3. A gregorián zene

Korszakai, kapcsolata a liturgiával, műfajok,

stílusok, dialektusok, hangrendszerek

A gregorián ének a római egyház ősi egyszólamú liturgikus éneke. Először a 9-10. században jegyezték le, szoros értelemben ezt a törzsanyagot nevezzük gregorián éneknek. A gregorián ének a liturgiában született, a liturgikus zene legtökéletesebb példája. Másrészről a gregorián ének az európai zene első nagy stílusa, az egyszólamú ének tökéletes, művészi megvalósulása. A gregorián ének századokon át a zenészek legfőbb tananyaga és a többszólamú kórus-zene téma-kincstára volt.

1.     A gregorián és a liturgia

A gregorián ének a liturgiában született, nem más, mint maga az énekelt liturgia. Ezért a gregorián énekek a liturgia szövegeit szólaltatják meg, liturgikus műfajokra oszlanak, valamint a liturgia által megszabott előadókhoz alkalmazkodnak.

A római liturgia két fő szertartása a mise és a zsolozsma. Ezt kiegészítik a szentségek, és néhány egyéb szertartás

a)     A szentmise

A mise az utolsó vacsorára emlékeztet, a katolikus tanítás szerint egyben a keresztáldozat újra jelenbe hozatala, ugyanakkor az ősi zsinagógai igeliturgia is megtalálható benne. Ennek megfelelően két fő részből áll, de az első mintegy előre utal a másodikra.

A misében eredetileg minden énekelve hangzott el. Az énekrészek között liturgikusan két szempontból tehetünk különbséget. Megkülönböztetjük az egyes tételeket aszerint, hogy a liturgia melyik szereplője énekli: pap (celebráns), előénekesek, kórus, nép, lektorok... Másrészt megkülönböztethetjük az egyes tételeket aszerint, hogy a szövegeik a mise állandó, változatlan alkatrészei, vagy pedig változó részek.

A szentmise részei:

I. IGELITURGIA

Asperges – szenteltvíz hintése – elmaradhat

Introitus – bevonulási, avagy kezdőének

Actus penitentialis – bűnbánati cselekmény, ami elmarad, ha volt Asperges

Kyrie

Gloria – „nagy doxológia”, csak ünnepi alkalmakkor hangzik fel.

Collecta – a napi főkönyörgés

Lectio I. – Első olvasmány: csak ünnepeken. A korábbi századokban csak kivételesen volt

Graduale – Lépcsőima, olvasmányközi zsoltár, a húsvéti időben ehelyett alleluja szól.

Lectio II. – más névvel Epistola vagy Szentlecke

Alleluja – a böjti napokon helyette Traktus

Sequentia – Az Evangélium előtti költemény: régebben gyakran, ma csak kivételesen szólal meg.

Evangélium

Homilia – azaz prédikáció, az olvasott igeszakaszok magyarázata.

Credo – „Hiszekegy”, hitvallás

II. ÁLDOZATI RÉSZ

Offertorium – felajánlási cselekmény, felajánlási ének

Super oblata – felajánlási főkönyörgés

Prefáció – a celebráns által énekelt hálaadó főimát a celebráns és a közösség közti ősi dialógus vezeti be.

Sanctus – „Szent vagy”, a közösség felkiáltása, akklamációja.

Misekánon – az eucharisztikus főkönyörgés, benne az „átváltoztatás”, az utolsó vacsora felelevenítése.

Pater noster – Miatyánk: az Úr imája. Ehhez kapcsolódik a celebráns által mondott „embolizmus” (az Úr imáját kibővítő könyörgés), és a békeimádság.

Agnus Dei – „Isten Báránya” a kenyér megtörésének szertartása alatt.

