Damon újra formában

Amikor először lehetett hallani arról, hogy Damon Albarn pihenteti kicsit főzenekarát, a Blurt, és egy virtuális zenekart alapít, méghozzá rajzfilmfigurákként ábrázolt tagokkal, akkor talán nagyon kevesen gondolták, hogy ez a side project még akár a korszak legsikeresebb brit popzenekarát, vagyis magát a Blurt is túlszárnyalhatja.

Márpedig kereskedelmileg mindenképpen így történt, ugyanis az első Gorillaz-album sikeresebb lett valamennyi Blur-lemeznél, és hatmillió példányt adtak el belőle világszerte. Ennek ellenére a kritikusok még ezután sem vették komolyan a hobbizenekart, és végül a Blur kissé tanácstalan 2003-as albuma, a Think Tank döbbentette rá sokukat arra, hogy a kopaszodó ex-britpopper esetleges további remekművei már nem feltétlenül régi zenekarától várhatók.

Mindez még nyilvánvalóbbá vált, amikor nemrég maga Albarn nyilatkozott úgy, hogy nem készül új Blur-lemez addig, amíg a 3 éve távozott gitáros, Graham Coxon vissza nem tér az együttesbe. Erre egyelőre igen kevés az esély, ezért ezt a nyilatkozatot úgy is tekinthetjük, hogy felfüggesztette a zenekar működését (ami a Blur jelenlegi munkatempója mellett különben sem jelenthetett nagy megerőltetést). Maradt hát a Gorillaz és a pár hónapot csúszó új lemez, melyet azonban nemcsak ezért érdemes komolyan venni, hanem a saját jogán is megérdemli a figyelmet.

Az első albummal ellentétben a Demon Days ugyanis nem egy játékos, szellemes kirándulás a dub és a hiphop világába, hanem egy míves, tökéletesen kidolgozott, stílusos poplemez. Még többet mond el a lemezről az, hogy Albarnnak az elmúlt hat-hét évben írott dalai közül erre az albumra jutott a legtöbb jó szám, tehát nem túlzás művészi újjászületésről beszélni az esetében.

Damon Albarn, ha szigorúak vagyunk vele, akkor a Blur britpop-korszaka, tehát a kilencvenes évek közepe óta keresi önmagát. Ez nem jelentett feltétlenül minőségi romlást, de az egyre elidegenítőbb hangzású, kísérletezőbb Blur-albumok kissé tanácstalannak mutatták őt, és ezen nem segített az egyébként sikeres első Gorillaz-lemez és a világzenei kalandozás, a Mali Music sem. Talán túlzásnak hangzik, de tíz év óta ez az első Albarn-projekt, ami kerek egészet alkot és amit nem is nyom agyon a dalszerző egója.

A Gorillaz ugyanis továbbra sem Albarn egyszemélyes projektje maradt: fő segítőtársa továbbra is a képregényrajzoló Jamie Hewlitt maradt (ők ketten ugye 2D és Murdoc Nicalls néven szerepelnek a lemezen), ám az eddigi zenei segítőtárs, Dan The Automator helyett Danger Mouse lett a lemez fő zenei felelőse, aki a tavalyi év legemlékezetesebb zenei huszárcsínyét követte el a Beatles White Albuma és Jay-Z The Black Album című csúcslemezének egymásra keverésével.

Optimista mélabú

Rajtuk kívül egy seregnyi neves közreműködő tűnik fel a lemezen. Narrátorként mindjárt hallhatjuk Dennis Hoppert, de a zenei vendégek sem akármilyenek: rapperként felbukkan MF Doom a Madvillainből, a Szigetre várt Roots Manuva, vagy Bootie Brown (Pharcyde), és a kislemezsláger Feel Good Inc-ben pedig egyenesen a De La Soul-srácok lökik a szöveget. A volt Happy Mondays-frontember Shaun Ryder fiatalkori önmagát idézi, és szintén rég hallottuk már Neneh Cherryt is, a zongorán közreműködő Ike Turnerről nem is beszélve.

Ami rögtön szembeötlő a lemez hallgatásakor, az a baljós, melankolikus alaphangulat, ami az első albumra csak mérsékelten volt jellemző. Azóta azonban eltelt négy év, és sok olyan dolog történt a világban, amitől joggal érezheti úgy az ember, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. A Demon Days köré épülő koncepció tovább is megy, és a dalok egy végső katasztrófa utáni világban játszódnak, ahol zombik riogatják a túlélőket, és csak a vágyakozás marad a rég letűnt világ után.

Mindez talán ijesztően hangzik, de egy-két sátáni kacajon kívül semmi félelmetes nincs a lemezen, és még csak nyomasztónak sem lehet nevezni az atmoszférát, inkább az elegáns mélabú a helyes kifejezés. Akárcsak a közreműködők, úgy a dalok stílusvilága is széles skálán mozog, legalábbis a hatásokat tekintve. A különféle hatások (reggae, hiphop, dub, punk, filmzene stb.) végül is nagyjából egységes hangzássá forrnak össze, amely mögött érezhetően ott van a fásult hangú Damon Albarn személyisége.

A lemez csúcspontjai a Feel Good Inc mellett a tökéletesen minimál basszusalapra épülő Kids With Guns, a nosztalgikus O Green World és a Shaun Ryder-féle manchesteri bunkósággal fűszerezett buliszám, a DARE. Azt azért még említsük meg, hogy a Beach Boys-os Don't Get Lost In Heaven és a záró Demon Days mégiscsak optimista zárást adnak ennek a nem túl vidám lemeznek, amely nemcsak az év egyik legjobb mainstream poplemeze, de Damon Albarn sikeres és elismerésre méltó pályájának is egy figyelemre méltó fejezete.