2. Az ókori görög zene

(korszakai, hangszerek, görög színház,

zenei források, mitológia,

hangrendszerek, ethosz-tan)

Előzmények:

Ie. 1200 táján balkáni nomád törzsek elfoglalták a félsziget déli részét, a Földközi tenger szigetvilágát, és a kisázsiai partvidékre is kiterjesztették a hatalmukat, érintkezésbe kerültek a régebbi fejlettebb civilizációkkal. E találkozások nyomán kezdődött a keleti szokások és eszközök lassú beszivárgása Hellász kultúrájába. Emiatt a görög hangnemek közül kettő kisázsiai néptörzsek nevét viseli (fríg és líd).

A görög zenéről nehéz beszélni, ugyanis gyors iramban változott, így nehéz elkülöníteni, hogy milyen korban mi volt jellemző a zenére. Amiből azért mégis lehet következtetni:

§         régészeti leletek – pl. vázák életképei, domborművek, bevésett betűk, kevés fennmaradt hangszer

§         irodalom és mitológia – amely felvilágosítást ad a hangszerek eredetéről, arról, hogy melyik hangszert melyik istennek tulajdonítják, mikor, mihez szólaltatnak meg zenét, milyen műfajokat ismertek, valamint képet ad a zene fontosságáról.

§         filozófiai művek

§         sajnos kevés kotta maradt fenn, ugyanis nem tartották szükségesnek a dallamok lejegyzését. Más magyarázat szerint inkább sok kotta elveszett Kb. 10-20 olyan dallam-emlék maradt fenn, ami megfejthető.

A görög zene korszakai:

1. Mitológiai kor (ie.1200 előtt):

Nincs semmi dokumentum, és írásos ábrázolás. Valószínűleg a munkához „használják” a zenét, valamint a zenének varázserőt tulajdonítanak (gyógyítás, ráolvasás).

A görögök mindent az istenektől eredeztetnek. Ők találják ki, és adják az embereknek a hangszereket és a költői formákat. (pl. Hermész kiskorában egy teknősből készít hangszert – phorminx –, ami aztán Apollónhoz kerül.)

2. Homéroszi idők (kb. 12-9.sz.):

A zene jellemzőit az eposzokból ismerhetjük meg. Az Iliász bővelkedik népi jelenetekben, melyek folyamán az alkalomhoz illő dalokra és táncokra kerül sor: aratás, szüret, menyegző idején. Gyakori szereplő a hivatásos énekmondó, akit pengetős hangszer kísér. A históriás éneket vagy szórakoztató dalokat előadó rapszódosz és aoidosz nagy becsületnek örvendett (mint pl. Démodokosz az Odüsszeiában)

A zenélés nem szorítkozott a nép és hivatásos dalnokok körére. Pl. Akhilleusz is a hősökről énekel; Hektor holttesténél énekmondók kezdik a szertartást, majd a női kar, végül a család többi nőtagja fejezi be a siratást.

Még az istenek is zenélnek. Apollón zenél az égiek lakomáján, a művészetek istene kezdettől fogva a zene legfőbb védnöke volt. A zenének természetfölötti erejére is van utalás: pl. a szirének énekkel csábítják el a hajósokat.

Az eposzokban hangszerekről is szó van:

§         először a pengetősök jelennek meg: mint líra, lant, kithara, phorminx

§         fúvós: mint a pánfuvola, trombita, aulosz (fuvola) – ezek nem élvezték az istenek pártfogását. – ez az egyoldalú szemlélet az ie. 8. sz.-ban változott, amikor sorban dőltek meg a görög királyságok. Ekkor jött divatba Dionüsszosz kultusza, mikor a fúvós hangszerek is megtalálták az őket megillető helyet. A syrinx több nádból készült sípsor. Ez Pán isten hangszere. Ez is inkább az egyszerűbb nép körében volt népszerű.