Communio – Áldozási szertartás, alatta áldozási ének

Postcommunio – Áldozás utáni könyörgés

Áldás és elbocsátás

b)     A zsolozsma

A zsolozsma Isten énekes dicsérete, mely a nap óráira elosztva az egész napot Istennek szenteli. Az imaórák: Matutinum (virrasztó), Laudes (hajnali), Prima-Tertia-Sexta-Nova (nap közben 3 óránként), Vesperás (alkonyati imaóra), Completorium (elalvás előtti ima – kb. 10 perces)

Legfontosabb alkatrésze a zsoltár, melyet általában keretverssel, antifonával énekelnek. Elhangzanak a zsoltárhoz hasonló, de nem a zsoltárkönyvből való énekek, a „canticum”-ok: a három legfontosabb újszövetségi canticum: Benedictus (Zakariás hálaéneke a Laudes végén), a Magnificat (Mária hálaéneke a Vesperás végén) és a Nunc simittis (Simeon hálaáneke a Completorium végén), valamint egy-egy hosszabb olvasmány a Szentírásból, az egyházatyák írásaiból, vagy a szentek életéből. Az olvasmányokat rendszerint responzórium követi. A zsolozsmában ezen kívül helyet kapnak verses himnuszok is, valamint a Te Deum a Matutinum végén.

2.     A gregorián ének korszakai

a) A vértanúk kora (I-IV. század)

Az ősegyházban a liturgikus ének kialakulása a zsidó istentiszteleti hagyományokra (templomi és zsinagógai istentisztelet), valamint a mediterrán régió zenei hagyományaira vezethető vissza. Az első századok liturgiáját feltehetően a következő énekfajták alkották:

§         A pap imádkozó recitációja (imádság-tónusok).

§         A pap vagy a szerpap és a közösség párbeszédei, a hívek válaszai (akklamációk, verzikulusok, Sanctus).

§         A recitált olvasás (olvasmány-tónusok).

§         Szóló-zsoltár a közösség refrénjével.

§         Hivatásos zsoltárénekesek éneke (vö. tractus, graduale).

§         Szöveg nélküli melizmatikus éneklés (vö. alleluja).

Ebben a korban még nincs kottaírás, az énekes legfeljebb a szentírási szöveget tartotta a kezében. Az éneklés alapvetően a rögtönzésre alapult.

b). Az egyházatyák kora (IV-VII. század)

Az apostoli korban felhalmozott teológiai és liturgiai kincsestár megőrzését, fejlesztését kiváló egyházatyák, püspökök, pátriárkák végezték el (nyugaton: Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Leó pápa stb., keleten: Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely stb.).

A liturgikus ének fejlődésére két intézmény volt nagy hatással. A IV. századtól kezdve terjed el előbb keleten, majd nyugaton a szerzetesség intézménye. Nyugaton a Nursiai Szent Benedek által 530 körül alapított bencés szerzetesség lett a meghatározó a jövő századokra nézve. Az utánpótlás nevelése intézményes formát öltött előbb a nagy bazilikákban, majd más templomokban is. Az énekmesterek vezetése alatt létrejövő scholák nemcsak a tanítás bázisai voltak, hanem az ének megőrzésének, gyarapításának műhelyei is.

Mit énekeltek ebben a korban?

§         Kiépül a recitatív tónusok rendszere.

§         Megjelennek a gazdagabban kidolgozott önálló recitatív szöveg- és dallamtípusok (Te Deum, Exsultet, passió).

§         Rögzülnek a responsorium breve tónusok, s megindul a responsorium prolixum repertoárjának kidolgozása.

§         Milánóban megjelenik, majd a latin rítus egész területén terjedni kezd a himnusz-éneklés.

§         A régi olvasmányközi énekek mellett (graduale, tractus) megjelenik a három cselekmény-kísérő ének (introitus, offertorium, communio).

§         Az alleluják éneklését az egész egyházi évre kiterjesztik. A korszak második felében az alleluja verzussal bővül.

Ebben az időszakban rögzült, hogy mely szövegeket választják ki liturgikus énekre, s azokat a liturgia mely pontjain (ünnepein, szertartási elemein) használják; el kellett dönteni, hogy az adott szöveget mely tónusban fogják énekelni, és hogy a tónus által adott többféle lehetőséget hogyan hozzák összhangba a szöveg felépítésével (pl. zárlatok elhelyezése).

