|
F.E.A.R.
2005.11.08. 21:12
 Mit nekünk rothadó zombi, túlvilági démon és baltás Jack Nicholson: a legújabb trend az élőhalott kislány! A Monolith legújabb FPS-ében jó pár szinten kell megunkat keresztüllövldöznünk, mire megtudjuk, mit is akar tőlünk ez a bájosnak nem éppen nevezhető gyermek...
Amikor fegyverekkel megpakolt katona bácsik rohangálnak mozgó célpontként egy játékban, akkor legtöbbször egy közepes játékforma áldozataként nyomkodjuk a tűzgombot, amolyan "úgysincs más" unaloműzésként. De mi van, ha a fentebbi receptet Doom 3-ra hajazó grafikával, látványos fizikával és egy különös kislánnyal toldjuk meg? Nos, egyedül a végeredmény az, amitől nem kell Félnünk!
A Monolith 2004-ben egy egész játékipart kápráztatott el mindössze négy betű és egy ingame videó bemutatásával. A F.E.A.R. egy különleges egység rövidítése ( First Encounter Assault Recon). Feladatuk a paranormális tevékenységek felderítése és veszély esetén annak felszámolása. Ennek a csoportnak a tagjaként kezdünk neki egy új esetnek, ahol egy biztonsági kamera felvételein nézhetjük végig, ahogy egy őrült katona, Paxton Fettel, épp elfogyaszt egy humanoid féleséget a sarokban, miután betámadott egy igen fontos űrkutatással foglalkozó központot. Persze nem ő az egyetlen, aki átleng a sötét oldal hatalma, az említett katona jó pár bajtársa is annak a bizonyos titokzatos erőnek a hatalmába került és miután egy szál pisztollyal beeresztenek minket az oroszlán barlangjába, nemsokára rájövünk majd, hogy a csapatunk névválasztása nem volt véletlen. A kusza szálak között egy bizonyos Alice Wade és annak apja is előkerül, valamint egy titkos project, az Origin (Eredet) is, bár elég sablonos ez a titkos project, ami persze elszabadul, a végkifejlet szerintem mindenkinek nagyon fog tetszeni, legfőképp a befejezés, hisz nem hiszem, hogy véletlenül hagyták nyitva a sztorit :).
A történet elsőre nem túl izgalmas, viszont nem is ez a program erőssége. A nagy betűs feeling az, amire minden egyes bit összpontosít. A játékmenet a legtöbb FPS alapelemeit használja. Adva vagyunk mi, a tökös legény, aki valamiért mindig megússza a nagyobb kalandokat, no meg a társaink, akik az utóbbi évek csapat alapú játékait nézve, szerencsére nem segítenek nekünk az ellenfelek likvidálásában. A legtöbb szint egy szimpla behatolással kezdődik, felderítjük a terepet, majd jobban belemélyedünk az eseményekbe. Ehhez az üzenetrögzítők, a bekapcsolt rádiók, valamint a még működőképes laptopok vannak a segítségünkre. Ezekből az információ morzsákból áll össze a helyszínen történt szörnyűségek minden részlete, de még ezek is csak sejtetik velünk a valódi eseményeket. Persze a rosszarcok is jönnek szép számmal, akiket nem lesz nehéz elintézni, hisz adva van egy reflex szerű bullet time féleség, ami automatice újratölti magát, miután kifogy. Ennek használatával sokkal pontosabban lőhetjük az emberkéket, akiknél hála a testrészenkénti külön sebzésnek, elég egy jól irányzott fejlövés a sikerhez.
A legtöbb szint azonos módon lett felépítve. Többnyire belső tereken mozgunk majd, csak ritkán jutunk ki a szabadba. Az épületek belseje rendkívül szépen lett megalkotva, minden szoba, iroda, ipari terem a valóságnak megfelelően lett berendezve, bár az elsősegély csomagok gyakorisága néhol igen szembetűnő lett, akárcsak a rengeteg elhagyott fegyver. Sajnos akárcsak a Doom 3 esetében (ami egyszerűen nem kerülheti el az összehasonlítási alapot), itt is labirintusos és néhol egyhangú monotonitás jellemzi a játékmenetet. Gyakran hosszú percekig csak menetelünk előre, mire végre egy emberbe (nos, fogjuk rájuk), vagy egyszerűbb feladatba botlunk. Ezt néha oldja a mesterien kialakított pályaszakaszok valamelyike, ahol a monumentális termekben kell megtalálni a továbbjutás nyitját.