3. A városi kultúra kezdetei (8-6.sz):

A görög városállamokban kezdettől fogva közügy volt a zene; részletes előírások szabták meg a formáit, előadását, tanítását. A hagyomány szerint Lükurgosz, a törvényhozó, a krétai látogatása alkalmával szerzett tudomást a zenének az ősi Égei civilizációban betöltött vallási és közéleti szerepéről. Ennek nyomán rendelte el Spártában, hogy minden állampolgár rendszeres ének- és kórusgyakorlatban részesüljön; és hogy a zene a közösségi fegyelem, a hazafias erények erősítésére szolgáljon.

A gyerekeket hamar elveszik a családtól és közösen nevelik őket. A zene és más művészetek összehozzák és összetartják a közösséget, valamint hazafias gondolatokat közvetítenek: a kórusban nem lehet fegyelmezettség és egymásra figyelés nélkül énekelni.

Athénban a bölcs Szolón volt a kezdeményező (7-6.sz.), ő viszont a magasrendű erkölcs és az előkelőség megkülönböztető tényezőjének nyilvánította a zenei műveltséget. 100 évvel később minden városi polgárnak kötelező volt a zenei nevelés, az ifjaknak énekkarban kellett részt venniük, és csaknem mindenki játszott valamilyen hangszeren.

A muzikosz kifejezés művelt embert jelentett általában, és ez összhangban volt a kalokagathia, a szépség és jóság legfőbb eszményével, melynek egyik legérzékletesebb formája – az ógörög felfogás szerint – a zene.

Már az ókori kínaiakat és egyiptomiakat is foglalkoztatta a hangok emberre gyakorolt hatása, de a zene jellemformáló erejét elsőként a görögök avatták nevelési rendszerük fontos tényezőjévé.

A zene értelmezésének volt egy másik iránya is: a számok és a mindenség misztikus összefüggéseinek kiterjesztése a hangjelenségekre. Püthagorasz ezek alapján kutatta és magyarázta a zene törvényszerűségeit: minthogy a fizikai és szellemi világot számrendszerek szabályozzák, a hangok és ritmusok is a kozmikus rendbe illeszkednek, a szférák rétegeinek és az égitestek elhelyezkedésének megfelelően. Püthagorasz iskolája teremtette meg az európai hangrendszerek elméleti alapját és még sok minden mást. Püthagorasz nevéhez fűzhető még az ethosz-elmélet is: a zenének lélekemelő, -nemesítő, jellemformáló hatása van. Egy történet maradt fenn, miszerint Püthagorasz a hangszere segítségével lecsitított egy őrjöngő fiatalembert. Szerinte minden zene más és más érzelmet vált ki az emberekből. Ezért fontos a hangolás. Ő volt az, aki a zenei arányokat a matematika segítségével akarja leírni. Egy „hangolóhangszert” is kitalál, amit monochordnak hív. Leírásra kerültek a modusok, vagyis hangsorok. Ezeket nem a hangközök sorrendje alapján különböztették meg egymástól, hanem kvártokban, tetrachordokban gondolkodtak. Az ezekből felépített hangsorok leírása a későbbi időkből maradt fenn (lásd később), de az eredetét mindenképpen Püthagorasznak köszönhetjük. A tetrachordok azonos hangon kapcsolódhatnak egymáshoz, de lehet köztük távolság is. Ha sok közös hang van, akkor értelemszerűen kisebb az ambitus, és a KIS TELJES RENDSZER. Ennek ellentéte, amelynek nagyobb az ambitusa, a NAGY TELJES RENDSZER.

Ezekből a hangkészletekből állítják össze a modusokat: (nevüket a görög törzsekről kapták)

Alap-modusok: líd, dór, mixolíd, fríg.

Kiegészítő-modusok: hypolíd, hypodór, hypofríg. Ezek nem azonosak a későbbi európai modális hangsorokkal; az európaiak ugyanis csak a nevüket vették át.

Platón az Állam c. munkájában meghatározza, hogy milyen élethelyzetben milyen zenét kell hallgatni.