A római egyház fokozatosan kiépítette a proprium teljes rendjét, és az ünnepek száma a IV-VII. században gyarapodott. A korszak végére rögzült, hogy melyik liturgikus napon mit kell introitusként, communioként vagy Magnificat-antifonaként énekelni. Ez a folyamat elsősorban a misében következett be (legkésőbb az alleluják sorozatában), a zsolozsmában mindvégig nagyobb tere maradt a helyi döntéseknek.

Ekkor ugyanis úgy keleten, mint nyugaton helyi központok voltak az irányadók mind liturgiai, mind zenei szempontból. Keleten Antiochia, Alexandria, Bizánc és Jeruzsálem a fejlődő liturgia központja. Nyugaton Itália (milánói vagy ambrozián liturgia Szent Ambrus püspök nevéből, órómai liturgia, dél-olasz vagy beneventumi liturgia), Hispánia (= Spanyolország, mozarab liturgia), Gallia (= Franciaország, gallikán liturgia) és az ír sziget azok a nagyobb tájak, melyeken belül az egyes központok liturgiája kialakult.

c) Európa megkeresztelésének kora (VII-XI. század)

A Karoling császárok - Pipin, majd Nagy Károly és utódai - úgy akarták Európát egységes birodalomban összefogni, hogy annak liturgiája és liturgikus éneke is egységes legyen: Róma szokásait kövesse. Ezért írták le, szerkesztették könyvvé a frank birodalom papjai a római rítust, majd a római éneket is, hogy ezáltal könnyebb legyen annak megtanítása Európa egész területén. Így született meg a hangjegyírás is a Karoling-birodalomban.

A Nagy Károly-féle egységesítés következtében viszont megszűnt a gallikán liturgia; maradványai a reform-gregoriánba szívódtak fel. A mozarab zenei kódexek viszont hiába élték túl az arab megszállást: mire a vonalrendszerre való átírás segítségével leolvasható állapotba kerülhettek volna, a római egységesítő törekvéseknek sikerült a felszabadított területeken megszüntetni a hagyományos liturgiát. Egyedül Milánó (ambrozián liturgia) tudta a mai napig megőrizni liturgiai és ezzel zenei önállóságát. A beneventumi kéziratok szemléletesen tanúsítják a római gyakorlatra való áttérés menetét: a régi, helyi változat mellett ott áll az újonnan behozott is, 808-ban pedig, amikor odakerülnek Bertalan apostol relikviái, a beneventumi mesterek már teljesen római stílusban komponálták az ünnep miséjét.

A per annum (évközi idő), a temporale (az Úr ünnepei) majdnem egészét és a sanctorale (a szentek ünnepei) ősrétegét illetően a VIII. században már teljes az énekrepertoár, ami a gregorián törzsanyagát alkotja. Ugyanakkor megindult egyes régi műfajok gyarapítása (pl. Magnificat-antifona minden évközi vasárnapra; új ünnepek zsolozsmái főként a sanctoraléban; a repertoárt gazdagító új alkotások, pl. alleluják). Emellett új műfajok válnak népszerűekké. Ilyen a tropus- és a sequentia-költészet, továbbá a miseordinárium-dallamok megalkotásának hulláma. Az új alkotói tevékenységgel együtt jár a gregorián stílusváltozása, a gregorián új stílus kifejlődése és elterjedése.

