|
Brothers In Arms: Earned In Blood
2005.12.04. 12:45
 A Gearbox nagy meglepetést okozott a világnak, mikor kiadta a Brothers in Arms-t és egy új etalonnal járult hozzá a játékvilághoz. Az Earned In Blood-nak tehát nem kis elvárásoknak kellet megfelelnie, de lássuk, hogy sikerült-e.
A második rész sztorija hasonlít az első részére, most is Normandiában kell majd harcolnunk, az elődből megismert szakasszal. A sztori a demóból ismerős videóval kezdődik, ami a partraszállást követő 15. nap eseményét mutatja be. Red és kis csapata megérkezik egy normandiai kisvárosba, ahol egy parancsnok fogadja, majd kikérdezi a D nap óta történtekkel kapcsolatban, így kezdetét veszi a story és vele együtt a játék. Most is a partraszállás hajnalán járunk, a már megszokottnak mondható ejtőernyős vízum nélküli normandiai megérkezéssel. Érkezésünk célja, hogy elvágjuk a németek utánpótlási vonalait, hogy a fő erők sikeresen partra tudjanak szállni. A fő változás az, hogy most Red közkatonát alakítjuk, aki az első részben is szerepelt, de akkor még csak egy katona volt az általunk irányított Béjkör csapatába, a 101-esek között. Red-el se egy laza gyalog túra vár ránk, a nehéz kezdet után még nehezebb folytatás vár. Földet érés után első feladatunk a fegyverünk megkeresése, de miután meg találtuk, újra végig kell mennünk az alap irányítás átvételén, ha akarjuk, ha nem, mint az előző részben. Ezek után a helyszínek megegyeznek az első részben megismertekkel. Az eltérés csak annyi, hogy most azon település részeken harcolunk, ahol az előzőben egy fél szakaszt irányítottunk. A 30-as dombi csatát most megvívhatjuk és az utána következő 8 nap harcait is, így eljutva a játék kezdetén feltűnő településig, megismerve Red és csapat történetét. A sztori fő vonalát ismertetve elmondhatom, hogy azért egy kicsit jobbra számítottam, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
A híres 30-as dombi csatáig lesz egy-két könnyű és nem annyira nehéz küldetés. Ez elsőre furának tűnik, de így van. Volt olyan küldetés, amit könnyen meg lehet csinálni és egy pár, ami kicsit nehézkesebben lehetett végig vinni, de a 7. nap után lehetetlennek tűnő küldetések várnak majd a játékosra. Amit az első részben "kihagytunk" most bepótoljuk, hangzott az ismertetőben. Ismerős városok ismerős szituációk, lassan unalmassá váló feladatok és még mindig a butuska csapattársakkal, és pontatlan fegyverekkel. A 30-as dombi csatát most sem a frontálisan vívjuk meg, hisz a játék lényege nem az lenne, de utána sem lesz jobb, de nézzük a többi részét, hogy maradjon valami érdekes is a sztoriban, ami elég gyenge lett.
A mesterséges intelligencia révén az előző rész könnyű volt. Az ellenség előre meghatározott úton mozgott, és még a reakciója is ugyanaz volt minden helyzetben. A fegyverekkel sem tudtak pontosan lőni és csak nagy nehezen találták el a játékost. Ezen a hibán akartak javítani valószínűleg a Gearbox csapata, de ez nem jött össze. A németek még mindig nem mondhatók okosnak, maradt az előre meghatározott útvonal, csak a reakciókon javítottak. Gyorsabban és messzebbről észrevesznek, előbb lőnek az adott fegyvernek megfelelő pontossággal. Ha sikerül a hátuk mögé, vagy az oldalukba kerülni, akkor nem gondolkodnak, egyből menekülőre veszik a figurát, miközben tüzelnek ránk. Kicsit sikerült tehát javítani az ellenségen, de még mindig nehezen mondható jónak. A csapattársak még rosszabbak lettek, mint az előző részben voltak. A fedezéket, még mindig nem találják meg rendesen. Több esetben is megtették, hogy a fedezékhez mennek, de egyik katona mindig mellé ál, mint élő céltábla, pedig simán odaférne a társai mellé szűkölködés nélkül. A második rész neve durva fordításban annyit takar, hogy "vérrel kiérdemelve" jelezvén, hogy csapattársaink halála nem túl jó és kerülendő dolog, de mit tudunk tenni, ha ő nem akar életben maradni, és különben is túl sok negatív következményt nem von maga után a csapattárs elvesztése. A megoldás egyszerű, hisz ha elértük a mentési pontot (még mindig nincs gyorsmentés) és nincs vége a pályának, akkor 3 gyors öngyilkosság után ismét választhatjuk a teljes élet és maximális lőszer lehetőséget, így visszakapva az elvesztett csapattársakat (amit egy beépített csalásnak is lehet nevezni), mehetünk folytatni a játékot. Társaink azon kívül, hogy nem tudnak fedezékbe vonulni, még mindig nehezen használhatók, azon egyszerű oknál fogva, hogy pontatlanul lőnek és külön mindenre utasítást, kell nekik adni. Az ellenfél lehet előtte, mellette egyre megy, ha nem adsz neki parancsot, nem lő rá (lehet előző este barátságot kötöttek az ellenünk kivezényelt németekkel a helyi talponállóban), és panaszkodnak kislány módjára a rájuk érkező golyózápor miatt, de visszalőni már nem tudnak.