A 8-6.sz. között a stílusok és műformák gazdag változatossága bontakozott ki a zenekultúrában. A fellendülés fő tényezője a zenétől elválaszthatatlan lírai költészet volt. A versek dallammal együtt születtek, a ritmust a verslábak határozták meg. Ilyenek voltak:

§         Szapphói ódák

§         Bordalok (Anakreón – mindig hárfával kísérte a dalait)

§         Gúnydalok (Arkhilokosz)

§         Elégia (Türtaiosz – Spártában nagyon közkedvelt műfaj)

§         Ódák, melyek különböző versenyekhez, játékos harcokhoz, vetélkedők győzteseihez íródtak (Pindarosz)

§         Parthenia – lányok adták elő hangszerkísérettel

§         Dithürambosz – a színház, a dráma őse.

4. Athén virágkora (5-4.sz.)

A virágkor legfőbb jellemzője az összegzés. De nemcsak az eddigi eredmények egyeztetésére, hanem továbbfejlesztésére is sor került, mindenekelőtt a legösszetettebb műfajban, a színjátékban. Itt a szöveg írója szerezte és tanította be a zenét (dalok, hangszeres közjátékok, kórusok)

A karéneket nem a görögök találták fel: Kréta szigetéről hozták el a hírét a dór hódítók és honosították meg Spártában, ahonnan aztán mindenfelé elterjedt. Hivatalos és vallási ünnepeken, körmeneteken…nagy létszámú kórusok vettek részt, és az országszerte rendezett fesztiválokról sem hiányozhatott a kardal. Még ma is áll Athénban az ie. 335-ben lezajlott Dionüsszosz-játékok emlékműve-amelyre felírták a verseny díját, azt, hogy ki tanította be a tánc- és énekkart, ki játszott auloszon, és ki volt akkor a város elöljárója.

Az énekegyüttesek közkedvelt műfaja volt a paian (=gyógymód): valaha mágikus tánc volt a betegségek elűzésére, később Apollónhoz, a gyógyítás istenéhez szóló himnusz. A dithürambosz eredetileg vallási jellegű, több strófás kardal; a Dionüsszosz-kultusz szertartási éneke.

Valószínű, hogy a dithürambosz szerepet játszott a görög tragédia előzményeiben. A tragédia eredeti jelentése: kecskebak-ének, ami a dionüsszoszi játékok szatír-jelmezeire vonatkozott; innen kapta nevét a színpadi műsorok befejező része is, a szatíra.

Eleinte csak egy színész játszott a görög színpadon; Aiszkhülosz tragédiáiban már kettő, Szophoklésznál három, akik álarcokat váltogatva játszottak el minden szerepet. A párbeszédek dalokkal váltakoztak, melyeket kithara kísért, a közjátékokban és néha a prózai szövegek alatt is aulosz hangja szólt.

Nagy drámaszerzők: Aiszkhülosz (pl. Perzsák, Heten Théba ellen...) Nála központban a kórus áll – szinte kizárólag az éneklő, táncoló, a cselekményt megjegyzéseivel illető kórus szerepel. Létszáma 15-50 között mozgott. Félkör alakban helyezkedett el a színpad előtt, énekléskor versszakonként hol jobbra hol balra fordult, de a sztaszimon (állódal) előadásakor mozdulatlan maradt. A kórus szerepe általában elmélkedő vagy lírai jellegű volt, később – Szophoklész tragédiájában – csökkent a szerepe.

A színészek álarcot tartottek maguk elé. Egy színész az álarcát váltogatva szinte párbeszédet is folytathatott önmagával.

Szophoklésznál megnövekszik a színészek száma, de egyéb újítások is megjelentek: a kórus létszáma max. 20 fő; díszletet is kér, a mitológia helyett az emberi érzelmeket, erkölcsi tanulságokat mutatja be. Művei: Oidipusz király, Antigoné, Elektra.

Euripidésztől fennmaradt egy kardal. Nála a kórus egészen a háttérbe szorult: már nem ők mesélik el, hogy mi történt, inkább csak kommentálják a cselekményt.