Minden egyes helyi egyház repertoárja a következő szerkezetet mutatja: törzsanyag + nagyobb területeken használatos regionális darabok + csak szűkebb körben ismert lokális tételek. A gyarapodásban nagy segítséget jelentett a kottaírás használata, és a nyolc tónus elmélete.

d) A gótikus katedrálisok kora (XII-XV. század)

A gregorián ebben az időszakban már együtt él az egyre komplikáltabb polifón (többszólamú) zenével. A városi polgárság a hivatalos közös miséken kívül egyre inkább igényli a saját lelki üdvéért bemutatott miséket is. Így a főmisén és a naponta elénekelt Mária-misén kívül a templomok kápolnáiban tartott alapítványi misék is énekeseket kívántak. Ezeken a Máriáról, a középkor népszerű szentjeiről szóló énekek, a gyászmise tételei hangzottak el hetente többször is. A gyakran ismétlődő misékhez a repertoár változatossá tételére új tételek, a gyakran ismétlődő szövegekhez - elsősorban az ordinárium-tételekhez - új dallamok készültek a gregorián új stílusában. Megindul és gazdag termést hoz a sequentia-költészet új korszaka.

Ez az időszak rögtön egy századokra kiható újítással indul: Arezzoi Guido bevezeti a vonalrendszeres kottaírást és a kulcsokat. Az új kottaírást felhasználják arra, hogy minden egyházi intézmény (püspökség, szerzetesrend, kolostor) írásban lerögzítse saját gyakorlatát. A középkor vége felé a többszólamúság hatással van a gregorián előadásmódjára is. Sokfelé lelassul a tempó, a díszítések, különleges énekes technikák eltűnnek, a hangok egyenletesebbekké válnak.

e) A tridenti zsinat kora (XVI-XIX. század)

A római egyháznak a XVI. században két nagy problémával kellett megküzdenie. Az egyik a reneszánsz korban fellépő, az egyházat belülről is kikezdő elvilágiasodás, a másik pedig az egyházat megosztó vallásszakadás, a reformáció. Az egyház dolgainak rendbe hozására hívták össze a tridenti (más néven: trentói) zsinatot (1545-1563). A liturgiát megtisztították mindattól, ami a késő középkorban az ősi magra rárakódott, s a római kúria által használt zsolozsmafajtát az egész világra kiterjesztették. Ezzel néhány évtized alatt megszűntek a helyi liturgiák, és velük együtt a helyi gregorián hagyományok is. Közben azonban a gregorián maga is elvesztette addigi kiemelt helyét. Egyrészt a többszólamúság, másrészt az anyanyelvű éneklés nyomta el. Viszont sajátos élettere támadt a protestáns országokban, ahol a XVI-XVII. században sokfelé lefordították a gregorián repertoár egy részét anyanyelvre, hogy ezzel vessék meg egy új protestáns liturgikus ének alapjait.

Hivatalosan érvényben maradt a mise és a zsolozsma megtisztított, régi törzsanyaga, mégpedig a hivatalos római változat szerint. Viszont elhagyták az új hivatalos könyvekből a legtöbb sequentiát, a tropusokat, a középkori allelujákat, az új ordináriumokat, a zsolozsmából pedig szinte minden saját anyagot, ami 1000 után létrejött. A hivatalos római énektár a következő századokban alig bővült, hiszen csupán néhány új ünnephez volt szükség új énekekre (pl. Rózsafüzér Királynője, Szent Család ünnepe), ahol az új szövegeket hangról hangra ráhúzták a régi dallamokra.

A tridenti zsinat után a gregorián dallamok terén durva modernizálást kényszerítettek ki a zenészek. A gregorián prozódiáját (= a dallamnak a szöveg ritmusához és hangsúlyához történő igazítása) ki akarták javítani, a dallamokat pedig ésszerűen lerövidíteni. Egy bizottság végezte el a munkát, a dallamokat erősen átírták, a melizmákat nagyrészt kihagyták. Az átjavított gregorián az olasz Medicaea kiadónál jelent meg, s ezért hívjuk Medicaea-változatnak. Ezt a változatot nyomtatták ki sok ezer példányban, terjesztették el a világban, s egészen 1900-ig ezt a „romlott” gregoriánt használták.

f) A megújulás kora (XIX-XX. század)

