket mindaddig feltétlenül lojálisnak tartott. Jelentős teljesítménynek kell tartani a szovjetekkel aláírt előzetes fegyverszüneti egyezményt, amelyet sikerült úgy tető alá hoznia, hogy sem az együttműködést visszautasító magyar kormány, sem a minden mozdulatát éberen figyelő németek nem tudtak róla.

Az utóbbi epizód arra enged következtetni, hogy fecsegő természete és nemzetközi ügyekben való járatlansága ellenére Horthy időnként ki tudta játszani ellenfeleit, és így elért bizonyos diplomáciai eredményeket. Pályafutásának nem elhanyagolható, bár az események tükrében keserűen ironikus eredménye, hogy az 1944-es összeomlásig egyike volt azon kevés államférfinak, akik Hitlerrel szemben is következetesen képviselni tudták álláspontjukat. Ismétlődő érthetetlen kijelentései, kérlelhetetlen becsületkódexe és csapongó, ám olajozott beszédstílusa nehéz vitapartnerré tették. Két alkalommal pedig, amikor úgy ítélte meg, hogy Hitler megalázóan beszél vele, egyszerűen faképnél hagyta a Führert. Hitler minden valószínűség szerint döbbenten hallgatta, amikor 1943-as klessheimi találkozójukon Horthy nemcsak mérsékelten, de kifejezetten humanitárius módon nyilatkozott a zsidókról. Valójában a Führer sohasem tudta eldönteni, hogyan vélekedjen Magyarország kormányzója felől: reménytelenül tudatlan zöldfülű-e Horthy a politikában, vagy épp ellenkezőleg, ravasz manipulátor, aki naivitást színlelve kerüli el a felelősségre vonást?

Utólag tudjuk, hogy Horthy számos ténnyel valóban nem volt tisztában, és alkalmanként elvesztette a fonalat. Ugyanakkor azt is láthattuk, hogy ha fel tudott készülni, s uralni tudta a helyzetet, logikusan és meggyőzően érvelt. Ez különösen világossá válik, ha a második világháború alatt tartott különböző tanácskozásokra emlékezünk vissza. A megbeszélésekről készült jegyzőkönyvekben - előrehaladott kora ellenére - nincs nyoma annak, hogy a kormányzó tájékozatlanul vett volna részt az ülésen, vagy gondolatai elkalandoztak volna. Az 1944. június 26-án és október 15-én tartott két koronatanács alatt Horthy különösen impresszíven lépett fel: világosan ismertette a megtárgyalásra váró kérdéseket, és nem hagyta eltéríteni a vitát eredeti tárgyától - annak ellenére, hogy más résztvevők pontosan így próbáltak kibújni az állásfoglalás alól. Ebből arra következtethetünk, hogy Horthy ellenséges környezetben - Hitler, Veesenmayer és mások társaságában - folytatott tárgyalásain megmutatkozó zavarodottsága részben valódi volt, ám valószínűleg rájátszott zavarára, így próbálva elkerülni az érzékeny kérdéseket.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Horthy - alapos iskolázottság nélkül és viszonylag szűk intellektuális horizontja ellenére - több esetben tett érvényes megállapításokat európai és általában véve diplomáciai ügyekről. Ezt egy szkeptikus magyarázhatná az álló óra analógiájával, amely naponta kétszer szintén a pontos időt mutatja, ám - különösen a magyar érdekeket nem érintő kérdésekben - Horthy meglepő esetekben is helyesen látta a jövőt, amit nem lehet a puszta véletlennel magyarázni. Elég jól ismerte az európai történelmet ahhoz, hogy időről időre egy-egy múltból kölcsönzött párhuzammal támassza alá érvelését. Egy ízben Hitlernek az 1866-ban Bismarck által Ausztriának felkínált békét említette példaként arra, hogy milyen haszna lehet a győzelem utáni önmérsékletnek és a bosszúvágy elfojtásának.

