---------------------------------------------------------------   

15/1991. (IV. 13.) AB határozat
Közzétéve a Magyar Közlöny 1991. évi 39. számában

---------------------------------------------------------------   

983/B/1990



             A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !


Az Alkotmánybíróság  jogszabályok alkotmányellenességének
utólagos vizsgálata  iránt benyújtott  indítvány  alapján
meghozta a következő


                      határozatot:


Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  személyes adatok
meghatározott   cél    nélküli,   tetszőleges    jövőbeni
felhasználásra    való     gyűjtése    és    feldolgozása
alkotmányellenes.


Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy  a  korlátozás
nélkül     használható,     általános     és     egységes
személyazonosító jel ( személyi szám ) alkotmányellenes.


Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   az   állami
népességnyilvántartásról  szóló   1986.  évi   10.  számú
törvényerejű rendelet,  valamint a  Minisztertanácsnak  e
törvényerejű  rendelet  végrehajtására  kiadott  25/1986.
( VII. 8. )  MT számú  rendelete és 102/1990. ( VII. 3. )
MT számú rendelete alkotmányellenes, ezért a törvényerejű
rendeletet és végrehajtási rendeleteit megsemmisíti.


A  megsemmisített   jogszabályok  1991.   december  31-én
vesztik    hatályukat,     kivéve     alább     felsorolt
rendelkezéseiket,  amelyek   e  határozatnak   a   Magyar
Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat:


A törvényerejű rendelet
- 4. §-ának második mondata,
- 5. §-ának   (2) bekezdése,
- a  6. §     (2)  bekezdésének   második   és   harmadik
  tagmondata,
- a 6. §  (3)  bekezdése,
- a 7. § (1)   bekezdésének második mondata,
- a 7. §   (2) bekezdéséséből a "- ha jogszabály másként
  nem rendelkezik -",   "vagy jogos érdeke",   "vagy
  nyilatkozatával" kitételek,
- a 7. §  (4)  bekezdése,
továbbá  a   10. §   (3)   bekezdéséből  a  "törvényerejű
rendeletben vagy minisztertanácsi rendeletben" szavak.


Eszerint az Alkotmánybíróság határozatának közzététele és
1991. december 31. között a törvényerejű rendelet 4. §-a,
a 6.  §   (2)  bekezdése,  a  7. §  (1) és (2)  bekezdése
és a  10. § (3)  bekezdése  a  következő  szöveggel marad
hatályban:


"4. §  Az  állami  népességnyilvántartás  az  állampolgár
személyi  számát,  alapvető  személyazonosító  és  lakcím
adatait tartalmazza."


"6. §    (2) A  személyi számot  a személyi  adatokat  is
tartalmazó  számítógépes   nyilvántartásokban   azonosító
adatként kell használni."


" 7.   §    (1)     Az    állami    népességnyilvántartás
magánszemélyek  és   -   feladataik   végrehajtásához   -
szervezetek részére adatokat szolgáltat.


  (2)  Magánszemély   az   állami   népességnyilvántartás
alapján más  személyre vonatkozóan  olyan adat  közlését,
illetőleg olyan okirat kiállítását kérheti, amelyhez joga
fűződik. Ezt a kérelmezőnek okirattal igazolnia kell."


"10. §   (3)  Az állampolgár személyére, családi és egyéb
körülményeire   vonatkozó   adatot   csak   az   érintett
állampolgár   hozzájárulásával,    illetőleg   törvényben
meghatározott esetben lehet nyilvánosságra hozni."


Az  Alkotmánybíróság  elrendeli  határozatának  a  Magyar
Közlönyben való közzétételét.


                        Indokolás



                           I.


Az  indítványozó   teljes  egészében  támadta  az  állami
népességnyilvántartásról szóló 1986. évi 10. törvényerejű
rendeletet ( a  továbbiakban tvr. )  és két  végrehajtási
rendeletét, a  25/1986. ( VII.  8. ), illetve a 102/1990.
( VII. 3. )  MT számú  rendeletet,  azzal,  hogy  ezek  a
személyi  adatok   védelméhez  való   alkotmányos  joggal
( Alkotmány  59.   § )  ellentétesek.   Kérte   mindhárom
jogszabály megsemmisítését.


Az indítványozó  érvelése szerint  a tvr.  nem elégíti ki
sem az Alkotmány, sem a jogalkotásról szóló 1987. évi XI.
törvény ( a  továbbiakban: jogalkotási törvény ) által az
alapvető   jog    szabályozásához   megkívánt    törvényi
szabályozási    szintet,     ezért    teljes    egészében
alkotmányellenes.  Ugyancsak   a  jogalkotási   törvénybe
ütközik  szerinte,  hogy  a  tvr.  úgy  ír  elő  kötelező
adatszolgáltatást, hogy  a szolgáltatandó  adatok körét a
Minisztertanács határozza  meg; ez  a  meghatalmazás  nem
tartalmazza a  felhatalmazás tárgyát  és kereteit.  Így a
Minisztertanács  alapvető  jogokat  és  kötelezettségeket
szabályoz, amelyre  azonban  nem  kaphat  felhatalmazást.
Alkotmányellenes az  indítványozó  szerint  az  is,  hogy
minisztertanácsi  rendelet   határozza  meg   a  kötelező
adatszolgáltatás    címzettjeit,     akik    az    adatok
felhasználása  alapján   jogokat   és   kötelezettségeket
állapítanak meg,  s akiknél ugyanakkor a személyes adatok
védelme nem garantálható.


                           II.


Az Alkotmány  59. §-ának (1)   bekezdése szerint a Magyar
Köztársaságban  mindenkit   megillet  a   jóhírnévhez,  a
magánlakás sérthetetlenségéhez,  valamint a magántitok és
a személyes adatok védelméhez való jog.


Az Alkotmánybíróság  - a  20/1990. AB  határozat szerinti
eddigi  gyakorlatát   folytatva  -   a  személyes  adatok
védelméhez való  jogot nem  hagyományos  védelmi  jogként
értelmezi, hanem  annak aktív oldalát is figyelembe véve,
információs önrendelkezési jogként.


Az Alkotmány  59.  §-ában  biztosított  személyes  adatok
védelméhez való  jognak  eszerint  az  a  tartalma,  hogy
mindenki    maga    rendelkezik    személyes    adatainak
feltárásáról  és   felhasználásáról.   Személyes   adatot
felvenni  és   felhasználni  tehát  általában  csakis  az
érintett   beleegyezésével   szabad;   mindenki   számára
követhetővé   és    ellenőrizhetővé   kell    tenni    az
adatfeldolgozás egész  útját, vagyis mindenkinek joga van
tudni, ki,  hol, mikor,  milyen célra  használja fel az ő
személyes  adatát.   Kivételesen   törvény   elrendelheti
személyes adat kötelező kiszolgáltatását, és előírhatja a
felhasználás módját  is. Az  ilyen törvény  korlátozza az
információs  önrendelkezés   alapvető  jogát,   és  akkor
alkotmányos,  ha   megfelel   a   Alkotmány   8.   §-ában
megkövetelt feltételeknek.


Bármilyen jogszabály,  amely -  az alkalmazott  eljárásra
tekintet   nélkül    -   személyes   adat   felvételéről,
gyűjtéséről, tárolásáról,  rendezéséről,  továbbadásáról,
nyilvánosságra hozásáról,  megváltoztatásáról, a  további
felhasználás megakadályozásáról, az adatból új információ
előállításáról,  vagy   akármilyen  más   módon   történő
felhasználásáról  ( a   továbbiakban:  a  személyes  adat
feldolgozásáról ) rendelkezik,  csak akkor  felel meg  az
Alkotmány  59.  §-ának,  ha  garanciákat  tartalmaz  arra
nézve,  hogy   az  érintett   személy  az  adat  útját  a
feldolgozás során követni, és jogait érvényesíteni tudja.
Az erre  szolgáló jogintézményeknek  tehát  biztosítaniuk
kell az  érintett beleegyezését  a feldolgozásba, illetve
pontos garanciákat  kell tartalmazniuk azokra a kivételes
esetekre nézve,  amikor az  adatfeldolgozás  az  érintett
beleegyezése  ( esetleg   tudta )  nélkül   történhet.  E
garanciális    jogintézményeknek     továbbá     -     az
ellenőrizhetőség érdekében  is -  objektív korlátok  közé
kell szorítaniuk az adat útját.