A XIX. században egyre többen érezték, hogy a liturgia forrásaihoz való visszatérésre van szükség, valamint hogy a liturgia lényegéhez tartozik a zene, s a kettő megújulásának együtt kell járnia. Ennek a mozgalomnak az élére a francia Solesmes (ejtsd: Szolem) kolostora állt. Lemásolták a legrégibb középkori kódexeket, táblázatokba állították össze a dallamok változatait, később lefényképezték a legfontosabb kódexeket, és a fényképeket igyekeztek nyomtatásban közreadni. E munkák célja gyakorlati volt: meg akarták állapítani a gregorián dallamok hiteles, régi alakját, s azt bevezetni az egyházi gyakorlatba. Tevékenységüket nagy ellenállás fogadta, s csak akkor tudták ügyüket győzelemre vinni, amikor X. Pius pápa melléjük állt. 1903-as Motu Proprio-jában az egyházi zenére általános szabályokat állított fel, s kijelentette, hogy a római egyház zenéjének alapja a gregorián, melyet minden templomban, kolostorban, papi szemináriumban ápolni, gyakorolni, tanítani kell.

X. Pius, elfogadva a solesmes-i szerzetesek érveit, elhatározta az új énekeskönyvek kiadását. Az új római könyvek, most már a helyreállított dallamokkal, 1908-tól folyamatosan jelentek meg a következő évtizedek alatt.

A gregorián egyházi használata tekintetében fordulatot hozott a II. vatikáni zsinat (1963-1966). Bár a zsinat határozata deklarálta a gregorián elsőségét, az anyanyelv engedélyezése a gregorián visszaszorulásához vezetett. Egyesek megpróbálkoztak a gregorián lefordításával, mások scholák alapításával próbálták meg legalább egy-egy misén fenntartani, vagy gregorián napokon, tanfolyamokon népszerűsíteni.

3.     A gregorián műfajok

A gregorián zene nem törekedett arra, hogy a szöveg tartalmát, hangulatát kifejezze. Ellenben pontosan meg akart felelni a liturgikus cselekmény egyes mozzanatainak, vagyis az énekmódot a liturgikus szituáció szabályozza. Ahol egy liturgikus szituációnak megfelel egy énekmód, ott liturgikus énekműfajról beszélünk.

a)     Recitációs műfajok

A recitáció nem azonos a hangismétléssel. Lényege, hogy elsődlegesen a szöveg szabályozza a zenei formát és dallamot. A recitáció minden archaikus zenében alapvető fontosságú, mert a szent szövegeknek hordozása van rábízva. A szöveg tartalmára nem kell tekintettel lenni, egyedül a szöveg nyelvtani szerkezetére. A recitáció esetén egy-egy dallam-sémát kell alkalmazni sokféle változó szövegre. Ez a séma a recitáció-tónus. Ez kétféle elemből tevődik össze: 1.a szövegmondásra szolgáló hang a túba vagy tenor. Beszélhetünk túba-hangról, ha egyetlen hangot ismételgetünk, és túba sávról, ha egy hangcsoporton belül fel-alá hullámzik a dallam. 2.a szöveg tagolását jelző zárlatok (pl. flexa).

A recitációt a római liturgia három liturgikus szituációbgan alkalmazza:

§         Olvasmány-recitáció

A liturgia során elolvasandó hosszabb szövegek előadására szolgál. Így a hang a nagy térben is hallhatóvá válik valamint az ének szimbolizálja, hogy nem hétköznapi közlésről van szó. Olvasmány-recitációt használunk a zsolozsmában és misében egyaránt (ószövetségi olvasmány, szentlecke, evangélium, capitulum, lectio). A legfontosabb önálló recitációs dallamok: a passió (Jézus szenvedéstörténete) és a lamentáció (Jeremiás siralmai)