Az 1920-as években, amikor számos államférfi vélekedett úgy, hogy a Kellogg-Briand-egyezmény hozzásegíthet a béke biztosításához, Horthy nem csatlakozott a dicsőítőkhöz. Majd a harmincas évek közepén, az etiópiai háború kapcsán helyesen jövendölte, hogy a britek és a franciák nem fogják megkísérelni, hogy a lehetőséget kihasználva leszámoljanak Olaszországgal. Bár a nagy német győzelmek idején, 1940-41-ben elbizonytalanodott, előtte és utána egyaránt szilárdan hitte, hogy a tengerészetükre is támaszkodó nyugati nagyhatalmakat nem lehet háborúban legyőzni. Azt is megemlíthetjük, hogy - bár akkoriban önérdek diktálta jóslatnak tűnt - kijelentette: Csehszlovákia és Jugoszlávia természetellenes, felbomlásra ítélt államok. Az elmúlt évtizedben bekövetkezett politikai változások azonban, amelyek újrarajzolták Kelet-Európa térképét, bizonyítják, hogy Horthy helyesen mérte fel a helyzetet.

Horthy Miklós ugyanakkor a kor számos kulcsfontosságú politikai és társadalmi kérdésében nem alakított ki egyértelmű állásfoglalást. Ez a határozatlanság egyes esetekben döntésképtelenséghez, befolyásolhatósághoz vagy akár egymásnak ellentmondó döntésekhez vezetett. Amikor nem érzékelt válságot, Horthy leginkább a Bethlen István által képviselt mérsékelt konzervativizmushoz vonzódott. Bethlen miniszterelnöksége alatt megelégedett azzal, hogy a jelképes államfői funkciókat ellátta, egyaránt teret hagyva a pluralista rendszerekben természetes jobb- és baloldali politizálásnak. Amikor azonban politikai vagy gazdasági krízis fenyegetett, forradalmi változás lehetőségéről nem is beszélve, személyiségének kevésbé vonzó oldala is megmutatkozott. Ekkor hajlamossá vált szélsőjobboldali gondolatok támogatására és a kommunista eszmék terjesztésével vagy támogatásával megvádolt csoportok elleni radikális, gyakran erőszakos fellépésre.

Horthy érzékelte, hogy pozíciójának kulcsa a két jobboldali tábor közötti egyensúlyozás, ám saját politikájának ebből következő kétarcúságát sohasem ismerte fel. A harmincas évek végén és a második világháború idején hozott döntéseiben néha már-már azt érezzük, hogy saját radikális hajlamai ellen is küzdött - mintha tudat alatt felismerte volna, hogy ha nem veszi magát körül mérsékelt tanácsadókkal, nehezen tudja megállni a radikális megoldásokkal való kísérletezést, amelyet viszont utólag esetleg megbánna. Így még a Harmadik Birodalom kontinentális hegemóniája idején is, amikor a szélsőjobboldali eszmék és a radikális antiszemitizmus egyre inkább teret nyertek Magyarországon, következetesen az alkotmányos rend iránt elkötelezett politikusokat támogatta, és igyekezett megőrizni kapcsolatait a nyugati hatalmakkal.

E tendencia első határozott jele Gömbös menesztése volt, aki Horthy szerint "úriemberhez méltatlanul" viselkedett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a miniszterelnök totalitárius diktatúra megteremtése irányába mutató politikát folytatott. A Gömbös után kinevezett kormányfőktől a kormányzó azt várta el, hogy tartsák tiszteletben a magyar alkotmányosságból kinőtt pluralista kereteket, és szálljanak szembe a nyilaskeresztes mozgalommal. Mindegyiküktől azt kérte, hogy a revizionizmus programjának érvényesítése mellett ápolják a kapcsolatokat Nagy-Britanniával. Nem Horthy rövidlátása okolható azért, hogy az egyébként tehetséges Darányi, Imrédy és Bárdossy nemcsak hogy nem feleltek meg az elvárásainak, hanem egytől egyig további engedményeket tettek Németországnak és a nyilasoknak - e fejlemények mögött egyszerűen a történelmi helyzet kényszerét kell látnunk. A három miniszterelnök és velük együtt a magyar politikai elit nagyobbik részének új orientációja abból a felismerésből táplálkozott, hogy az előre látható jövőben Németország fogja meghatározni a kontinensen zajló eseményeket. A második világháború utolsó szakaszáig nehezen képzelhetjük el az események olyan realista szemlélőjét Magyarországon, aki arra a következtetésre jutott volna, hogy a nyugati demokráciák még bele fognak szólni Kelet-Európa jövőjébe.

