Szeretlek észtveszejtő nagy szenvedéllyel,

Tébolyító hatalmas nagy bátorsággal,

Heves, kitörő, óriási lendülettel.

Csak foghatnád föl, szívemből áradat hogy ömöl,

Mindent elsöpör az, mint hurrikán, mi útjába kerül.

Mint hatalmas folyó mi kilép medréből,

Elöntve mindent a környéken,

Ekképp árad szeretet belőlem feléd.  

.............................................................

Szép Magdolna,

Életem mosolya,

Kinek gyengéd karja,

Kit szívem csak megkaphatna.

Kérlek, higgy nekem,

TE vagy a szemem,

S TE vagy az eszem,

TE vagy hát mindenem.

Mindig téged látlak,

Örökké téged várlak,

Szépnek látlak,

Bár megkaphatnálak.

Szeretném, ha szeretnél,

Hidd, nincs különb szívemnél,

Csak enyém lennél,

S velem élnél.

...................................................

Szerettelek, bár tudom már, hogy nem érdemelted,

Eljátszottad előttem a becsületed.

Nem törődtél velem eleget,

Mára már, mint múlt emleget.

Ebből nem kérek többé soha,

Nem vagyok olyan ostoba.

Szeretem, ha gondosan törődnek velem,

Ezt nem tetted meg nekem,

Így kihűlt már a szerelem.

............................................

Szeretem szenvedélyesen kedvesem,

De most mégis sír a szívem.

Keserű könnyem, arcom mossa,

Elrabolta tőlem Miskolc városa.

Testem álomszárnyakon repülni vágyna,

Egyenesen Miskolc városába.

Nélküle didergem, fázom,

Remélem neki is hiányzom.

.

Ismertelek látásból,

Már ismerlek szavakból.

Tetszettél, míg csak láttalak,

Jobban tetszel, hogy már olvaslak.

A barátságnál több is lehetne köztünk,

Csak érjen össze már a kezünk.

Tomi, édes neved mától nekem,

Valami bizsergést érez szívem.

Lehet, hogy ez szerelem?

A választ, kérlek, add meg nekem.

.

Fájó szívvel megyek el,

Szemeimben keserű könnyekkel.

Már búcsúzni sem merek,

Csak csendben elmegyek.

Irtó sikollyal hullt lelkem a mélybe,

Szívem sötét, sűrű vérébe.

A tiszta érzés már haldoklik,

De a tépő kín, az erősödik.

Szerettelek, igen szerettelek,

Nem csak hitegettelek.

De most velem szakítottál,

Testemből lelkem kiszáll.

Már nem is búcsúzom,

Csak csendben visszahúzódom.

.

Szelídhangú hárfával siratom szerelmem,

A messzeségben vagy, oly nagyon távol,

Mégiscsak itt vagy, örökké, mindig velem,

Szerelmes szavaim, suttogja a szellő füledbe, ha alszol.

Érezd, hogy vagyok én is, noha távolban,

Mindamellett, olyan nagyon közel, benn a szívben.

Mikor sétálok szerelem szigetén magamban,

Ezer ezüstös harang szól őrjítőn fejemben,

Szívem belülről, megannyi kovács kalapácsa veri,

Minden tagomnak érzése, csak egyet szeretne,

Most, egyszeriben hozzád, a messzeségbe elmenni,

S hogy az édes ölelésed, soha véget nem érne.

..........................................................................

Szememből a könny kicsordul,

Szívem a szerelembe belefájdul.

Ha nyitom, ha zárom szemem,

Csak téged lát kedvesem.

Érez a bűnös lelkem,

Izzad a tenyerem,

TE legyél örökre a kenyerem!

Legyél szomjban az italom,

Álmatlanságban az álmom,

Ébredésemben a valóságom,

Szenvedésben a vigaszom.

Hiányod, már nem akarom többé érezni,

Szeretnélek végleg mellettem tudni.

Örökké, csak veled nevetni,

Soha mást keresni,

Hisz nem tudnék már nélküled élni!

Legyél a párnám, melyre fejem lehajthatom,

Legyél hát az álmom, s vele a valóságom!

Életed már az életem,

Szeretlek kedvesem!

..............................................................

A fájdalom, s a kín égeti belsőm,

Ezernyi átok szóródott fejemre,

Nem vagy ugyan nőm,

Lényed teljességgel rátelepszik szívemre.

Múlnak a napok, hónapok,

Érzésem egy percnyit sem csitul,

Fáj mindenem TE vagy az ok,

Lobog a tűz, nem lanyhul.

Hiányzol, ha lehunyom szemem,

Hiányzol, ha azt kinyitom,

Nélküled ürességet érez mindenem,

Minden fűben, fában arcod látom.

Őrülté tesz a bizonytalanság,

Sötét gondolatok jutnak eszembe,

Kínszenvedés a nyugtalanság,

Az életem, talán most fejezem be.

Jöjj és szeress, ahogy régen!

Ölelj melegen, mint valamikor,

Nem lehet hogy végelegyen,

Kell, hogy emlékezz mi volt egykor.

Bűnhődtem már eleget,

Talán meg is érdemeltem,

Az érzés egyre csak kerget,

Még szeretlek kedvesem.

Minden változott, mi jó volt,

Az érzés, lassan megkopott,

Egyre csak tüzeket olt,

De az enyém újra lángra kapott.

..........................................................

Mit ér a szó, ha fülre nem talál,

Csak eldobott szó, hegyekben áll?

Mit ér a szív dobbanása,

Ha más nem viszonozza?

Mit ér a nagy szerelem,

Ha már csak gyötrelem?

Mit is ér az élet,

Ha társad lelépett?

Miért a hulló könnyek,

Ha már cseppet sem szeretnek?

A karok miért vannak,

Ha ölelésre már nem nyílnak?

A szív, még miért dobog,

Ha neki nincs már dolog?

Miért szólnak mégis az ajkak,

Ha a szerelmes szavak meg nem hatnak?

Mondd hát, miért fáj úgy minden, ami volt,

Mondd, ez tényleg szerelem volt?

......................................

A fák virágozzanak, a rózsák illatozzanak,

Elcsukló hangom, most anyácskámhoz szóllanak.

Az égbe kiáltanám szívből érces hangon,

Hogy igazán szeretem ŐT, nagyon!

De a hangom elcsuklik, s szemem fénylik,

Mert belül érzem, ha itt van, akkor is hiányzik.

Tudom hogy tudja, de akkor is elszeretném mondani,

Ha néha össze is szid, megdorgál, én akkor is tudom szeretni.

Szeretném a hálám teljes érzelemmel kimutatni,

Mert jól tudom, mindazt a sok jót, nem tudom meghálálni.

Szeretnék egy magas fára mászni és onnan a világba kiáltani,

Az én anyám a legjobb, mert úgy tud szeretni!

De fára nem mászok, nem kiabálok, csak suttogok,

Szinte csak-a szemnedvem áztatta orrom alatt- mormolok.

Vele s róla, csakis szépet, jót gondolok.

Azt akarom, ha megmondom hogy szeretem,

Az hangzatos legyen, amiben benn van a szívem.

Úgy szóljon az, mint a nagytemplom harangja,

Zengje be az egész életét, s ez legyen az egyik szép napja!

Hát felállok, tétován anyámhoz lépek,

-Ülj le szépen kérlek.

Azt szeretném mondani, azt, hogy…hogy.. szeretném elmondani,

Amíg világ a világ, mindig foglak és nagyon szeretni!

.......................................