§         Imádság-recitáció

A pap vagy közösség által mondott ünnepélyes könyörgések, esetleg párbeszédes fohászok recitációs módja. A legfontosabb imádság-tónusok: könyörgések, a prefáció, és a litánia (ősi, egyetemes emberi esdeklésformula, melyben az előénekes állandóan változó kérdést terjeszt elő, a közösség pedig mindig ugyanazzal a válasszal csatlakozik a kéréshez). Önálló imádság-recitációk: Exsultet (a húsvéti virrasztás elején a húsvéti gyertya megáldására és a húsvét meghirdetésére szolgáló ünnepi prefáció), valamint a mise-ordinárium (a mise állandó tételeinek együttese)

§         Zsoltár-recitáció

Az újszövetségi szentírás nem tartalmaz imádságos könyvet, ezért a keresztények az ószövetségi zsoltároskönyvet tekintették saját imádság-gyűjteményüknek. Formai szempontból a zsoltár művészi próza. A versszakok felépítését a tagok párhuzamossága határozza meg: minden vers két, egymást kiegészítő félversből áll, ezek hossza azonban szabályozatlan.

A zsoltárok teszik ki a zsolozsma nagy részét. A teljes zsoltárok eléneklése azonban természetes recitálva történt. A római egyház háromféle módot ismert a zsoltár éneklésére:

1.         responzoriális – a szólista énekli a zsoltár verseit, s a közösség ennek egy kijelölt mondatát ismételgette refrén gyanánt – pl. a rövid responzórium (responsorium breve), az Invitatorium (a Matutinum elején).

2.         antifonális – a zsoltárt félkarokra osztva váltogatva énekelték, az antifonában egyesült újra a két félkar – pl. a zsoltártónusok.

Az antifonális zsoltározás módja: a szöveg nagyobb része a túba-hangon szólal meg, ehhez járulnak a tagolást jelző zárlatok:

(intonáció) – túba – (flexa - túba) – mediatio – túba – terminatio.

A zsoltártónusok zenei összhangba vannak hozva az antifonák hangnemével: ahogy az antifonák 8 tónusba vannak rendezve, úgy 8 zsoltártónust határoztak meg. A zsoltártónust az énekesnek kell a szövegre alkalmazni, úgy, hogy a zárlatokban fellépő zenei hangsúlyok megegyezzenek az utolsó szavak szóhangsúlyával. A zsolozsmában a zsoltár első versszakát általában egy vagy több énekes intonálja, majd az egyik félkórus fejezi be. A második vers teljes egészében az ellenkórusé, majd a két kórus felváltva halad végig a zsoltáron.

3.       szólózsoltározás – a szólista a recitálást melizmatikus formulákkal díszítette fel, és tette így azt hatásosabbá.

A legfontosabb önálló zsoltárdallam a Te Deum: zsoltár felépítésű ókeresztény költemény. Ugyancsak zsoltárszerű dallamot és felépítést mutat a mise-ordinárium Gloria-tétele. 

b)     Szillabikus-neumatikus műfajok

A gregorián ének a „dallamos” műfajokban is a liturgikus szöveg hordozója, de más módon. Itt a zenei és szövegi indítékok tökéletes egyensúlyban vannak. Az ide tartozó énekek egy részében egy szótagra általában egy hang, vagy legföljebb 2-3 hangos neuma esik. Ezért szokás ezeket szillabikus, vagy neumatikus műfajnak nevezni. Fajtái:

§           Antifona – a gregorián ének talán legjellemzőbb, ősi, ugyanakkor hosszú élettartamú műfaja; a zsolozsma zsoltárait kereteződallamos, zárt formájú tétel. Szövegét vagy a hozzá tartozó zsoltár szövegéből, vagy más szentírási könyvből veszi, ritkábban költött szövegű.