Imrédy figyelmeztetése, mely szerint Magyarország vagy a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom, vagy a bolsevik Szovjetunió érdekszférájába fog tartozni, a legtöbb magyar számára meggyőzőnek tűnt. Ám Horthy még 1944-ben is bízott benne, hogy - akárcsak az első világháborúban - szövetséges csapatok fognak partra szállni a Balkánon, s megindulnak Budapest és Bécs felé. Elképzeléseiben csalatkoznia kellett, ám reményeit nem utalhatjuk teljességgel a politikai délibábok világába. Winston Churchill pontosan egy ilyen partraszállást szorgalmazott Hitler Európájának "lágyékában", és még 1944 szeptemberében is azt javasolta Sztálinnak, hogy Magyarország felett a két állam egyenlő mértékben gyakoroljon befolyást. Horthy kísérletei Magyarország szuverenitásának megvédésére ugyanazokon a geopolitikai és katonai tényezőkön buktak meg, mint Churchill erőfeszítései a szovjet expanzió korlátozására.
A második világháború idején Magyarországon végbement nagyarányú politikai átrendeződés azzal az ironikus következménnyel járt, hogy Horthy, akit a "szegedi gondolat" segített hatalomra 1919-ben, egyszerre lényegesen mérsékeltebb pozícióban találta magát, mint a tisztikar, valamint a politikai és közigazgatási elit nagyobbik része. A kormányzó, amikor ezt felismerte, ösztönösen azok felé kezdett közeledni, akik hittek abban, hogy a náci barbárságnak való behódolás és a szovjet megszállás egyaránt elkerülhető. Előítéletei miatt azonban nem közeledhetett a kisgazdák és a szociáldemokraták felé, akik - 1945 utáni népszerűségük ellenére - a háborús évek Magyarországán egyébként is jelentéktelennek tűntek. Horthynak így Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Bethlen István és Nagy Vilmos köre maradt, akik a két háború közötti rendszer elitjének humanista, mérsékelt részét képviselték. A hitleri Európa koordináta-rendszerében ezek a személyek "lelkük mélyén" liberálisnak számítottak, akik bátran küzdöttek a pluralizmus megőrzéséért és az Endlösung magyarországi megvalósítása ellen.

Hol helyezhető el Horthy Miklós a kortárs európai államférfiak sorában? Mit árul el pályafutása a két háború közötti magyar és általában az európai történelemről? Bár Horthy, a politikus bizonyos értelemben a saját hajánál fogva rángatta elő magát, mégis sokban hasonlít más közéleti személyiségekre, akik a 19. század végének politikai és kulturális miliőjében szocializálódtak, és akik számára az első világháború s annak forradalmi utóhatásai váltak központi, traumatikus élménnyé. Horthy katona-politikusként emelkedett fel, aki elsősorban az ország forradalmi elemektől való megtisztítását ígérte támogatóinak. Nemzeti Hadseregével soha nem vonult Kun Béla ellen, ám a kommunisták hitelvesztését saját céljai előmozdítására használta fel. Horthy feltétlen kommunizmusgyűlöletében osztozott olyan európai tábornokokkal, mint az oroszországi fehérek vezetői vagy Foch marsall és Luddendorff tábornok, akikhez hasonlóan ő is a szovjetek elleni keresztes hadjáratról álmodozott. Ám az antibolsevik tábornokok többségével ellentétben Horthynak sikerült hatalomra jutnia, és sikeres politikai karriert építenie - akárcsak Pilsudskinak Lengyelországban vagy - minden valódi különbség ellenére - Eisenhowernak az Egyesült Államokban.

