Immáron két éve annak, hogy Perzsia Hercege visszatért a játékosok köztudatába. Mindenidők egyik legnépszerűbb játéka pompás hangulattal, remek grafikával, nagyon jól kitalált történettel, és lélegzetelállító küzdelmekkel született újjá. 2004-ben meg is érkezett a Sands of Time folytatása, a Warrior Within. A második újgenerációs POP mellőzte a meseszerű világot, és egy sötétséggel, kegyetlenséggel megkent dimenzióba röpített el minket, a Herceget teljesen más szemszögből bemutatva. Voltak rajongók, akik ettől eliszonyodtak, és voltak, akik szerették az új köntöst (én inkább a tartózkodó oldalhoz tartoztam). És íme, eljött a harmadik rész, a trilógia záró része, melyben minden i-re felkerül a pont

Mielőtt részletesen belemerülnénk a The Two Thrones elemzésébe, kicsit át kell nyálaznunk magunkat a WW befejezésén. Az előző felvonásnak kétféle befejezése volt. A hétköznapi játékosok nagy része azt a változatot látta, ahogyan a Herceg kardélre hányja Kaileenat, az idő császárnőjét. Azonban a kitartó fanatikusok, akik az összes titkos helyet felfedték, és életerejüket maximumra turbózták, egy alternatív befejezésben részesültek, melyben Kailenna és a Herceg együtt megküzdenek Dahakaaval, és diadalom ittasan elindulnak vissza Babilonba. A TTT az utóbbi végződés alapján készült. Főhősünk visszafelé hajózik új szeretőjével. Babilon partjaihoz érve azonban megpillantja a romokban heverő várost. Egy katapult eltalálja hajójukat, és partra érve szembesül a ténnyel, hogy kedvesét elfogták a titokzatos támadók. Innentől kezdve mi irányítjuk a karaktert. Alig fél óra játék után fogunk megismerkedni az új (régi... :)) főellenséggel. Sajnos a császárnőt nem tudjuk megmenteni, és az idő tőrével rá mért gyilkos csapás hatására újra elszabadul az idő homokja, és ezzel kezdetét veszi a Herceg utolsó kalandja a téma körül. Sajnálatos módón azonban mi is részesülünk a homok varázserejéből; megfertőződünk.
Nagyon frappánsra sikeredett a bevezetés, és rendkívül látványosan oldották meg az egész átvezető animáció rendszert - ahogy azt már korábban is megszokhattuk. Az ifjú titán új kalandja sokkal jobb alapokon nyugszik, mint mondjuk a WW. Sokan felrótták egy ével ez előtt, hogy a játékos nem érzi az okát, miért is vált a herceg olyan sötétté és kegyetlenné. Ezt valahogy lespórolták, az egész csak úgy lógott a levegőben. Azonban a két trón esetében erről szó sincs. Majdnem annyira jó, mint a SOT-nál volt anno. Az említett fertőzés hatása, a Sötét Herceg megszületése, Princeünk alteregója, aki pont az ellentéte az általunk megismert szereplőnek. Csak a hatalomvágy és a harc hajtja, és csak önös céljainak engedelmeskedik. Mivel be van zárva a mi fejünkben, minket próbál befolyásolni. A játék kezdetén hallgatunk is majd rá, de a miután újra találkozunk Farahval (hupsz... ez ki nem tudta?:)), pátyolgatott harcosunk újra életcélt talál magának. Fogalmazhatnék úgy is, hogy visszatér a jó oldalra.

A változás azonban nem csak elménket érinti, hanem testünket is. Bizonyos pontokon a játékban át is fogunk alakulni a sötétség katonájává. Ez nagyon feldobja a klasszikus játékmenet. Teljesen más harcstílus, teljesen más képességek, és persze a folyamatos harc az idővel. Miért is? A gonosz énünk ereje a homokból fakad, és ha nem jut hozzá, akkor kimerül, és elpatkol. Ezért életerőnk folyamatosan csökken, és bizonyos ugrálós részeken ez inspirálóan hat a játékosra. Tereptárgyakból, vázák, edények szétcsapásával könnyen szerezhetünk utánpótlást. A játék menetét érintő újabb komolyabb változatás az agyon marketingelt fogatversenyek megjelenése. Összesen két helyen fogunk találkozni ezzel a fajta közlekedési módszerrel. Nagyon élvezetes, nagyon látványos, de pokolian nehéz... Sokan fogják falhoz csapni az irányító berendezést, az tuti! Továbbra is jelen vannak a játékban az úgynevezett Boss Fight-ok, amelyek ezúttal sokkal látványosabbak, és sokkal összetettebbek, mint az elődben. Tulajdonképpen mindegyik a védekezz, majd támadj, majd használd a Speed Kill-t.
De mi is az a Speed Kill? A Prince of Persia 3 legnagyobb dobása, mindenidők egyik leglátványosabb kivégző technikája. Arról van szó, hogy a játék készítői rájöttek arra, hogy a lopakodás már az ókorban is hasznos lehetett. Ebből kiindulva Hercegünk immáron képes meglepni azokat az ellenfeleit, akik még nem tudják, hogy ott van. Ilyen helyzetekkor a képernyő széle elmosódik, és lüktetni kezd. Egy gombnyomás, és már indul is a móka, melynek lényege csupán annyi, hogy a megfelelő időben (amikor a kép fekete fehérré változik) nyomjuk le a támadás gombot. Így a legdurvább ellen is egy karcolás nélkül elintézhető. Képernyőn leírva nem annyira jó, mint kipróbálva a játékban.