Az ellenfeleink végre nem csak a számukkal dominálnak majd. A sok játékban csak beígért "értelmes ellenség" fogalma végre a valóságban is megjelent, bár közel sem tökéletes, amit művelnek, hozzák azt a szintet, amit például a Half Life 2-ben láthattunk, sőt! Elsőként tűzharcban próbáltam ki a drága jómadarak ügyességét. A golyók elől igyekeztek fedezékeket keresni és kihajolva (!) próbáltak belém tumkolni némi ólmot. Csapatban igyekeztek bekeríteni, mi több, tartják a távolságot, hogy gránáttal még véletlenül se lehessen egyben elintézni őket, csak ha szűk helyen mozognak, de amint meglátják a feléjük repülő ajándékcsomagot, rögtön menekülésre fogják a dolgot. A tűzharc után az érzékelést is kipróbáltam, sajnos sokszor a hátuk mögé is könnyen oda lehetett lopózni, ráadásul a hangoknál is elég engedékeny lett a program, viszont a zseblámpa használatát egyáltalán nem tolerálják, amint meglátják szólnak mindenkinek és jöhet a véres móka. Sajnos a közelünkbe érve inkább a közelharcot részesítik előnyben, így akkor egy jobb fegyverrel könnyen elnyirbálható a kedvük tőle. Ha már a kétkezű ügyeskedésről esett szó, mi sem leszünk restek, nagyot ugorva és az alternatív tűz gombot lenyomva mi is képesek leszünk rúgni egyet. A rosszarcok között rengeteg különféle kaszt lesz megfigyelhető. Legnagyobb mennyiségben alap katona ront majd ránk, nekik vagy a két automata fegyver valamelyike, vagy épp egy shotgun jut a kezükbe, de ritkábban a porlasztó sugárágyúból is jut egy, csak hogy még nehezebbé tegyenek egy-egy szintet. Ezeknél jóval strapabíróbb a nehéz páncélos fickók, akik fém dárdákat lövöldözve igyekeznek minket a másvilágra küldeni. Ezután jönnek a fegyvertelen, ám láthatatlanná váló akrobaták, akik még a plafonon is képesek közlekedni, ha úgy tartja kedvük. Végezetül a két lábon járkáló robotféleség lesz a hab a tortán, ami rakétavetőkkel próbálkozik kiegyenlíteni a sok ezer: nulla eredményt. Ők még csak a katonai haderőt képviselik, ott lesznek még az elveszett lelkek is, akik ha hozzánk érnek, azt bizony erősen megérzi majd az életerő vonalunk. Ők mind annak a bizonyos kislánynak a hatására lépik át a sötétség kapuját, hogy minél hamarabb magukkal ránthassanak minket a halálba.
Multiban persze más a helyzet, ott már élő ellenfelek irányítják a polygonhalmazokat, így itt már erősen észnél kell lenni, amikor öldöklünk egy sort. Alapvetően aréna felépítést kapott az egész, azaz mész és lősz mindenre, ami él és mozog. Ezt megspékelték a fizika nagyszerűségével, valamint a látványvilággal és máris egy új multis legendáról beszélhetünk. A rengeteg játékmódnak hála nehezen lehet majd megunni a mókázást. Az első és talán legkedveltebb módozat a Deathmatch és annak csapat alapú változata lesz. Itt szimplán az ellenfél eliminálása a cél a minél nagyobb pontszám eléréséhez. A Slomo változatok ugyanezt a célt írják elő, ám van néhány csavar benne, mivel egy lassítónak hála valaki előnyhöz juthat a pályán és így könnyedén lőheti főbe az emberkéket. Egy nagy hiba azonban ide is beférkőzött. A pályák méretei miatt ugyanis nehéz olyan helyre spawnolni minket, ahol biztosan nincs ellenfél, így nem ritka, hogy pont egy gyilkoló gép puskacsövét lesz szerencsénk egyből megszemlélni feléledés után.
És most essen szó arról, amitől az egy főre jutó álkapocs roppanás mennyisége elérte a 0.99-es értéket azon a bizonyos E3-as prezentáción. Külsőre a program nem sokban különbözött a Doom 3 látványvilágától, ezt elsősorban a Bump Mapping és az Open Gl kihasználásának eredménye. Az ezeket használó játékok közé sorolható még a Riddick: Escape From Butcher Bay is. Ezen alkotásokat elnézve azonban sokkal szebb összképet láthatunk itt. Ezt főként az effekteknek köszönheti, azon belül is a kiváló fény- árnyék munkának, valamint a részecske hatásnak, ami felettébb egyedire sikerült. Ezek fényét csak emeli a rendkívül jól kidolgozott karaktermodellek, amik igen magas polygon számmal készültek. Szerencsére a F.E.A.R. is azon kevés játékok közé sorolható, ahol van valamiféle fizikai modell is. Ezt elég sok dolognál tetten érhetjük. Ott vannak például a golyók, vagy a robbanások, illetve azok hatása, vagy épp a könnyen mozdítható tárgyak mindenfele. Akárhova lépünk, vagy akármit csinálunk, mindenhol kihathatunk a környezetünkre, még a legtöbb ablakot is lazán betörhetjük.
Az igazi félelemérzet azonban sosem jelenne meg a játékban, ha a hangmérnökök nem végeztek volna ilyen piszkosul jó munkát. A pályákon hallható nyomasztó és egyben sejtelmes zenék rendkívüli hangulatot árasztanak, ez még inkább igaz a hirtelen bevillanó hangfoszlányokra, amik egy-egy holt lélek megjelenésekor villan a fülünkbe. A szereplők hangjai is tiszták, érthetőek, ráadásul igazi beleéléssel vették fel a szinkronokat hozzá. A dinamizmus sem maradhatott ki a repertoárból, így ha komolyabb összecsapásra kerül a sor, akkor élénkebb taktusokra vált a program.
Kétségtelen, hogy megérte az a sokévnyi kemény munka a Monolithnak, hisz egy rendkívül hangulatos játékot adtak nekünk, ám az is biztos, hogy a Doom 3-ban csalódott játékosokat nehéz lesz meggyőzni, hogy próbálja ki az újabb parázós stuffot. Aki viszont a beszerzésen gondolkozik az készüljön fel egy kisebb szabadság kivételére, mert ez a játék nehezen ereszti el a játékost a székéből, aki pedig a végére ért, az kezdheti lesni a Monolith bejelentéseit, mert a játék végén látott befejezés folytatásért kiált!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