A magyar nemzeti célokról vallott nézetei és más, különösen a szomszédos népekről kialakult véleménye alapján Horthyt jellegzetes kelet-európai nacionalistának tarthatjuk. Bár nézeteit talán túlságosan sarkosan fogalmazta meg, és koherens érvrendszert sem alakított ki, nacionalizmusa megfelelt a legtöbb politikailag tudatos magyar meggyőződésének. Fenntartások nélkül elfogadta azokat a mítoszokat, amelyek a magyarság természetes kárpát-medencei hegemóniájáról és a trianoni béke jogtalanságáról kialakult elképzeléseket igazolták. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Horthy agresszív nacionalizmusa Kelet-Európában korántsem számított egyedülállónak. A sovinizmus az egész térség politikai gondolkodását áthatotta, és az utódállamok vezetői csak azért tűnhettek mérsékeltebbnek a "harcias" magyar kormányzónál, mert ők a status quót védelmezve pózolhattak a béke őreiként. E tendencia alól még Csehszlovákia sem volt kivétel: amikor Eduard Benes 1943-ban Moszkvában szovjet vezetőkkel tárgyalt, ismételten kirohant a magyarok ellen, és éppolyan durva, soviniszta nemzeti sztereotípiákkal érvelt, mint amilyeneket Horthy beszédeiben is találunk.

Ha Horthy zsidókkal való kapcsolatát az európai antiszemitizmus kontextusában próbáljuk elhelyezni, azzal a nehezen feloldható ellentmondással találjuk szembe magunkat, hogy az önmagát antiszemitának valló politikus, aki az első világháború után a zsidók üldözőjeként vált hírhedtté, a második világháború alatt a védelmükben lépett fel. Az eseményekből egyértelműen kitűnik, hogy Horthy nem támogatta s végül kategorikusan visszautasította a német és magyar radikális szélsőjobboldal erőszakos faji antiszemitizmusát. A zsidóságról alkotott véleményében talán az Osztrák-Magyar Monarchia idején szerzett tapasztalatai a legnagyobb jelentőségűek. Amint arra a történettudomány is felhívta a figyelmet, a századforduló Ausztriájában gyakran lehetett találkozni olyan személyekkel, akik bizalmas társaságban hangot adtak ugyan erős, esetenként kifejezetten vulgáris antiszemita előítéleteiknek, a nyilvánosság előtt azonban toleránsak voltak a zsidókkal, sőt esetenként még társadalmi kapcsolatokat is létesítettek velük. Ez a leírás, úgy tűnik, illik Horthyra is. Karl Luegernek, a századvég népszerű bécsi polgármesterének mondása - "azt, hogy ki zsidó, én döntöm el" - akár Horthytól is származhatna. Azokat, akiket "jó, itthoni zsidóknak" tartott, megtanulta tisztelni, néhányukat pedig kifejezetten megkedvelte.

Horthy állásfoglalására Ferenc József példája is hatott, akit a kormányzó gyakran igyekezett utánozni. Bár sohasem jelentette ki kategorikusan, hogy "az én országomban nem lesz zsidózaklatás", a húszas években kialakított mérsékeltebb politikája, a Gömbös által igényelt antiszemita törvények visszautasítása, az "értelmetlen megalázással" szembeni kiállása a második világháború alatt a császár és király nézeteire emlékeztetnek.

Az első világháborút követő időszakban Horthy mégis jelentősen hozzájárult az antiszemitizmus magyarországi megerősödéséhez, belekeveredett több zsidóellenes "megtorló" akcióba. Ez azonban túlzó nacionalizmusából és gondolkodását meghatározó kommunizmusellenességéből következett. A Magyar Tanácsköztársaság megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott számára a zsidók "ferde", kommunista hajlamairól. Horthy érvelését sokan osztották. Az 1917-es forradalmakat követően a nyugati világ politikai elitje mindenhol foglalkozni kezdett azzal a veszéllyel, amelyet "a forradalmár zsidó" képviselt. Ebből a szempontból nem érdektelen, hogy 1919-ben, még Horthy bevonulását megelőzően, Winston Churchill aggodalmának adott hangot a forradalmi mozgalmakba bekapcsolódott zsidók magas aránya miatt, és biztatta a brit zsidóságot, hogy foglaljon állást "a zsidók vezette bolsevizmus ellen".