Az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele
és egyben  legfontosabb garanciája  a célhozkötöttség. Ez
azt  jelenti,  hogy  személyes  adatot  feldolgozni  csak
pontosan  meghatározott  és  jogszerű  célra  szabad.  Az
adatfeldolgozásnak minden szakaszában meg kell felelnie a
bejelentett   és   közhitelűen   rögzített   célnak.   Az
adatfeldolgozás célját  úgy kell  az érintettel  közölni,
hogy az  megítélhesse az adatfeldolgozás hatását jogaira,
és megalapozottan dönthessen az adat kiadásáról; továbbá,
hogy  a   céltól  eltérő   felhasználás  esetén  élhessen
jogaival.   Ugyanezért    az   adatfeldolgozás   céljának
megváltozásáról is  értesíteni  kell  az  érintettet.  Az
érintett beleegyezése  nélkül az új célú feldolgozás csak
akkor  jogszerű,   ha   azt   meghatározott   adatra   és
feldolgozóra  nézve  törvény  kifejezetten  megengedi.  A
célhozkötöttségből következik,  hogy a  meghatározott cél
nélküli,   " készletre ",    előre   nem    meghatározott
jövőbeni  felhasználásra   való  adatgyűjtés- és  tárolás
alkotmányellenes.


A másik  alapvető garancia az adattovábbítás és az adatok
nyilvánosságra hozásának korlátozása.


Az adattovábbítás  szűkebb értelme  az, hogy az adatot az
adatfeldolgozó  meghatározott  harmadik  személy  számára
hozzáférhetővé teszi.  Az adat  nyilvánosságra hozása azt
jelenti,  hogy   az  adatot   bármely  harmadik   személy
megismerheti.  Aki   az  adatfeldolgozó   számára   annak
megbízásából -  rendszerint hivatás-  vagy üzletszerűen -
végzi  az  adatfeldolgozás  szorosan  vett  fizikai  vagy
számítástechnikai   teendőit,    nem   számít   "adatfel-
dolgozónak", s  az adatok  számára hozzáférhetővé  tétele
nem  "adattovábbítás".  Az  ilyen  megbízott  felelőssége
külön    szabályozandó,     érintetlenül    hagyva     az
adatfeldolgozó teljes  felelősségét  mind  a  saját  maga
által  végzett,  mind  a  mással  elvégeztetett  adatfel-
dolgozásért.


Személyes   adatot    az   érintetten   és   az   eredeti
adatfeldolgozón   kívüli    harmadik   személy    számára
hozzáférhetővé  tenni   -  s   eszerint  adatfeldolgozási
rendszereket  egymással   összekapcsolni  -   csak  akkor
szabad,  ha   minden   egyes   adat   vonatkozásában   az
adattovábbítást megengedő  összes feltétel  teljesült. Ez
tehát azt is jelenti, hogy az adattovábbítás címzettjének
( az adatkérőnek ) vagy konkrét törvényi felhatalmazással
kell rendelkeznie  ahhoz,  hogy  a  továbbított  adatokat
feldolgozhassa,  vagy   az  érintett  beleegyezését  kell
bírnia.  A  célhozkötöttség  természetesen  a  továbbítás
legfőbb akadálya. A célhozkötöttség követelménye, továbbá
a cél  megváltoztatásának, valamint  az adattovábbításnak
fent meghatározott  feltételei az államigazgatási szervek
közötti, vagy  azokon belüli  adattovábbításnak is  gátat
szabnak.


                          III.


A támadott  tvr. alkotmányellenes, mert nem tesz eleget a
célhozkötöttség alapvető  követelményének.  Így különösen
- nem határozza meg az adatfeldolgozás célját,
- ezzel  összefüggésben  nem  határozza  meg  pontosan  a
  feldolgozott adatok körét,
- lehetővé      teszi       a       népességnyilvántartás
  szolgáltatásaihoz    más,     meg    nem     határozott
  nyilvántartások igénybevételét,
- az  érintett   jogait  nem   biztosítja   a   megkívánt
  mértékben,   különösen    nem    tartalmaz    kielégítő
  garanciákat az  érintett  védelmére  az  adattovábbítás
  feltételeit illetően.


1. Az  adatfeldolgozás céljának  és gyűjtőkörének  a tvr.
   szerinti meghatározása alkotmányellenes.


A  tvr.   1.  §   (2)  bekezdése   szerint   az    állami
népességnyilvántartás  feladata   az  egységes   személyi
alapnyilvántartáshoz   szükséges   adatok   gyűjtése,   a
nyilvántartás    folyamatos     vezetése    és     adatok
szolgáltatása.  A   tvr.   4.   §-a   szerint   "alapvető
személyazonosító  és   lakcím   adatokat"   tartalmaz   a
nyilvántartás      ( amelyek       meghatározását       a
Minisztertanácsra  delegálja ),   de  a   3.  §   iskolai
végzettségre   és   szakképzettségre   vonatkozó   adatok
kötelező szolgáltatását  is előírja.  Ezek a  tvr.-ben is
látható  nyomai  annak  a  koncepciónak,  hogy  integrált
személyi   adatbankot    hozzanak   létre,    amely    az
állampolgárok  adatait   a  lehető   legszélesebb  körben
tartalmazza, az  egészségügyi adatoktól  kezdve a vagyoni
adatokon át  a hivatali  ügyekig. Ehhez  volt szükséges a
személyi   szám   használatának   kötelezővé   tétele   a
népességnyilvántartásban és azon kívül az államigazgatási
és  igazságszolgáltatási   eljárás  során  ( 6.  §    (2)
bekezdés ) .    Ezt     az    elképzelést    az    Állami
Népességnyilvántartó Hivatal fejlesztési koncepciói még a
nyolcvanas évek végén is tartalmazták. Hasonló integrált,
központi állami nyilvántartások terveit el kellett ejteni
a társadalmi  ellenállás miatt a hatvanas évek közepén az
USA-ban, a  hetvenes években  pedig Franciaországban és a
Német Szövetségi  Köztársaságban. A  központi  adatbankok
által felszínre  hozott  problémák  mindenütt  gerjesztői
lettek az adatvédelmi törvényhozásnak.


A határozott  cél nélküli,  s definiált célok hiányában a
különböző  felhasználási   célok  szerint  nem  osztható,
bármely adatot  előre meg  nem  határozható  felhasználói
körök számára  rendelkezésre  bocsátó,  "készletre"  való
adatfeldolgozás     önmagában     alkotmányellenes.     A
célhozkötöttség hiányát  nem pótolhatja az adattovábbítás
feltételeinek garanciális szabályozása. Az adattovábbítás
feltételekhez kötése  és  a  célhozkötöttség  ugyanis  az
információs önrendelkezési  jognak nem  vagylagos,  hanem
együttes  garanciái;   a   célhozkötöttségnek   az   adat
felvételétől kezdve az adat törléséig érvényesülnie kell.
Nem konstruálható meg tehát alkotmányosan olyan megoldás,
hogy egy  meghatározott cél  nélküli, központi  integrált
adatbankra nézve  az adatvédelemhez  való alkotmányos jog
egyik konstitutív  elemét, a  célhozkötöttséget csakis  a
lekérdezőkre  tartsuk   érvényesnek.  Az   ún.  törvényes
adatminőségnek ugyanis  a  feldolgozás  minden  fázisában
fenn kell  állnia. Nem  elégséges, ha  egyes feldolgozási
szakaszokban egyes garanciák teljesülnek, s ez az állapot
nem orvosolja  más fázisok  alkotmányellenességét.  Ezért
nem kielégítő  a 25/1986.  ( VII. 8. )  MT. rendelet 5. §
(2)  bekezdésének  előírása, amely  szerint az adatkérő a
népességnyilvántartásból kapott  adatot csak az adatkérés
indokaként megjelölt  célra használhatja.  Az adatkérőnek
ez az  egyébként magától értetődő kötelessége nem pótolja
a népességnyilvántartás  megragadható céljának hiányát, s
azt,  hogy   ennek  folytán   éppen   az   adattovábbítás
mozzanatából hiányzik  a cél  folytonossága, vagy  a  cél
megváltozásának legitimitása.


