1995 – a brit könnyűzene egyik csúcséve. A hatvanas évekbeli „British Invasion” óta tán nem is volt idő, mikor a szigetországi zene ennyire „elárasztotta” volna a világot. Aki „britpopper” (legyen akár elektronikus hatásokkal tűzdelt – Pulp, vagy indiai beütésű – Kula Shaker) sztár lesz. Először otthon, aztán Európában, és van, aki meghódítja Amerikát is. A sajtófelhajtás „hazai pályán” elképesztő. A brit szaklapok (leginkább az NME) cikközönt zúdítanak az olvasóra, új neveket dobnak be, ismeretlen bandákat sztárolnak az égig. A két zászlóvivő, az Oasis és a Blur szinte egyszerre ad ki új albumot. A kiadók sürgetnek – az előző évi bombasikereket ki kell aknázni. Noel Gallaghernek nem kis teher van a vállán: ha nem lett volna épp elég feldolgozni, hogy röpke egy év alatt Anglia legnépszerűbb együttese lett az Oasis; ha nem lett volna épp elég az ivásból és a kábítószerekből; még itt volt az elvárás is: a közönség és a kritikusok is klasszismunkát várnak.

Mégpedig rohamtempóban. Elkészül az első listavezető kislemez, a Some Might Say; ez Tony McCarroll dobos hattyúdala is. Az albumon már a kétségtelenül sokkal jobb képességű Alan White dobol. Nyárra a hisztéria magasra csap: egyszerre jön ki (Damon Albarn, a Blur frontemberének javaslatára) a Blur és az Oasis kislemez az új albumról. A brit bulvársajtó tombol. Szembeállítják a „manchesteri munkáscsapatot” az „essexi polgársrácokkal”, a hírverés minden korábbinál nagyobb. A „bandák csatáját” a Blur nyeri, a háborút az Oasis. Ugyan a Country House listavezető lesz a Roll With It-tel szemben (kövezzenek meg: szerintem sokkal jobb szám is), de míg a The Great Escape csak Európában tarol, a (What’s The Story) Morning Glory? világsztárrá teszi az Oasist.

Hogy-hogy nem, Noel még sincs megelégedve (mind a mai napig) az albummal. Elsietettnek és egyenetlennek tartja. Lelke rajta. Mindenesetre az album tele van slágerekkel, és ha az „átlaghallgató” ismer egy Oasis-lemezt, akkor ez lesz az. Wonderwall, Don’t Look Back In Anger, Champagne Supernova – a kilencvenes évek közepének legtöbbet játszott dalai közé kerültek. Az album eszelős példányszámban fogy, berobban Amerikában is. Lehet, hogy nem olyan friss és kirobbanóan lendületes, mint a Definitely Maybe. De hogy fülbemászóan slágeres, könnyen fogyasztható és megérdemelten küldte az Oasist „fel az égbe”, az nem vitatható. Az angol szavazások szerint minden idők öt legjobb lemeze között a helye. Talán. De hogy a kilencvenes évek öt legfontosabb brit albumában ott van – kétségtelen. A Hello kemény felütésétől a nagy slágereken keresztül a Cast No Shadow lírájáig és a Champagne Supernova elcsendesedéséig – klasszikus.

10/10

A dalok:

1. Hello:

Hogy személyeskedjek is egy kicsit: először könyvtárból vettem kölcsön az albumot, betettem a CD-lejátszóba, meghallgattam az első húsz másodpercet – majd felpattantam és tökig csavartam a hangerőt, széles vigyorral az arcomon (innentől, ugye, ahogy mondani szokás: elvesztem). Az Oasis-albumnyitók kivétel nélkül erősek, nos ez is az: süvöltő gitár, ugráltatós ritmus, a viszonylag kemény hangzás ellenére ráadásul nagyon is slágeres. És a végében még van Gary Glittertől kölcsönvett rész is (a glam egykori uralkodója It’s Good To be Back című számából). Az élő verzió – ahol éneklik is a kölcsönzött sort – mindig jobban tetszett, no de így is:

9/10

2. Roll With It:

Kissé egyhangú, ámde nagyon fülbemászó dal; nekem már sikerült (nem is kissé) megunnom. Kissé furcsállom, hogy második kislemez lett belőle, azt hiszem lehetett volna mást is választani. No persze ilyen dalparkból könnyű...