A magyar nacionalizmus és antibolsevizmus gondolatvilágára természetesen a háborús vereség és a párizsi békekonferencián az új szomszédoktól elszenvedett megaláztatás is kihatott. Ez a trauma Csonka-Magyarországon részben az "idegen elemekkel" szembeni fokozott ellenérzésben mutatkozott meg. Ez a politikai kondicionáltság fedezhető fel Horthynak a "galíciai" zsidókkal szembeni, botrányosan súlyos előítélete mögött, mivel a későn érkezett lengyel zsidókról azt tartották, hogy sohasem integrálódtak a magyar nemzetbe. Ugyanez a nacionalista reflex magyarázza azt is, hogy miért állt készen Horthy az asszimilált zsidók megvédésére: úgy vélte, ők jelentős szolgálatokat tettek az országnak, és valódi hazafiakká váltak. Horthy ebben a kérdésben rugalmasabban formált véleményt, mint számos magyar kortársa. Bár hozzájuk hasonlóan nagyra értékelte a hagyományos erényeket, így a becsületet, az önfeláldozást és a bátorságot, elismeréssel adózott az üzleti érzéknek és a sikernek, valamint általában véve a kemény munkának is. Ezért aztán csodálta a pénzvilágban vagy a technikában sikert sikerre halmozó zsidókat, és úgy vélte, hogy a keresztény magyarok, akik általában megvetették ezeket a foglalkozásokat, részben maguk felelősek a bizonyos pályákon megnyilvánuló zsidó túlsúlyért.

Amikor a kommunizmus fenyegetni látszott az országot, Horthy jóváhagyta az - esetenként rendkívül drasztikus - antiszemita intézkedéseket. Ám az 1919-es fehérterror és az 1944-es deportálások idején is elsősorban a kommunizmus elleni harc foglalkoztatta. Magatartása mindkét esetben ingadozott, ám végül mind a magyar, mind a német antiszemita fanatikusokkal szembefordult. Egyes értékelések szerint Horthy viszonylagos toleranciája a második világháború éveiben, majd 1944. júliusi - megkésett - beavatkozása, amikor leállította a budapesti zsidók deportálását, nem tekinthető másnak, mint a tengelyhatalmak veresége esetére kigondolt "életbiztosításnak", amellyel pusztán be akarta bizonyítani, hogy nem Hitler lakája. E gondolatmenet szerint a szóban forgó intézkedések Washingtonnak és Londonnak szóltak, és semmi esetre sem értékelhetőek "a régóta fennálló, törvényesített és végrehajtott diszkrimináció felszámolására tett őszinte kísérletnek". Ám Horthyról nem indokolt ilyen mértékű előrelátást és spekulációt feltételeznünk. A legradikálisabb náci követelésekkel való szembefordulást nem a megfordult hadiszerencse diktálta, hanem az 1930-as évek vége óta egyre makacsabbul képviselt meggyőződése.

Horthy valóban vulgáris antiszemita kiszólásainak többsége a húszas években, bizalmas társaságban hangzott el, amikor feltételezhette, hogy megnyilvánulásának nem lesznek bel- vagy külpolitikai következményei. Nyilvános fórumon pályafutása során egyszer sem tett markánsan zsidóellenes kijelentést. Amikor pedig olyanokkal tárgyalt, akikről tudta, hogy hajlanak az erőszakos megoldásra, általában megfontoltan nyilatkozott. Klessheimben például nem csatlakozott Hitler és Ribbentrop antiszemita kirohanásaihoz, és amikor vendéglátói megrótták "lágyszívűsége" miatt, válaszában öntudatosan kiállt az emberi tisztesség mellett - éles ellentétben Németország többi szövetségesével. Meglepő epizódja volt a világháborúnak, amikor Horthy először Hitlert, majd Szálasit is megkísérelte meggyőzni, hogy léteznek "hasznos zsidók", akiknek a közreműködése elengedhetetlen Magyarország felvirágoztatásához. Az itt felsorolt esetekben pedig nem tételezhetjük fel, hogy Horthy háború utáni megítélésén próbált volna javítani, hiszen nem láthatta előre a beszélgetések jegyzőkönyveinek nyilvánosságra kerülését.