Az  adattovábbítás   önmagában  vett   alkotmányosságától
függetlenül a  pontosan  meg  nem  határozott  gyűjtőkörű
adatfeldolgozó számára  természetszerűen adódik,  hogy az
egyes személyekre  vonatkozó adatokat  összességükben  és
összefüggésükben megismeri.  Ez  teljesen  kiszolgáltatja
neki    az     adatalanyokat,    átvilágíthatóvá    teszi
magánszférájukat is,  továbbá  egyenlőtlen  kommunikációs
helyzetet eredményez,  amelyben az  érintett  nem  tudja,
hogy  az   adatfeldolgozó  mit   tud  róla.   Az  eredeti
összefüggésekből   szükségképpen   kiragadott   adatokból
összeálló ún.  "személyiségprofil", amely  a személyiségi
jogokat különösen  sérti, s  amelynek elkerülése az egyes
adatfeldolgozások  jogszerűsége   megítélésénél  alapvető
szempont,   a    széles,   de   határozatlan   gyűjtőkörű
adatfeldolgozás   velejárója.    Mindezekért   az   ilyen
adatfeldolgozás az emberi méltóságot sérti.


Az Alkotmánybíróság  nem talált  olyan alkotmányos  jogot
vagy érdeket,  amely az  Alkotmány 59.  §-ában  garantált
információs önrendelkezéshez való jognak a határozott cél
nélküli    adatfeldolgozásból     a    fentiek    szerint
szükségképpen folyó korlátozását elkerülhetetlenné tenné,
vagy amely  a sérelemmel arányos lenne. Az államigazgatás
hatékonysága különösen  nem lehet  ilyen érdek,  mert nem
bizonyítható,  hogy  az  információs  önrendelkezési  jog
súlyos sérelmével  járó adatfeldolgozási  mód az  egyedül
lehetséges útja a hatékonyan működö államigazgatásnak. Az
Alkotmánybíróság  tehát   a  meghatározott  cél  nélküli,
készletező adatfeldolgozó  rendszert  alkotmányellenesnek
tartja.


2.   A    népességnyilvántartásról   szóló   jogszabályok
legfontosabb      rendelkezései       külön-külön      is
alkotmányellenesek.


2.  1.   A    tvr.-ben  írt  célmeghatározás  ( 1. §  (1)
bekezdés:  "az   állampolgár  jogai  érvényesítésének  és
kötelezettségei teljesítésének  előmozdítása,  az  állami
szervek,  a   gazdálkodó   és   társadalmi   szervezetek,
egyesületek,  valamint   magánszemélyek  társulásai   ( a
továbiakban együtt:  szervezetek ) munkájának segítése" )
teljesen inadekvát  ahhoz képest,  hogy az  ország teljes
lakosságát érintő  adatfeldolgozó rendszer felállításáról
van szó, sőt, olyan rendszerről, amely a személyes adatok
és  a   velük   kapcsolatos   jogok   sorsát   alapvetően
meghatározzák  ( ld.   személyi  szám ) .  A  semmitmondó
szöveg  alkalmatlan   arra,  hogy  az  adatfeldolgozásnak
bármiféle  irányt   vagy  határt   szabjon,   azaz   hogy
célhozkötöttségről egyáltalán  beszélni lehessen. Az 1. §
(2)  bekezdésének   az   a   kitétele,  hogy  "az  állami
népességnyilvántartás  feladata   az  egységes   személyi
alapnyilvántartáshoz    szükséges    adatok    gyűjtése",
megerősíti, hogy  meghatározatlan célú, készletre történő
adatgyűjtésről  van   szó,  amely   -  mint   a  25/1986.
( VII. 8. ) MT.  rendelet  4. §  b )  pontja  fogalmaz  -
" eseti  adatigényeket "   elégít  majd   ki,  az  állami
szerveknek szóló  rendszeres -  de  a  tvr.-ben  meg  nem
határozott körű  - adatszolgáltatás  mellett. ( Ld.  tvr.
7. §  (3)  bekezdés. )


2. 2.  A  nyilvántartott  adatok  körét  a  tvr.  4. §  a
határozza  meg:   " Az  állami  népességnyilvántartás  az
állampolgár személyi számát, alapvető személyazonosító és
lakcím adatait tartalmazza. A nyilvántartott adatok körét
a Minisztertanács határozza meg."


Ez a  felhatalmazás alkotmányellenes.  Az Alkotmány  8. §
(1)    bekezdése   szerint   az   alapvető   jogokra   és
kötelességekre vonatkozó  szabályokat  törvény  állapítja
meg.  A   személyi  adatok  feldolgozásának  szabályozása
nyilvánvalóan alapvető jogra, az Alkotmány 59. §-ában írt
személyes adatok védelméhez való jogra vonatkozik; de már
a  jogalkotási   törvény  5. §   l /  pontja  felvette  a
törvényhozási tárgyak közé a "személyi nyilvántartást". A
személyes adatok  feldolgozására  "vonatkozó"  törvényből
kétség nélkül meg kell tudni állapítani mindenkinek, hogy
a törvény  mely adataira  vonatkozik. A támadott tvr.-ben
sem  az   állami  népességnyilvántartás   céljának,   sem
feladatának ( 1. § ), sem a nyilvántartott adatok körének
törvényi meghatározása  ( 4. § ) nem  alkalmas arra, hogy
az   ott   nyilvántartott   adatok   körét   egyértelműen
behatárolja.    Tekintettel    a    népességnyilvántartás
jelentőségére, az  abban  szereplő  adatokat  a  tvr.-nek
kimerítően  fel   kellett  volna   sorolnia.  Ehelyett  a
nyilvántartott adatok  meghatározását a Minisztertanácsra
bízta, úgy,  hogy a  felhatalmazás körét  tartalmilag sem
határozta  meg.   Az  "alapvető   személyazonosító  adat"
ugyanis garanciális  szempontból nem  elég pontos. A tvr.
ezzel egyrészt  szabad kezet  adott a Minisztertanácsnak,
másrészt   nem    adott    konkrét    tájékoztatást    az
érintetteknek.    Egyébként    maga    a    tvr.    teszi
értelmezhetetlenné   saját   meghatározását,   amikor   a
3. §-ban az  iskolai végzettségről  és a szakképesítésről
való adatok kötelező szolgáltatásáról rendelkezik. Ezeket
a    végrehajtási     rendelet    fel    is    veszi    a
népességnyilvántartás  adatai  közé,  noha  a  tvr.  4. §
felhatalmazásába nem  férnek bele. A 25/1986. ( VII. 8. )
MT számú rendelet viszont túllépte a tvr. 3. és 4. §-ából
származó felhatalmazás  legtágabb értelmezését is, amikor
az apa,  anya, gyermek  és  házastárs  személyi  számának
nyilvántartását  előírta   ( 1. §  (1)     bekezdés   o )
pont ) .  Ezek   ugyanis  nem  tartozhatnak  az  érintett
alapvető személyazonosító  adatai közé. A személyi számok
láncolata   pl.   a   legtávolabbi   rokoni   kapcsolatok
kimutatását   is    lehetővé   teszi.   Az   ilyen   adat
felhasználása különösen  sértheti a  személyiségi  jogot,
hiszen az  érintett által  ápolt vagy  egyáltalán  ismert
rokoni kapcsolatoktól  teljesen független összefüggéseket
mutat ki  és  tesz  felhasználhatóvá,  anélkül,  hogy  az
érintett tudna  róla -  a családfa-program  tehát hasonló
veszélyeket rejt, mint a már említett személyiségprofil.


A tvr.  5. §    (2)  bekezdése  felhatalmazza  továbbá  a
belügyminisztert  is,  hogy  jogszabályban  meghatározott
egyes    helyeken     tartózkodó    személyekről    külön
nyilvántartást rendeljen  el.  A  cél  és  az  érintettek
körének teljes  meghatározatlansága ezt  a felhatalmazást
tartalmilag is alkotmányellenessé teszi.