Perzsia Hercegének mozgáskultúrája is vérfrissítést kapott. Továbbra is működik a Warrior Withinből megismert Free-Form Fight, és ezúttal kicsit több helyen vehetjük majd hasznát. Továbbá eltűntek a kötélen való ide-oda ingázós részek, cserébe megjelentek a falon lévő nyílások, melyekbe tőrünket belevágva megkapaszkodhatunk, és innen tovább is rugaszkodhatunk. Immáron szűk falak között meg tudunk kapaszkodni, ahonnan közlekedhetünk fel vagy le. Valamint a pallókról átlósan is elrugaszkodhatunk, ugrástávunkat jelentős mértékben megnövelve. A csapdák nagy részét is lecserélték a fejlesztés során. Az új félkör alakú pengék nagyon nagy kihívást jelentenek majd még a legmegszállottabb Prince of Persia rajongók számára is. És akkor nem beszéltem még a Sötét Herceg ostorként használható láncáról, mellyel Tarzanként fogunk himbálózni csillártól csillárig. Mindezek a dolgok csak fokozzák az élményt, amelyet a gamma nyújt.
Kanyarodjuk is rá rögtön a legkényesebb témára, ami felmerülhet az POP-val kapcsolatban. A másik két játék drasztikus különbségeket mutatott fel hangulatilag. Ahogy azt már említettem, az egyik egy fényes, csillogó, meseszerű világban játszódott, a másik pedig egy sötét, megkeseredett kegyetlen tájra kalauzolt el minket. A programra leginkább jellemző kettőség (lévén két főhősünk van) itt is jelen van. Találkozni fogunk komor, flusztráló helyekkel, ugyanakkor a Sands of Time csillogó palotái is visszatérnek. Végre megtalálták a tökéletes átmenetet a két világ között, és nem idegenkedik egyik hely sem a többi közül. Azonban saját tapasztalataimból kiindulva úgy érzem, hogy inkább a kellemes légkör dominál, ami ebben az esetben pozitívumnak tekintendő! És akkor még nem is beszéltem a hihetetlen hangulatról, amit a két én párbeszéde kölcsönöz. Folyamatos érvelések, csipkelődések sorozata, helyenként vicces formában.

Nagyon kellemes volt újra meghallani az első részből megismert dallamvilágot. Őszintén szólva, számorma a Warrior Within legnagyobb negatívuma a metálos rockos zene volt. Egyszerűen összeférhetetlennek éreztem a korábban már megismert atmoszférával. (Azonban az is igaz, hogy tökéletesen illett abba a környezetbe) Hála égnek itt is csavar történt, és a játék zeneisége követi a hagyományokat. Kellemes, keleties, helyenként kellően pörgős aláfestést nyújt a játékosnak. Szinkronhangok is nagyon jól el vannak találva, nem is beszélve az egyéb hangeffektekről. Ha már a szinkronnál tartunk: Minden szereplő hangja az előző epizódokból származik. Vagyis majdnem mindegyiké. Remélem akadt olyan játékos még a földön, akinek feltűnt, hogy a Warrior Withinben egy sokkal mélyebb hangú színész kölcsönözte képességeit a Hercegnek. Ő volt Robin Atkin Downes, aki a TTT-ben a gonosz énünk kissé eltorzított hangján szólal meg, míg a „rendes” hercegnek a Sands of Timeból megismert szinkronszínész, Yuri Lowenthal adja hangját. Talán ezzel is szerették volna a készítők jelezni, hogy a The Two Thrones valójában az összekovácsolt elődökből született.
Fontos volt minden eddigi Prince of Persia játék esetén az irányíthatóság. Sajnos, mivel a játék minden létező platformon megjelenik (kivéve az Xbox360-t), el kell fogadnunk a tényt, hogy nekünk PC-seknek komolyan meggyűlhet a bajunk a kezeléssel. Azok számára, akik nem rendelkeznek analóg kontrollerrel, sokkal nehezebb, és talán sokkal kevésbé élvezetes lesz a végigjátszás. Sajnálatos módon, még az említett eszköz megléte esetén sem garantált a siker. Helyenként bizony nagyon érdekesen viselkedett a kamerakezelés, és olykor ennek köszönhettem vesztemet. Egyébként, aki kihívásra vágyik, az ne az Easy fokozaton kezdje a játékot, mert azzal csatában elveszni szinte nem is lehet!

Most, hogy a trilógia lezárult, és végül minden kérdésre megkaptuk a választ, valahogy nagy hiányérzetem van. Az utolsó képsorokat elnézve bizony kicsit meghatódtam. A The Two Thrones nagyon jó játék lett, és a történet lezárása is követendő példa lesz ezután. Lebilincselő, folyamatos izgalomban tart, és vonz maga után. Megkockáztatom, hogy az epizód az eddigi legjobb Prince of Persia game, ami valaha is készült! Bátran ajánlom mindenkinek!