A játék lényege, hogy a csapattársakra építve észszerűen győzzük le a fricceket, de sajnos sokszor csak a "Rambó módszer" használatával lehet eredményesen teljesíteni egy pályát. A társak használhatatlansága miatt a játék közepe után már többnyire egyedül kell végrehajtani a feladat nagy részét. Ezekben, a küldetésekben általában egy pár Tigris tankot kell legyőznünk panzerfaust (páncélököl) segítségével, mivel egy Sörmen (Shearman) tank 2 lövésből lerendezi a tigrist, addig a csapattársainkat eggyel a túlvilágra küldi. A "Rambó" megoldásnál legalább maximálisan a németekre tud koncentrálni és nem arra, hogy mikor lövik le valamelyik emberünket, vagy hogy miért kiabál megint, pedig nem ez lenne a játék lényege és élménye. Az elődben is meglévő és a kettőben is meglévő nagy negatívum, az a fegyverek pontatlansága. Az első részben is ezt érte a legtöbb kritika, mivel pontatlan fegyverrel nem lehet háborút nyerni, de még csatát sem. A KAR 98-as Mauser puska például arról volt hírhedt, hogy pontos és nagy ölőerejű fegyver, ami a játékban nem volt rá igaz, de a többi mordályról is el lehetett ezt mondani. Az Earned in Blood-ban a helyzet változatlan maradt, azzal a különbséggel, hogy csak a játékosnál és csapattársainál pontatlanok a fegyverek, míg a németek pontosan lőnek a lőtávolságnak megfelelően.
A grafika nem sokban változott az elődhöz, de az sem észrevehető. Egy-két hibát kijavítottak benne, de maradt az első rész motorja, ami még mindig jó. A városok kidolgozása jó, bár a bokros mezős részek még mindig nem mondhatóak szépnek, de ezek megvalósítása még egyik játékban sem volt tökéletes közeli. Az efektek jók, a tank lövésére a föld szétrepül a találat helyén, tehát a grafikára nem lehet túl sok rosszat elmondani, és ezzel hozta a vártakat.
A hangok is jók, minden fegyver másképp szól. Könnyen meg lehet különböztetni egymástól a fegyvereket hangból, ezzel könnyítve a játékos dolgát, növelve a játék élményét és hangulatát. Ez most kicsit furának tűnik, de a hangból lehet tudni, hogy milyen fegyverrel lőnek rád, így fel tudod mérni a lőtávolságát, ami segít a társak helyének kijelölésében.
Nem mindegy, hogy egy MP 40-es vagy egy FG 42-es van az ellenségnél. Az MP 40-es 30 méteren belül még pontosnak mondható, míg az FG 42-es 100 méterre is hatékony a német kezében.
A játék fő részeit ismertetve elárulhatom, hogy számomra nagy csalódás volt, de ezzel nem voltam egyedül. Én utána olvastam egy jó pár helyen, és volt ahol istenítették, míg másik írásban a sárba tiporták. Én meg úgy érzem, hogy egyszer végig lehet vinni, de akinek az első rész tetszett, ezt másodjára már nem fogja végigjátszani.
Hozta sok helyen azt, amit az előd (grafika, hang), volt ahol megújult, de rontott a játékon (AI), és ahol felemás lett a végeredmény (sztori).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
