Kétségtelen, hogy maga a felvetés ördögi, vagy – hogy ne túlozzunk – mondjuk inkább, hátborzongató. Képzeljenek csak el egy várost, amelyben mindösszesen két perverz fivér lakik, akik maguk körül kiirtottak mindenkit, s viaszba balzsamozták. A városkát hivatalos szervek nem jegyzik, mégis Bo és ikertestvére, Vincent ragaszkodnak az élő és prosperáló Ambrose látszatához. A hirdetőtábla egy szépségversenyt helyez kilátásba, egy leselkedő idős asszony a függöny mögül fürkészi az idegeneket, a templomban zene szól, a kirakatokat este kivilágítják. A testvérek kétség kívül az amerikaiak tömegeire oly jellemző felületességre építenek és képesek is működtetni Ambrose látszat-életét, könnyedén vezetik az orruknál fogva a szereplőket, akik ösztöneik helyett pusztán szemükre hagyatkoznak, s csak végszükségben ismerik fel, hogy halott a hely, ahová keveredtek. Az utcai mozgás és a forgalom hiánya persze gyanúsan hat, nem is beszélve a település dermedt hangulatáról, amit precízen megtervezett mechanikus műszerek hada sem kompenzálhat. Carly és barátja ennek ellenére önként és dalolva sétál be a csapdába, hogy azután Bo-ékkal találkozva gyorsan menekülőre fogja.

 

A Viasztestek igazi retro horror a ’70-es, ’80-as évek stílusában. Nem kell a szánkat tátani a speciális effektek láttán, nincs szuperhős, aki telepatikusan intézkedik, s hideg eleganciával fitogtatja fölényét, van viszont közelharc, kés, fegyver, vér és izzadtság. Egy 1953-ban készült film – a magyar származású André De Toth munkája – szolgáltatta az alapot a Dark Castle Entertainment (Gothika, Ház a Kísértet-hegyen, 13 kísértet) legújabb produkciójához. A Viasztestek erőssége a film második felét jellemző stilizált képekben rejlik, s annak fokozatos bemutatásában, ahogy a lépre csalt szereplők a menekülés helyett a szembeszállást választják. Finom utalásoktól kísérve, epizódról epizódra bontakozik ki a szándék, aminek előfeltétele a meglévő ellentétek elsimítása. Érdekes, hogy a szimbiózisban élő gonosz kettős ellenpontjaként a szintén ikerpárost alkotó Carly és Nick csak akkor lehet sikeres, ha valóban nagy egyetértésben cselekszik. A reklámfilm szakmából átigazolt Jaume Collet-Serra rögtönzöttnek tűnő, de alaposan megtervezett beállításaival fagyasztja meg a vért a néző ereiben, s kölcsönöz valamiféle dokumentumjelleget a filmnek. Részletesen és aprólékosan vázolja fel – több olvasatban is – hogy mi vezethetett Ambrose-ban a sziámi ikerpár rémuralmához. Sajnálatos módon figyelme a felvezetésre nem terjed ki igazán, pedig tudjuk, hogy nincs jó horror hihető felvezetés nélkül. A táborozókra rátörő furgonos pasas reflektor lámpáját Nick balhéból betöri, majd a legnagyobb nyugalommal hatja fejét álomra ugyanazon a helyen (mellesleg egy dögtemető mellett!). Vagy például később látunk egy élő kutyát a halott városban, amely a viaszfigurák merevségével dacolva vadul rángatja magát s ugat, ahogy csak tud.

 

A meggyőzésben a szereplők sem segítik a nézőt, pusztán ahhoz járulnak hozzá, hogy továbbra se tápláljunk túl sok illúziót az amerikai huszonévesekkel kapcsolatban. Buták, unottak, flegmák és tehetetlenek, nincs egyetlen valamire való beszédtémájuk, egymás cikizésén és szapulásán túl, úgy tűnik, semmiben sem lelik örömüket. Carly az egyetlen, akit ha akarunk másmilyennek is képzelhetünk, ám a forgatókönyvírók ezt nem kimondottan erőltetik. Az ünnepelt Chihuahua-s szépség, Paris Hilton jobb lett volna, ha a forgatás helyett kutyája gardróbját gyarapította volna, de a többiek alakítása is messze alulmúlja azt, ami elvárható lett volna.