Végképp  értelmetlenné  teszi  a  tvr.-ben  felsorolt,  a
gyűjtőkörre vonatkozó  látszólagos megszorításokat a 7. §
(1)   bekezdése,  amely szerint  a  népességnyilvántartás
"szolgáltatásaihoz  más   nyilvántartások  adatait  -  az
érintett szervezetek  beleegyezésével - felhasználhatja".
Ez a rendelkezés mind a gyűjtőkör, mind a célhozkötöttség
szempontjából  alkotmányellenes.   Ez  a  rendelkezés  az
állami népességnyilvántartás  adatfeldolgozását  teljesen
parttalanná és  ugyanakkor ellenőrizhetetlenné teszi több
okból is:  először, a tvr. itt nem az érintettek, hanem a
másik  adatfeldolgozó   beleegyezését   köti   csak   ki,
másodszor, semmilyen  előírást  nem  tartalmaz  sem  arra
nézve,  hogy   az  "idegen"   adatokat   a   szolgáltatás
befejezése után  törölni kell,  sem arról,  hogy az ilyen
kiegészítésekről jegyzőkönyvet  kell vezetni  az érintett
adatai      mellett;      harmadszor,      az      állami
népességnyilvántartás  adatai  más  adatokkal  kombinálva
minőségileg új  információkat adhatnak  a személyről, aki
azonban  eme   adatszolgáltatás   tényéről   sem   szerez
tudomást. Más nyilvántartásból származó adat csakis akkor
lenne alkotmányosan  beszerezhető, illetve  továbbadható,
ha ez  a felhasználás  az eredeti  nyilvántartás céljának
körén belül  maradna, és  nem válna szélesebb kör számára
hozzáférhetővé, mint  amellyel az  érintettnek az eredeti
nyilvántartással  kapcsolatban   számolnia  kellett.   Az
állami  népességnyilvántartás   gyűjtőkörébe   nem   illő
adatokat a  továbbítás  után  törölni,  az  adatkérés  és
továbbítás tényét viszont bizonylatolni kellene.


2. 3.  Az   adattovábbítás   összes   hatályos   szabálya
alkotmányellenes.


A tvr.  más-más feltételeket szab a "magánszemélyek" és a
"szervezetek" számára történő adatszolgáltatáshoz.


A 7. §   (2) bekezdése szerint magánszemély más személyre
vonatkozó olyan adat közlését kérheti, amelyhez joga vagy
jogos érdeke  fűződik. Ezt  a kérelmezőnek okirattal vagy
nyilatkozatával    igazolnia     kell.     Szervezeteknek
( szervezetek az  1. §  szerint:  az  állami  szervek,  a
gazdálkodó  és   társadalmi   szervezetek,   egyesületek,
valamint  a   magánszemélyek   társulásai )   az   állami
népességnyilvántartás    "feladataik     végrehajtásához"
szolgáltat adatot. ( 7. § (1)   bekezdés. )


Az adatszolgáltatásnak  ezek az  feltételei az érintettek
adatvédelemhez való  jogát nem veszik kellően figyelembe,
hanem   az   adatkérőknek   és   a   népességnyivántartás
szerveinek  kedveznek.  Arra  is  alkalmatlanok,  hogy  a
népességnyilvántartás  személyiségvédelmi  kötelezettsége
teljesítéséhez ( 8. § ) kiindulásként szolgáljanak.


A tvr.  8. §-a  szerint  az  adatszolgáltatást  meg  kell
tagadni, ha  az személyhez  fűződő jogot  sérthet. Ezt  a
kötelességet nyilván  a 7. §-ban  írt  objektív  ismérvek
teljesülése  után   alkalmazandó,   szubjektív   szűrőnek
szánták.  Azonban   az  objektív   feltételek:  a  szóban
előterjesztett "jogos érdek", illetve bármiféle szervezet
"feladatának  ellátása"  már  maguk  sem  elégítik  ki  a
személyiségi  jogok  védelmét,  hogyan  adhatnának  tehát
kiindulópontot az  állami  népességnyilvántartás  számára
ahhoz,   hogy    mérlegelje,   az   adat   kiadása   vagy
felhasználása nem sérti-e az érintett személyiségi jogát.
A "feladat" és a "jogos érdek" egyaránt megragadhatatlan,
s nem  is különböznek  egymástól. Például a vállalkozások
feladata ( és  a vállalkozó  jogos érdeke )  a nyereséges
működés. Vajon  az  Állami  Népességnyilvántartó  Hivatal
szabadon  dönti  el,  hogy  tízezer  meghatározott  nemű,
életkorú, adott  településtípuson élő,  adott végzettségű
személy  nevének   és  lakcímének   kiadása  ( valójában:
eladása, ti.  tvr. 9.  § szerint  például reklámcélokra )
sérti-e személyiségi jogukat?


Nyilvánvaló,  hogy   a  személyiségi   jogok   védelmével
összhangban csak  olyan "feladat"  végrehajtásához adható
ki személyi  adat, amely  pontosan meg  van határozva,  s
amelynek ellátása  vélelmezhetően  indokolja  a  személyi
adat   kiadásával    járó   kockázat    vállalását.    Az
Alkotmánybíróság  megítélése   szerint  ilyen  feladattal
rendelkező  szervek   csakis  az   államigazgatás  és  az
igazságszolgáltatás  szervei.   Ha  tehát  a  kérő  szerv
igazolja, hogy  az  adatra  hatáskörébe  tartozó  feladat
jogszerű  ellátása  érdekében  van  szüksége,  ez  egyben
behatárolja  azt  is,  milyen  adatokat  kérhet.  Ha  még
megnevezi  azokat   a   körülményeket   is,   amelyek   a
célhozkötöttség   betartását    és   az   adatbiztonságot
garantálják,   továbbá    az   adatkérést    az    állami
népességnyilvántartás   ( az    érintett   részére   is )
bizonylatolja, az ilyen fajta adattovábbítás kielégíti az
személyes adatok  védelmének objektív  feltételeit.  Ezek
után  még  mindig  vizsgálandó  lenne,  hogy  nem  kell-e
megtagadni az  adatszolgáltatást a  tvr. 8. §  alapján. A
fenti  példával   az  Alkotmánybíróság   csupán   azt   a
garanciális  szintet  kívánja  érzékeltetni,  amelyet  az
információs    önrendelkezés     joga    megkövetel,    s
szemléletessé kívánja  tenni azt az álláspontját, hogy az
ilyen vagy  hasonló garanciák  hiányában  a  tvr.  7. §-a
alkotmányellenes.


A fentiekből  következik, hogy  a  magánszemélyek  és  az
államigazgatási és  igazságszolgáltatási szerveken kívüli
"szervezetek"  részére   való  adatkiadásra   azonos,  és
megszorító feltételeket  kell alkalmazni.  Az információs
önrendelkezési jog érvényesítésének itt például úgy lehet
eleget tenni,  hogy írásban  igazolt jog  ( esetleg jogos
érdek )  alapján   az  állami   népességnyilvántartás   a
lakcímet általában kiadhatja. A további adatokat szerezze
be a  magánszemély az  érintettől; ha  valóban  joga  van
hozzá, akár  majd bírói  ítélettel is. Ugyanakkor erre az
esetre is áll a 8. §-ban írt megvizsgálási kötelesség: az
állami népességnyilvántartás  az érintett joga védelmében
a lakcím kiadását is megtagadja.


Az   Alkotmánybíróság    az   alkotmányosan   megkövetelt
jogvédelmet biztosítani  kívánja arra az időre is, amíg a
tvr. még hatályban lesz. Ezt a jelen esetben - jogszabály
egyes  részeinek   megsemmisítésével  -  csak  úgy  tudta
biztosítani, hogy  a  rendszeres  adatszolgáltatásra  nem
jogosított  szervezetek  számára  való  adatszolgáltatási
lehetőséget  megszüntette,   a   magánszemélyeknek   való
adatszolgáltatást pedig  az ehhez fűződő jog írásban való
igazolásához   kötötte.   Az   Alkotmánybíróság   elvileg
alkotmányosnak tartja  az  írásban  igazolt  jogos  érdek
fennállása esetén is a név és lakcím kiadását. De mivel a
hatályon kívül  helyezés eszközét alkalmazhatja csak, nem
áll módjában  az állami  népességnyilvántartásban  tárolt
adatok   között    az   egyes    felhasználók,    illetve
felhasználási   módok   tekintetében   különböztetni.   A
határozatban    elrendelt    megsemmisítések    után    a
magánszemély,  ha  jogát  írásban  igazolja,  a  jelenleg
tárolt adatok mindegyikét kikérheti, azaz nemcsak a nevet
és lakcímet;  s az  ezen túlmenő  adatokra nézve  csak  a
népességnyilvántartás    mérlegelése     szűkítheti    az
adatkiadást a 8. § alapján. Túl nagy kockázatnak látszott
azonban, hogy a "jogos érdek", és szervezetek "feladatai"
alapján kért  adatok tekintetében  is erre  a bizonytalan
védelemre hagyatkozzunk.