§           Himnusz – a gregorián régi rétegének egyetlen verses, költött szövegű műfaja. A zsolozsmában éneklik, általában az egyes hórák elején – ill. a laudesben, a vesperásban és a kompletóriumban az újszövetségi canticum előtt. Szent Ambrus az első himnuszok költője, és a 4. században ő vezette be a liturgiába a himnuszokat. Az európai himnusz-törzsanyag a 7-8. sz. táján jött létre. Formáját tekintve a himnuszok az időmértékes verselésre épülnek; Ambrus –és követőinek – himnuszai 8 versszakból állnak, minden versszak 4 sorból, minden sor 4 jambikus verslábból. Minden versszakot ugyanarra a dallamra kell énekelni

§           Miseantifonák – a mise változó részei közül az Introitus és a Communio.

c)      Melizmatikus műfajok

A szöveg nélküli éneklés az emberiség ősi zenei megnyilvánulásai közé tartozik. Szent Ágoston szerint az érzelmeink olyan erősek lehetnek, hogy a szavakat már nem érezzük elegendőnek és alkalmasnak a kifejezésre, ekkor „jubilusban”, szöveg nélküli éneklésben tör ki az ember. A melizma három célt szolgál: segíti a szöveg értését; alkalmat ad a szövegben a lassabb haladásra; a melizmát úgy fogja fel, mint a szöveg, az isteni igazság miatt érzett öröm és szeretet kifejezését.

Fajtái:

§           Traktus – eredetileg valószínűleg a zsoltározás egy fajtája volt, később a használata visszaszorult, s a karkönyvekben már csak a nagyböjti idő alatt szerepel, mint az Alleluja helyettesítője. Eleinte valószínűleg virtuóz szólóének volt, a középkorban azonban szokássá vált, hogy az énekesek csoportja énekelte.

§           Graduale – a mise első olvasmányközi éneke, a felolvasó-emelvény lépcsőjén állva adta elő az énekes (innen kapta a nevét). Többféleképpen előadható: responzoriális-előadásmód, szóló, kis csoport-nagy csoport

§           Alleluja – a harmadik olvasmányközi ének, az evangélium olvasását előkészítő győzelmi-dicsérő ének. Eleinte csak húsvétkor énekelték, később a nagyobb ünnepeken, végül a nagyböjt kivételével minden vasár- és ünnepnapon. Az alleluját a szó végéig intonálja az énekes, ezt közösen megismétlik, majd a jubilussal folytatják. Az alleluját a középkori gyakorlatban sokszor sequentia követte.

§           Offertorium – a mise felajánlási cselekményét kísérő terjedelmes, nagylélegzetű ének. Szövegeinek egy része a zsoltároskönyvből való, de sok a más szentírási helyről való, vagy több szentírási helyről összeszerkesztett szöveg.

§           Responsorium prolixum – a zsolozsma egyetlen melizmatikus műfaja. A Matutinum terjedelmesebb olvasmányai után, azok ellentéteképpen énekelték.

d)     Új műfajok

A gregorián ének ezer éven át élő stílus. Ez egyrészt azt jelenti, hogy fejlődik, másrészt azt is, hogy a fejlődés nem szorítja ki helyéből a régit, csak kiegészíti azt. Ilyen új műfajok:

§           Sequentia – az allelujához kapcsolódó költői műfaj. Eleinte valószínűleg az alleluja-melizma hangjait látta el szótagoló verssel. Tartalmilag az ünnepek tartalmának művészi igényű kifejtése. A középkori sequentiák száma sok száz, ebből a 16. sz. után azonban csak 5 tételt hagytak meg: Victimae paschali, Veni sancte Spiritus, Lauda Sion, Dies irae, Stabat Mater.

§           Tropus – a régi törzsanyaghoz készült szövegi-zenei kiegészítés. Három fajtája van: 1. a hosszú melizmák hangjaira írt szillabikus tropusok; 2. egy tétel elé írt bevezető tropus; 3. egy tétel szakaszait egymástól elválasztó magyarázó, kommentáló tropus.

§           Dallamos mise-ordinárium – a 8. sz. után az új ordináriumok már kiszakadnak a régi imádság-tónusból, és új, szélesen áradó dallamossággal díszítik fel az ősi szövegeket. E tételekhez gyakran készülnek tropusok is, később pedig a többszólamúság első mestereinek kínálnak cantus firmusokat.

tovább>>