7/10

3. Wonderwall:

Ezt mindenki ismeri, függetlenül attól, hogy diszkócica, ősmetálos vagy cizellált lelkületű britpopper. Noelnek sikerült azt elérnie, hogy ha más Oasis-számot nem is, de ezt mindenki fújja. És szereti. Akusztikus gitár, töprengő-kedves szöveg, fölötte Liam sprőd hangja – alighanem ennél nagyobb slágert az Oasis soha nem fog tudni összehozni. A sors iróniája: nem lett slágerlista-vezető. Viszont még a feldolgozása is Top 10-be került ’95 karácsonya előtt. Oasis-rajongónak alighanem a legagyonjátszottabb darab, de ettől még átkozottul jó.

10/10

4. Don’t Look Back In Anger:

Noel énekel végre albumon is, méghozzá igen meggyőzően: alighanem ezzel sikerült megírnia a második legnagyobb Oasis-slágert. Teljes Beatles-hangzás, Imagine-stílusú zongorajáték, fogós refrén – tarolt is a szám rendesen. Azóta is folyamatos koncertkedvenc, a Familiar To Millions élő felvételén hátborzongató visszahallani a nyolcvanezres közönségtől.

10/10

5. Hey Now!:

Fizetek bárkinek, aki értelmes okot mond arra, mit keres ez a szám itt. Vontatott, jó refrénnek híre-hamva sincs, hosszú... szerintem inkább B-oldalra való. Mindenesetre nem illik a (What’s The Sory) Morning Glory gördülékenységébe.

4/10

6. Some Might Say:

Az első kislemez, még Tony McCarroll-lal. Hard rock Oasis-módra, elég kemény gitárok, félig-meddig még a szöveg is értelmes J. Bár Noel szerint csak a gin-tonic szólt belőle. Tény: ez lett az Oasis első listavezetője, nem is érdemtelenül.

8/10

7. Cast No Shadow:

Talán a legfelnőttebb dal az albumon, kifejezetten jó szöveggel, újabb akusztikus gitárokkal és vonósokkal. Érdekes, ahogy a szelíd melódiának nekifeszül Liam hangja. A Noel-féle koncertverziók is nagyon jók, az ő hangjához kicsit talán jobban is illene.

7/10

8. She’s Electric:

Liam addig verte az asztalt, amíg felvették az albumra. Noel nyilatkozataiból mindenesetre lemérhető: nem ezt tekinti élete főművének. Pedig nagyon jó kis popdalocska, kifejezetten „easy listening”. A végén a kórus ugyan már mintha ismerős lenne egy Beates-számból (With A Little Help From My Friends), de hát istenem. A Heathen Chemistry turnén Noel énekelte, nekem tetszik az a verzió is.

7/10

9. Morning Glory:

Helikopterzúgás, üvöltő gitár, káosz és rohanás öt percben. Kb. olyan finom ébresztő, mintha a szomszédod légkalapáccsal döngetné meg a közfalat. Elképzelni sem nagyon lehet nagyobb kontrasztot, mint az albumverzió és a Noel által énekelt egyszál akusztikus gitáros koncertverzió között. Itt mindenesetre Liam remekül énekel, mögötte pedig megbízható zúzás és üveghangú gitárszólók, némi kakofóniával.

8/10

10. Champagne Supernova:

Üvöltés után a csend. Hullámverés, halk gitár, halk Liam-ének. Lassan építkezik, erősödik, egy tűzijátékszerű gitárszólóval (Paul Wellert dícséri) felszárnyal, majd visszahull a csendbe. Noel egyik legjobb száma. Liam egyik legjobb énekteljesítménye. Remek hangszerelés. Kedvenc Oasis-szám – legalábbis nekem. Méltó albumbefejezés. A számhoz (csakúgy, int a Morning Gloryhoz) készült videoklip, ámde nem lett kislemez – így is sláger lett az USÁ-ban.

10/10

+1, illetve inkább 5,5 és 9,5: The Swamp Song:

Instrumentális átvezető a Hey Now és a Some Might Say, illetve a Morning Glory és a Champagne Supernova között. Mindösszesen 1 perc 20 a kettő, és a ennyi pont elég is. A teljes, vagy ötperces számot végig lehet élvezni a B-oldalas válogatásgyűjteményen, a Masterplanen, mármint annak, aki nem lépteti át automatikusan a CD-lejátszón, mint én...