A tvr.  7. §  (3)   bekezdése  szerint  jogszabály  egyes
szervezetek részére,  alapfeladataik  ellátása  érdekében
kötelező, rendszeres  adatszolgáltatást írhat elő. Ezeket
a szerveket a két végrehajtási rendelet meg is határozza.
Nyilvánvaló,  hogy  az  alkotmányos  adattovábbításhoz  a
rendeletekben   megjelölt    szervek,    pl.    tanácsok,
minisztériumok  "alapfeladata"  önmagában  nem  elégséges
kritérium.  Ezért,   s   mivel   az   önkormányzat   vagy
minisztérium  személyi   nyilvántartásai   nem   képeznek
egységet,  s  a  célhozkötöttség  az  intézményen  belüli
adatfeldolgozások   közötti   átjárást   is   korlátozza,
törvényben kell  tisztázni, hogy  milyen  adatokat,  mely
nyilvántartás részére kell rendszeresen továbbítani.


Az      adattovábbítással       kapcsolatos      tartalmi
alkotmányellenesség mellett  itt is  megáll  a  vonatkozó
felhatalmazások    formai     alkotmányellenessége:     a
rendszeres, kötelező  adatszolgáltatás  jogosultjait  sem
határozhatja meg minisztertanácsi rendelet, s még kevésbé
"jogszabály" a szolgáltatandó adatok körét.


2. 4. Az  érintett jogait  a  szabályozás  fent  tárgyalt
hiányosságai   súlyosan   veszélyeztetik.   A   tvr   nek
kifejezetten  a   személyiségi  jogok   védelmére   szánt
garanciái  szintén   nem  elegendőek   ahhoz,   hogy   az
alkotmányosság ismérveit kielégítsék.


A népességnyilvántartás  számára a  tvr. 8. §-ában előírt
kötelesség  a  személyiségi  jogok  védelmére  a  fentiek
szerint teljesíthetetlen,  mert  az  adattovábbításnak  a
tvr.-ben előírt  feltételei maguk  sértik a  személyiségi
jogot.


Nem elégséges  továbbá, hogy a 10. §   (2) bekezdése csak
helyesbítési  jogot   ad   az   érintettnek.   Mivel   az
információs  önrendelkezési   jog  lényege  az,  hogy  az
érintett   tudhatja   és   követheti   személyes   adatai
felhasználásának  útját   és  körülményeit,   először  is
biztosítani kell  e jog gyakorlásának előfeltételét. Azaz
a   népességnyilvántartásban   kötelezően   bizonylatolni
kellene  az  egyes  adatalanyokra  vonatkozó  kérelmeket,
vagyis azt, hogy adatát kinek, mikor, milyen célból adták
ki.  Ide  tartozik,  hogy  rögzíteni  kellene  az  idegen
nyilvántartások használatát ( 7. § (1)   bekezdés ) is. A
bizonylatolásra azért  is szükség  van, mert  helyesbítés
esetén azt  mindazokban a  nyilvántartásokban végig  kell
vezetni, amelyeknek  a rossz  adatot kiadták. Az érintett
jogának  ki   kell  terjednie  a  helyesbítés  mellett  a
törlésre is.  Például ha  a népességnyilvántartás  a  más
nyilvántartásból kölcsönvett adatot nem törölte volna, az
érintett ezt követelheti. Mindehhez természetesen arra is
szükség   volna,   hogy   betekintési  joga  ( 10. §  (1)
bekezdés ) kiterjedjen a bizonylatokra, s ezt se lehessen
a Polgári  Törvénykönyv  83. §    (2)  bekezdése  szerint
"állami vagy  közbiztonsági érdek"  sértésére  hivatkozva
megtagadni.


A  tvr.  szerint  személyes  adatot  csak  törvényben  és
minisztertanácsi rendeletben  meghatározott esetben lehet
nyilvánosságra hozni ( 10. §  (3)  bekezdés ) . A fentiek
értelmében ez  a Minisztertanács  részére adott általános
felhatalmazás is  alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság
megjegyzi, hogy  az  állami  népességnyilvántartás  akkor
tenne  eleget   a  személyiségi   jogok  védelmét  illető
kötelezettségének, ha  eleve csak  akkor továbbítana vagy
hozna nyilvánosságra  személyes adatot,  ha az  adatkérés
indokául megjelölt  feladat  nem  látható  el  az  egyéni
azonosítást kizáró  ( anonimizált ) adatokkal. Tervezési,
statisztikai vagy  üzleti  célra  kért  csoportos  adatok
esetében az  anonim  adatok  az  önkormányzatnak  vagy  a
gazdasági  társaságnak  sokat  segítenek,  anélkül,  hogy
személyiségi jogok veszélybe kerülnének.


Mivel   az    információs   önrendelkezési   jogot   csak
elkerülhetetlen esetben lehet alkotmányosan korlátozni, a
személyiségi  jogvédelem   csak  akkor   felel   meg   az
Alkotmánynak,  ha  az  érintett  megtilthatja  az  állami
népességnyilvántartásban szereplő  adatainak kiadását. Az
"elkerülhetetlen  eseteket":  a  szabály  alóli  indokolt
kivételeket törvény határozhatja meg.


3. A korlátozás nélkül használható, általános és egységes
személyazonosító kód  ( azaz a  minden állampolgárnak  és
országlakosnak ugyanazon  elv szerint  kiosztott személyi
szám ) alkotmányellenes.


A tvr.  6. §   (2) bekezdése így szól: "A személyi számot
a   személyi    adatokat   is   tartalmazó   számítógépes
nyilvántartásokban azonosító  adatként kell  használni, a
hivatalos iratba  és  nyilvántartásba  be  kell  vezetni,
továbbá  az   államigazgatási   és   igazságszolgáltatási
eljárás során is használni kell."


E  szakasz  megszorító  értelmezése  szerint  a  személyi
számot  a   népességnyilvántartás  számítógépeiben   kell
azonosító    adatként     kezelni,    és     az    állami
népességnyilvántartás irataiba  és nyilvántartásába  kell
bevezetni; tág  értelmezése azonban mindenfajta hivatalos
iratra és  nyilvántartásra vonatkoztatta  a személyi szám
használatát;  s  még  tágabban  mindenfajta  számítógépes
nyilvántartásra alkalmazták,  azon az alapon, hogy a 6. §
egyébként  is   a  népességnyilvántartás   körén  túlmenő
rendelkezést tartalmaz.  A tvr. személyi számra vonatkozó
rendelkezése tehát  félreérthető;  mint  a  gyakorlat  is
mutatja, nem  volt  alkalmas  a  személyi  szám  kötelező
alkalmazásának egyértelmű behatárolására.


Ez  a  félreérthetőség  azonban  csupán  következménye  a
szabályozás alkotmányjogi  szempontból  sokkal  súlyosabb
fogyatékosságának: annak,  hogy a  6. § nem  tartalmaz  a
személyi   szám    használatára    vonatkozó    semmiféle
korlátozást vagy feltételt.


3. 1.  A tvr.-ben  szabályozott személyi szám úgynevezett
univerzális, sokcélú  azonosító,  amelyet  tehát  elvileg
minden nyilvántartásban  használni lehet. A személyi szám
fogalmát az  Alkotmánybíróság e határozat indokolásában a
tvr.-hez nem  szorosan kötődő fejtegetések során is ebben
az értelemben  használja. ( A személyi szám másik fajtája
az adott  adatfeldolgozás céljához  kötött, s  csak  azon
belül  alkalmazható   azonosító  szám,  pl.  nyugdíjszám,
számlaszám. Ezek a korlátozott használatú személyi számok
részben más  adatvédelmi jogi  problémákat vetnek  fel. A
két személyi  szám-fajta közötti  kapcsolat aktuális jogi
problémája  az,  hogy  a  törvényhozás  megakadályozza  a
célhozkötött személyi szám általános használatát. )


Az  egységes   személyazonosító  kód   értelme  az,  hogy
ugyanarra  személyre   vonatkozó  adatokat   könnyen   és
biztosan lehessen  azonosítani, illetve összegyűjteni egy
olyan   rövid,   technikailag   könnyen   kezelhető   kód
segítségével,     amely      megváltoztathatatlan      és
összecserélhetetlen.  Így  a  személyi  szám  természetes
velejárója minden  integrált nyilvántartási  rendszernek;
bevezetése  -  mind  nálunk,  mind  külföldön  -  a  nagy
központi, készletező adatbankok tervének részeként merült
fel. Az egységes személyi kód továbbá kiválóan alkalmas a
különböző nyilvántartásokban  föllelhető személyes adatok
eseti  összekapcsolására   is.  Segítségével   az  adatok
könnyen     hozzáférhetőek,      valamint     kölcsönösen
ellenőrizhetőek  lesznek.   Ezek  a   technikai   előnyök
megnövelik a  személyi számmal dolgozó adatfeldolgozás és
az   azzal   összefüggő   igazgatás   vagy   szolgáltatás
hatékonyságát.   Hasonlóképpen    költséget    és    időt
takarítanak meg  az érintett  adatalanyok  számára,  mert
elkerülhetővé teszik az ismételt adatszolgáltatást.