Amikor a magyar kormány 1943-ban nem volt hajlandó zsidópolitikájának szigorítására, Goebbels azon háborgott, hogy Horthy túlságosan a zsidók hatása alá került, és tévedésből humanitárius és liberális érvekkel próbálkozik. Horthy természetesen a legkevésbé sem volt liberális, a humanizmus azonban felfedezhető a zsidóság védelmében hozott intézkedéseiben. Horthyt ezen a téren nem vallásos meggyőződése motiválta, nézetei mégis megegyeztek kora magyar egyházi vezetőinek álláspontjával. Inkább azt mondhatnánk, hogy Horthy "megkésett lovagként" feltétlenül ragaszkodott valamiféle archaikus becsületkódexhez, amelyet egy tiszt és úriember nem szeghet meg. Ez a kódex pedig tiltotta az öncélú erőszakot, még az ellenséggel szemben is, a nők és gyermekek elleni kegyetlenkedéseket pedig teljességgel kizárta. Horthy, a bevallott antiszemita ennek a becsületkódexnek engedelmeskedett, amikor sajátságos humanizmusával a magyarországi zsidóságnak legalább egy részét megmentette. A kormányzó pályafutása példa arra, hogy az antiszemitizmusnak hány árnyalata képzelhető el, és hogy - akárcsak a Dreyfus-ügyben - esetenként egy antiszemita lehet olyan pozícióban, amelyben segítséget tud nyújtani a szorongatott zsidóságnak.

Tanulmányunkban megkíséreltük bemutatni Horthy Miklós pályafutását, áttekintve előtűnő paradoxonokat és visszásságokat. Európa egyik első és legkitartóbb antikommunista politikusa volt, ám a két háború között egy kommunista életét nagyobb veszély fenyegette Sztálin Szovjetuniójában, mint Horthy Magyarországán. A fehérterror 1919-20-as tragédiái után az országban alig került sor politikai kivégzésekre. A rendőrség természetesen üldözte az aktív kommunistákat, akik közül néhányan - így Rákosi Mátyás is - több évet börtönben töltöttek. Ám Rákosi túlélte, túlélhette a rendszert, és a háború után a magyar kommunisták vezére lett, míg a harmincas években számos magyar kommunista a Szovjetunióban Sztálin tisztogató akciói során lelte halálát. Horthy szenvedélyes kommunizmusgyűlölete számos kortársát megdöbbentette, volt, aki azt állította: "agyára ment a bolsevizmus" - ám a második világháborút követő évtizedekben, különösen a hidegháborús években számos nyugati politikus beszélt a magyar kormányzóhoz hasonló módon a "gonosz birodalmáról". Míg élt, jóslata a Szovjetunió összeomlásáról és széthullásáról teljességgel irreálisnak tűnt. Ám pályafutásának dicstelen 1944-es vége után csaknem ötven évvel a kelet-európai kommunista rendszerek váratlan bukása őt igazolta. Hosszú hivatali ideje vége felé Horthy foglalkozott a gondolattal, hogy fia, István számára biztosítja a kormányzói tisztség öröklését, és ezzel megveti a "Horthy-dinasztia" alapjait. Elképzelését elsősorban családja iránti szeretete és fia iránt érzett csodálata motiválta, ám a terv egybevágott a szélsőjobboldal radikálisai ellen kidolgozott stratégiájával is, mivel az európai hatalmi viszonyok következtében más módon nem lett volna lehetséges egy Horthy Istvánhoz hasonlóan nyugati orientációjú és németellenes érzelmű személy kormányzóhelyettesi vagy miniszterelnöki kinevezése. A kormányzó ugyanakkor igazat mondott, amikor azt állította, hogy nem kíván megkoronázott uralkodó lenni. Ám a gyakorlatban az évek során tudatos tervezés és ambíció nélkül is alkotmányos uralkodóvá vált, akit Magyarország utolsó királyának is nevezhetnénk. Mint a sikeres monarchák általában, népe számára ő is a hatalom, az autoritás és a dicső nemzeti múlttal való kapocs jelképévé nőtt. Nem zárható ki, hogy a magyar társadalomban vagy egyes rétegeiben élt egyfajta nosztalgia azok után az idők után, amikor a királyok még valóban lóháton jártak, és a Duna-medencét a magyarok uralták. Noha Horthy mindvégig jogköre bővítésén fáradozott, e téren elért sikereit általában nem aknázta ki a közéletben, és mindig tiszteletben tartotta az alkotmányos formákat. Kötelességeit elhivatottan és büszkén teljesítette, tehetségét és erejét feltétel nélkül országa rendelkezésére bocsátva. Amikor a harmincas évek végén Európa válsága kritikus pontjára ért, nem volt hajlandó száműzetésbe vonulni és emigráns kormányt alakítani. Mindvégig tartotta magát elveihez, és nem hagyta el süllyedő hajóját.