Ezek az előnyök azonban a személyiségi jogok, s különösen
az információs  önrendelkezéshez való  jog  szempontjából
súlyos kockázatot  jelentenek. A  személyi szám különösen
veszélyes a  személyiségi  jogokra.  Ha  az  adatokat  az
érintett   "megkímélésével",   különböző   adatbázisokból
szerzik   be,   kizárják   az   érintett   személyét   az
adatáramlásból, s  korlátozzák  abban,  vagy  megfosztják
annak lehetőségétől,  hogy adatai útját és felhasználását
ellenőrizze. Ez  a módszer ellentmond az adatvédelem azon
alapelvének, hogy az adatot az érintettől, annak tudtával
kell beszerezni.  A személyi  szám  elterjedt  használata
esetén a  magánszféra megszűnik,  mert a legtávolabb eső,
különböző célú  nyilvántartásokból összehozott  adatokból
előállítható  az   ún.  személyiségprofil,   az  érintett
tetszőlegesen széles  tevékenységi  körére  kiterjedő  és
intimszférájába is behatoló művi kép, amely ugyanakkor az
adatok   kontextusból   kiragadott   volta   miatt   nagy
valószínűséggel torz  is. Az  adatfeldolgozó mégis  ennek
alapján hozza meg döntéseit, állít elő és ad tovább újabb
személyre  vonatkozó   információkat.  A   nagymennyiségű
összekapcsolt adat,  amelyről az érintett legtöbbször nem
is  tud,   kiszolgáltatja  az   érintettet,   egyenlőtlen
kommunikációs helyzeteket  hoz létre.  Megalázó az  olyan
helyzet, és lehetetlenné teszi a szabad döntést, amelyben
az  egyik   fél  nem   tudhatja,  hogy   partnere  milyen
információkkal  rendelkezik   róla.  A  személyi  számmal
dolgozó államigazgatás  hatalma mértéktelenül megnő. Ha a
személyi számot  a nem-állami szférában is használhatják,
ez nemcsak  az ottani  adatfeldolgozóknak ad  az érintett
felett    hatalmat,     hanem    az     állam     további
hatalomnövekedéséhez vezet:  még messzebbre  terjeszti ki
az adatokon  keresztüli  ellenőrzés  lehetőségét.  Mindez
súlyosan veszélyezteti az önrendelkezés szabadságát és az
emberi  méltóságot.   A  korlátozás   nélkül  használható
személyi szám a totális ellenőrzés eszközévé válhat.


A   személyi    szám   logikája   tehát   ellentétes   az
adatvédelemhez  való   jog   konstitutiv   elemeivel:   a
célhozkötött, osztott  információs rendszerek elvével, és
azzal a főszabállyal, hogy az adatot az érintettől, annak
tudtával  és   beleegyezésével  kell   felvenni.  Ha   az
adatvédelem elveit következetesen alkalmazzuk, a személyi
szám  értelmét   veszti,  mert   "előnyeit"   nem   lehet
kihasználni.


A   személyi   szám   a   személyes   adatok   megbízható
összekapcsolásának  -   az  adatfeldolgozás  mai  módjait
tekintve -  technikai szempontból  legelőnyösebb eszköze.
Személyes adatokat  természetesen össze  lehet  kapcsolni
névvel,  és   szükség   szerint   kiegészítő   azonosítók
segítségével, mint  pl. az  anya neve, vagy lakcím. A mai
számítógép-kapacitások mellett ezek terjedelme sem jelent
különösebb  problémát.  A  "természetes"  adatok  azonban
változhatnak   ( pl.    a   név    férjhezmenéssel   vagy
névváltoztatással ),    s     előfordulhat,    hogy     a
megkülönböztetéshez további  adatok szükségesek;  továbbá
változó  adatok   esetén  ( mint  a  lakcím )  az  adatok
követése  és   karbantartása  szükséges.  Az  ezzel  járó
nehézségek és  kiadások jelentős  tételként jönnek számba
az adatfeldolgozás  költség/haszon elemzésénél, s mintegy
természetes    fékjét     képezik     az     indokolatlan
adatgyűjtésnek,  amire   a  kéznél   lévő  személyi  szám
késztet.  Az  információs  önrendelkezési  jogból  fakadó
korlátok   természetesen    minden   adatgyűjtésre-    és
feldolgozásra érvényesek.  A személyi  szám azonban éppen
technikai tökéletessége miatt a megnövekedett kockázatnak
megfelelő különleges  biztosítékokat követel  meg.  Ha  a
személyes adatok  karbantartását  központi  nyilvántartás
végzi, amely  a személyi  számon keresztül  érhető el, az
ezt végző  adatfeldolgozó -  pl. népességnyilvántartás  -
kulcspozícióba kerül,  s  éppen  ezért  különösen  pontos
garanciális szabályozást igényel.


3. 2. A  személyi szám  tehát természeténél fogva különös
veszélyt jelent  a személyiségi  jogokra. Az  államnak az
alapjogok védelmére  vonatkozó  elsőrendű  kötelességéből
( Alkotmány 8. § )  következik, hogy  ezt a  kockázatot a
legkisebbre   kell    csökkentenie:   a   személyi   szám
használatát garanciális  szabályokhoz kell kötnie. Ez két
módszerrel történhet:  vagy a  személyi szám  használatát
magát       korlátozza       pontosan       meghatározott
adatfeldolgozásokra,  vagy  a  személyi  számhoz  rendelt
információk   kiadhatóságát    és   az    ezzel    működő
nyilvántartások összekapcsolását  köti szigorú megszorító
feltételekhez és  ellenőrzéshez. Ugyanakkor látnunk kell,
hogy   az   egységes   és   általános   kód   mindenfajta
korlátozásával   éppen   annak   lényege   vész   el.   A
korlátozottan használható  személyi szám már nem személyi
szám a tvr. által használt értelemben.


3. 3.  A személyi  szám használata a különböző országokat
tekintve igen eltérő képet mutat. Számos országban van de
facto univerzális  személyi  szám,  amely  az  eredetileg
meghatározott    célú    azonosító    kód    akadálytalan
elterjedésének  és  alkalmazásának  eredménye.  A  számot
eredetileg  vagy   népességnyilvántartás  céljára,   vagy
társadalombiztosítási számként  vezették be.  Az előbbire
példa Belgium,  Dánia, Izland,  Hollandia,  Norvégia,  az
utóbbira Finnország  vagy Svájc.  Az univerzális személyi
szám iskolapéldájának  tekintett svéd  személyi  szám  is
eredetileg születési  ( anyakönyvi ) nyilvántartási  szám
volt.


Más országokban  tiltják, sőt alkotmányellenesnek tartják
a személyi  számot.  Portugáliában  egy  1973-ban  hozott
törvény   elrendelte   az   univerzális   személyi   szám
bevezetését 1975-től  kezdve. Ezzel  szemben  a  fasiszta
rezsim  bukása  után  kiadott  1976.  évi  alkotmány  35.
szakaszának   (2) bekezdése megtiltja személyes adattárak
összekapcsolását,  az    (5)   bekezdés   szerint   pedig
"országosan  egységes  személyi  szám  hozzárendelése  az
állampolgárokhoz  tilos".  Franciaországban  és  a  Német
Szövetségi Köztársaságban  a  személyi  számot  alkalmazó
népességnyilvántartás   tervével    szembeni   ellenállás
vezetett 1978-ban  az adatvédelmi  törvények kiadására, s
egyben az  integrált nyilvántartások  és a  személyi szám
elejtésére. A német Szövetségi Alkotmánybíróság már 1969-
ben   kimondta,    hogy   "az   egyes   polgárok   teljes
személyiségét érintő  regisztrálása és katalogizálása" az
emberi méltóság alapjogával összeegyeztethetetlen, s erre
az államnak még a statisztikai adatgyűjtés anonimitásában
sincs    joga     ( BVerfGE    27. 1. 6 );     az     ún.
népszámlálás-ítélet pedig,  amely 1983-ban az információs
önrendelkezési jogot  megfogalmazta, a  személyi számot a
személyiségprofilhoz  vezető   "döntő  lépésnek"  tartja,
amelynek  elkerülése   érdekében   még   az   információs
önrendelkezés  korlátozásának  más  módjait  is  el  kell
fogadni ( BVerfGE 65. 1. 27,53,57. ) .


A két  szélsőség között  helyezkednek el azok az államok,
amelyekben egyes  célhozkötött személyi számokat ugyan az
eredeti célon  kívül  is  használnak,  univerzális  kóddá
válásukat azonban  sikerült megakadályozni. ( Így pl. nem
lett általános személyi szám Franciaországban az Országos
Gazdasági Statisztikai  és Kutató  Központ  által  minden
Franciaországban született  embernek kiosztott  azonosító
szám, hasonlóképpen  jogi korlátokat  szabtak Kanadában a
társadalombiztosítási szám használatának. )


A  hetvenes   években  az   elektronikus  adatfeldolgozás
veszélyei a  személyiség autonómiájára köztudottá váltak.
A személyi szám ettől kezdve szimbólumává vált a polgárok
totális ellenőrzésének,  és a  csak hatékonyságra néző, a
személyiséget  tárgyként   kezelő  szemléletnek.   Bár  a
személyi szám  csupán eszköz, s csakis az adatfeldolgozás
szabályozásának   teljes   összefüggésében   értékelhető,
valóban alkalmas  volt arra  a szerepre,  hogy bevezetése
vagy  használata   kapcsán  ütközzön   meg  a   technikai
lehetőségeknek   illetve    a    személyiségi    jogoknak
elsőbbséget adó két értékszemlélet. E viták eredménye az,
hogy  a   személyi   szám   használatának   pontos   jogi
szabályozása, azaz  korlátozása  általános  követelménnyé
vált,  s   megkezdődött  azokban   az   országokban   is,
amelyekben  a   személyi  számot   még   az   adatvédelmi
tudatosság kora előtt vezették be. ( Ld. az Európa Tanács
Adatvédelmi Szakértői  Bizottságának jelentését: Személyi
szám  bevezetése  és  használata:  adatvédelmi  kérdések.
Strasbourg, 1989.  december 15. )  Már az  is a  személyi
szám használatának  korlátozását jelenti,  ha arra,  mint
bármely más  személyes adatra,  az adatvédelem  általános
elveit  alkalmazzák.   Eszerint  ahhoz,   hogy  valaki  a
személyi számot  követelhesse,  törvényi  felhatalmazásra
van szüksége;  ennek hiányában  senkit sem  érhet hátrány
amiatt, hogy  megtagadta személyi  számának  kiadását.  A
személyi szám  nem tartalmazhat  szenzitív  adatot  ( pl.
nemzetiség, vallás )  - de  egyre terjed  a  követelmény,
hogy ne  legyen "beszélő  szám" se,  tehát  ne  hordozzon
olyan információt,  mint a  születési dátum  vagy hely. A
személyi szám  használatát a  törvénynek  pontosan  körül
kell határolnia,  s  a  független  adatvédelmi  biztosnak
ellenőriznie kell.  Ezeken az általános követelményen túl
azonban  a   személyi  számban   rejlő  kockázatot  külön
biztosítékokkal is  ellensúlyozzák. Például Norvégiában a
személyi  számmal   működő  nyilvántartások  felállítását
külön  engedélyhez   kötik,  bizonyos  nyilvántartásokban
pedig tiltják  használatát. A  személyi  számmal  dolgozó
nyilvántartások   összekapcsolását    különösen   szigorú
feltételekhez  és   ellenőrzéshez  kell   kötni,   s   az
érintettek számára  is áttetszővé  kell tenni.  Ezeket  a
biztosítékokat honosította  meg pl.  a  svéd  adatvédelmi
hivatal.


A   személyi    számmal    kapcsolatos    biztosítékoknak
érvényesüliük  kell   az  ahhoz   hasonlóan   használható
azonosítókra ( pl.  személyi igazolvány-,  útlevél-  vagy
jogosítvány-számok ), és  értelemszerű  változásokkal  az
egyes speciális  területeken  használt  személyi  kódokra
( nyugdíj-, társadalombiztosítási számok ) .


3. 4.   A    személyi   szám    jelenlegi    szabályozása
alkotmányellenes, mert  a tvr.  6. §-a anélkül  tette  az
állami szerveknél  kötelezővé, másutt lehetővé a személyi
szám  korlátlan   használatát,  hogy   az   abban   rejlő
veszélyeknek megfelelő biztosítékokat tartalmazna.


A magyar jog lehetővé tette a személyi szám természetével
járó összes  veszély megvalósulását,  amikor  a  személyi
szám    használatának    bármilyen    szabályozását    is
elmulasztotta,  s  olyan  jogi  környezetben  vezette  be
feltétel nélkül,  amelyben  az  adatvédelemhez  való  jog
alapvető garanciái  ismeretlenek voltak. ( E biztosítékok
közül csak egy részkérdés nyert szabályozást, az érintett
betekintési joga, amely azonban összefüggéséből kiragadva
sosem vált élő joggá. ) Hivatalos részről fel sem merült,
hogy az  államigazgatáson belüli  adatáramlást korlátozni
lehetne, másrészt a személyi szám kiadását szolgáltatások
feltételévé  tették  a  nem-állami  szférában  is.  Ilyen
körülmények    között     személyi    számmal    vezetett
nyilvántartások sokasága keletkezett, gyakran az érintett
tudta nélkül, ezek között az átjárás akadálytalan; ma már
senki nem  tudhatja, hol,  ki, milyen  személyes adatához
férhet hozzá.


Az  így   felidézett  veszélyekkel   szemben  a   Polgári
Törvénykönyv és  az egyéb  személyiség-  és  titokvédelmi
rendelkezések nem  elégségesek.  A  Polgári  Törvénykönyv
módosítása  1977-ben   ugyan  az   1974-ben   fölállított
népességnyilvántartásra és  a személyi számra tekintettel
iktatta be  azt a  generálklauzulát, hogy a számítógéppel
történő  adatfeldolgozás   nem  sértheti  a  személyiségi
jogokat, s  vezette be  az érintett  helyesbítési  jogát,
illetve   tiltotta    meg   a    jogosulatlannak    adott
tájékoztatást. ( Ptk  83. §. ) Mindmáig  nem  keletkezett
azonban egyetlen  jogszabály,  de  bírósági  döntés  sem,
amely  az  említett  generálklauzulának  tartalmat  adott
volna,  s  egyáltalán  megjelölte  volna  az  információs
önrendelkezési  jog   vagy  az  adatvédelemhez  való  jog
konstitutiv  elemeit.   Így  az   adatfeldolgozókat   nem
korlátozta a  célhozkötöttség, sem  az adatfelvétel  és -
továbbítás  szabályai,  s  az  érintettek  sem  tudhattak
jogaikról. ( Az  érintettnek  ma  sincs  jogi  lehetősége
megtudni, milyen  nyilvántartásokban szerepelhet,  s  így
betekintési  jogának  gyakorlása  illuzórikus. )  Végképp
hiányzott az  adatfeldolgozás  független  ellenőrzése.  A
személyes  adatok   áramlására  és   védelmére  vonatkozó
részletesebb szabályozást  egyedül a  tvr.  tartalmazott.
Erről azonban az Alkotmánybíróság e határozatában mutatta
ki, hogy  nem üti  meg  az  alkotmányosság  mértékét.  Az
említett -  és  általában  is  elégtelen  -  biztosítékok
végképp  alkalmatlanok   arra,  hogy   a  személyi   szám
természetében rejlő  különös  kockázatot  ellensúlyozzák.
Sem a  tvr-ben, sem  azon kívül  a magyar  jogban nincsen
olyan rendelkezés,  amely a  személyi számmal  együttjáró
különös veszélyek  kivédésére irányulna,  akár úgy,  hogy
annak használatát  feltételekhez  köti,  akár  úgy,  hogy
ellenőrzését lehetővé teszi.