Horthy Miklós kárhoztatható azért, hogy különleges hatalmát nem kamatoztatta a Magyarországon égetően szükséges társadalmi reformok érdekében. Társadalomszemlélete jelentősebb vonásaiban megegyezett a múlt századi dzsentriével. Ezért amikor a forradalmak előtti rendet 1920-ra sikerült visszaállítani, Horthy a továbbiakban nem kívánt változtatni rajta. A vagyonmegoszlás aránytalanságait természetesnek tartotta. Nem utasította el a társadalombiztosítás kiterjesztését a munkásosztályra, arról azonban meg volt győződve, hogy a parasztok tisztában vannak szükségszerűen alárendelt helyzetükkel, ezért nem vett tudomást "a puszta népének" nyomoráról. Ám álláspontja idővel még a földreform kérdésében is rugalmasabbá vált.

A számára rendkívül sokat jelentő Vitézi Rend megalapítása és folyamatos bővítése egyben a gazdálkodó birtokos osztályt is erősítette. A második világháború alatt, illetve közvetlenül utána felmerült, érdemibb földreformtervek pedig arra engednek következtetni, hogy ha Horthy fiatalabban kerül hatalomra, akár az agrártársadalom társadalmi és gazdasági reformjának óvatos támogatójává is válhatott volna.
Magyarország utolsó "uralkodójaként" Horthynak olyan problémákkal kellett farkasszemet néznie, amilyenekkel a Magyar Királyság ezeréves története során csak kevés elődjének. A két háború között Magyarország a világtörténelem két legsötétebb totalitárius rendszere között kényszerült egyensúlyozni. A magyar függetlenség megőrzésének - sajnos eleve bukásra ítélt - feladata és a gyűlölt trianoni béke revíziója érdekében való szüntelen munkálkodás mellett és következtében a kormányzó időnként veszélyesen közel sodródott a náci Németországhoz. Ám mindig visszariadt a totalitárius módszerek alkalmazásától.

Horthy a harmincas évek végén többször, illetve a második világháború idején szinte bármikor egy németbarát, szélsőjobboldali kormány hatalomra juttatására is felhasználhatta volna kivételes autoritását. A közhivatalokban, a hadseregben és az országgyűlésben a németbarát és antiszemita érzelmek olyan erősek voltak, hogy ha Horthy már 1942-ben vagy 1943-ban meghajol a zsidók deportálását követelő németek akarata előtt, a magyar zsidóságra a biztos pusztulás várt volna. Ám Horthy nem hajolt meg, mivel meg volt győződve róla, hogy "az embertelenség idegen a magyar alkattól". Egy biccentéssel jóváhagyhatta volna a szociáldemokraták és a többi ellenzéki párt szétverését. Ám ehhez sem járult hozzá, ha néha magában elégedetlenkedve is, de mindvégig tisztelte a magyar politikai hagyományokat.

Elsősorban ennek a hagyománynak a megléte vezetett ahhoz, hogy 1944-re Magyarország a hitleri Európában furcsa anomáliává: a barbárság tengerébe vesző szigetté vált, ahol egyedül sikerült a politikai pluralizmusnak és a törvényes rendnek legalább egyes elemeit megőrizni. Ez a siker a forrása Horthy legfontosabb örökségének a magyar történelem számára: noha ellenezte a demokratizálódást, ellensége volt a liberalizmusnak, a parlamentarizmusnak és a társadalmi változásoknak, ő tette elkerülhetővé, hogy mindezen progresszív irányzatok képviselői kiszoruljanak a magyar társadalomból. Így amikor a totalitárius rendszerek megbuktak, és Magyarország újra szabaddá vált, e progresszív erők készen álltak, hogy kivegyék a részüket az ország újjáépítéséből.

Szerző: Sakmyster, Thomas