Mindezek alapján  a személyi  számra  vonatkozó  hatályos
jogszabályok az  Alkotmányba ütköznek: a személyes adatok
védelméhez való  joggal ( Alkotmány 59. § ) ellentétesek,
azt szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák.


3. 5.  A  törvényhozó  kötelessége,  hogy  megalkossa  az
Alkotmány  59.   és  61.   §-ának  megfelelő  törvényt  a
személyes adatok  védelméről és  a közérdekű  információk
hozzáférhetőségéről, továbbá  hogy az  abban  lefektetett
alapelveket    ún.     területspecifikus     törvényekben
konkretizálja. A  törvényhozó felelőssége eldönteni, hogy
az Alkotmánybíróság  által mai  formájában megsemmisített
személyi számot immár korlátok között ismét bevezeti-e, s
hogy ez esetben milyen megszorításokat alkalmaz és milyen
speciális ellenőrzést  épít  ki.  Az  Alkotmánybíróság  a
jelen ügyben  a személyi szám alkotmányellenességét azért
mondta ki,  mert a  tvr. a  személyi  számra  vonatkozóan
semmiféle  korlátozást  nem  tartalmaz.  Ez  azonban  nem
jelenti azt,  hogy  a  személyi  szám  alkotmányosságához
bármiféle korlátozás  elegendő. Ezért az Alkotmánybíróság
összefoglalja   fent   kifejtett   véleményét   abban   a
vonatkozásban, hogy  melyek  azok  a  határok,  amelyeken
belül egy  állandó személyi  azonosító kód alkotmányosnak
minősül.


Az Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az  univerzális
személyi szám  lényegénél fogva ellentétes az információs
önrendelkezési joggal.  Ezért az  Alkotmánnyal  csakis  a
meghatározott    célú    adatfeldolgozásra    korlátozott
használatú azonosító  szám egyeztethető  össze. Az  ilyen
korlátozott   használatú   "személyi   számot"   bevezető
törvénynek szabályozási  és ellenőrzési  garanciákat kell
tartalmaznia arra,  hogy ezt  a számot más összefüggésben
ne  használhassák.   Sem  az   "állami  szféra",  sem  az
államigazgatás egésze  nem  tekinthető  olyan  egységnek,
amelyen belül  egyetlen egységes  személyazonosító  kódot
lehetne bevezetni vagy használni.


4. A  tvr.  és  végrehajtási  rendeletei  olyan  súlyosan
alkotmánysértő helyzetet  idéztek elő,  illetve  tartanak
fenn,  hogy   azonnali  hatályú   megsemmisítésük   lenne
indokolt. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság tekintettel volt
arra,  hogy   az  e   jogszabályok  alapján   létrehozott
nyilvántartási   rendszerek    hirtelen   átállítása   az
Alkotmánynak megfelelő  személyazonosítók használatára az
államigazgatás    működését     átmenetileg    jelentősen
megnehezíti. Az Alkotmánybíróság figyelembe vette továbbá
azt is,  hogy e rendszerek reformja megindult, és hogy az
adatvédelmi törvényt  belátható időn  belül meghozzák. Az
Alkotmánybíróság   tehát   annak   érdekében,   hogy   az
alkotmányos   személynyilvántartási   rendszerekre   való
átmenetet megkönnyítse, ez év végéig hatályban tartotta a
tvr-nek  azokat  a  rendelkezéseit,  amelyek  alapján  az
állami     népességnyilvántartás     az     állampolgárok
jogvédelméhez és  az  igazgatás  működéséhez  feltétlenül
szükséges        adatszolgáltatásokat        elvégezheti.
Magánszemélyek részére,  ha ehhez  fűződő jogukat írásban
igazolják,  illetve   a  minisztertanácsi   rendeletekben
rendszeres adatszolgáltatásra jogosult szervek részére az
adatszolgáltatás  átmenetileg   tovább  folyhat.  ( Ennek
indokolását  lásd   fenn  a  2.  3.  pontban. )  Azonnali
hatállyal megszűnik  azonban az  adattovábbítás a  csupán
jogos érdekre  hivatkozó, vagy jogát írásban igazolni nem
tudó   magánszemélyek,   továbbá   a   fenti   kivételtől
eltekintve  minden   szervezet  részére.   E  korlátozott
feladatkör ellátása, továbbá az átszervezés megkönnyítése
érdekében a határozat az év végéig érintetlenül hagyta az
adatgyűjtés  körét,   csupán  annak  rendeletben  történő
bővítési lehetőségét szüntette meg azonnali hatállyal.


A    személyi     szám    mai     használatának    súlyos
alkotmányellenessége miatt  az Alkotmánybíróság  azonnali
hatállyal  megsemmisítette   azt  a  rendelkezést,  amely
kötelezővé tette  a személyi szám használatát a hivatalos
iratban,    nyilvántartásban,     az    igazgatási     és
igazságszolgáltatási   eljárás   során,   illetve   amely
elrendelte  a   személyi  szám   bejegyzését  a  személyi
igazolványba. E  határozat  közzétételétől  kezdve  tehát
senkinek nincs  joga a személyi szám megadását követelni,
attól  bármilyen   jog  gyakorlását   vagy  szolgáltatást
függővé tenni.


Az  Alkotmánybíróság   számol  azzal,   hogy  az   állami
nyilvántartásokban az  új kódok  törvényi bevezetéséig  a
már  meglévő   személyi  számokat  nem  törlik,  felhívja
azonban a  figyelmet arra,  hogy új  érintettek  már  nem
vehetők  fel   személyi  számmal   a   nyilvántartásokba,
valamint arra,  hogy a  nyilvántartások személyi  számmal
való összekapcsolása  nem fér  bele abba a türelmi körbe,
amelyben a  már meglévő személyi számok - kizárólag belső
jelzetként használva  -  átmenetileg  nem  törlendők.  Az
alkotmányellenes   személyi    szám   ilyen   korlátozott
használatában rejlő  veszélyt ellensúlyozza az, hogy ez a
használat   természete   szerint   elhalásra   ítélt:   a
rendszerek egysége  ugyanis szükségképpen megbomlik annak
folytán, hogy új adatokat már nem szabad személyi számmal
felvenni, s hogy az érintettek nem is fogják megadni volt
személyi számukat.


Az  alkotmányellenes  állapot  megszüntetése  mindenkinek
kötelessége, aki  személyi számot  nyilvántartott, állami
és - a személyi számot eddig is saját kockázatra, elvileg
az érintettek  beleegyezésétől függően  alkalmazó -  nem-
állami adatfeldolgozóké egyaránt.


Egyedül az  állami népességnyilvántartás  jogosult  arra,
hogy 1991.  december 31-ig új személyi számokat adjon ki,
s azokat  - a  meglévőkkel együtt  - belső  azonosítóként
használja. Erre  azért van  szükség, hogy az adatállomány
épségben maradjon  addig,  amíg  a  törvényhozó  meghozza
döntését     a      népességnyilvántartás     alkotmányos
utódszervezetéről.


5. Az  Alkotmánybíróság ezt  a határozatát  az 1989.  évi
XXXII. törvény  41. §-a  értelmében  a  Magyar Közlönyben
közzéteszi.


Budapest, 1991. április 9.



                    Dr. Sólyom László
                  előadó alkotmánybíró
               az Alkotmánybíróság elnöke


        Dr. Ádám Antal              Dr. Herczegh Géza
         alkotmánybíró              alkotmánybíró


      Dr. Kilényi Géza                Dr. Lábady Tamás
        alkotmánybíró                    alkotmánybíró


     Dr. Schmidt Péter                 Dr. Szabó András
       alkotmánybíró                     alkotmánybíró


     Dr. Tersztyánszky Ödön          Dr. Vörös Imre
         alkotmánybíró                alkotmánybíró


                   Dr. Zlinszky János
                      alkotmánybíró

----------------------------------------------------------