Kezdetben minden előadás szabadtéren zajlott. Vőlgyben helyezték el a színházat, hogy mindenki jól lássa és hallja az előadást. A színpad mögött még egy falat építettek, később a színészek fölé tetőt raktak. Az álarcokba hangtölcsér volt beépítve, valamint a nézőtérbe amforákat építettek be, ami felerősített minden hangrezgést. Ezzel az eljárással több, mint 1000 fő jól hallott mindent.

A szólóének népszerű műfaja volt a szkolion (pohárköszöntő), melyet társas összejöveteleken énekeltek, líra kísérettel. (a szó jelentése: cikkcakk, ami az előadásmódra vonatkozik) A hivatásos énekes-hangszeres szólisták a nomosz (törvény) műfaját ápolták, amely több (3-5-7) részre tagolódott. Ezeket valamelyik vidékről, kultuszról vagy ritmusról nevezték el; amiből arra lehet következtetni, hogy meghatározott és közismert dallamtípusok, motívumok vagy ritmikus formulák voltak, melyeket variációk, rögtönzések követtek. Eleinte a tételek hangneme és ritmusa azonos maradt, később felülkerekedett a változatosság igénye.

A pengetős-, fúvós-, és ütőhangszerek számos különféle válfaját említik a forrásművek. (líra-lant-kithara: ezek csak formájukban különböztek; a kettős csövű aulosz a kultuszokban, színpadon… is feltűnt, míg a szürinx =pánsíp a nép körében kapott csak helyet. Ugyanez jellemzi a ütőhangszereket is, mint pl. a krotalon nevű csattogót, a csörgődobot és a réztányér-párt.)

A zene akusztikai törvényeit Pithagorasz tanítványai fogalmazták meg ie. 500 körül. Ezek szolgáltak az eu.-i hangrendszer alapjául is. A különböző hosszúságú húrok rezgése folytán keletkező hangok megfigyelése vezetett a hangközök arányainak megállapításához. Ennek alapján épültek fel a hangközök.

A görög zene hangterjedelme mindössze 2 oktáv: az a’-tól a nagy A-ig terjedt (akkoriban nem lefelé haladó hangsorokban gondolkodtak). A skálát tetrachordokra osztották, a legkülönbözőbb hangközök is előfordulhattak: harmad- vagy negyedhangokis.

Arisztoxénosz (ie. 330 körül) háromféle tetrachordot különböztet meg:

§         enharmonikus: nagyterc + 2 töredékhangköz;

§         kromatikus: kisterc + 2 kisszekund;

§         diatonikus: kis- és nagyszekundok

(a terc és szekund fogalma nem egyezik a mai fogalommal)

Ebbe a keretbe illeszkedtek az ősi görög törzsekről elnevezett hangnemek. Ezek a hangközök sorrendje szerint különböztek, meghatározásuk azonban már az ókori elméletírók között is ellentmondó, és azóta is a vita tárgya. Csak annyi bizonyos, hogy mindegyik indulhat a skála bármelyik hangjáról, az előírt hangközök betartásával. (Ha a kereszténység meg is őrizte a görög neveket, a skálák értelme és összetétele megváltozott. Maga a hangnem fogalma is más volt: csak a dallamban előforduló hangokra szorítkozott, nem jelentett alá-és fölérendelt viszonyokat, vonzási törvényeket.)

A ritmus elméleti rendszere is Arisztoxénosznak köszönhető: Arisztotelésztől átvett tudományos módszerrel határozta meg a legrövidebb tartamú időegységet – khronosz prótosz – és abból vezette le a ritmikus alakzatokat. Köztük nem egy aszimmetrikus képletet állított fel, ami a balkáni hagyományban élt tovább.

A „harmónia” gr. eredetű szó; de akkor mást jelentett, mint ma: hangolás, ill. hangok rendje. A gr. zene egyszólamú; az összhang fogalma, mint a többszólamúságé, ismeretlen volt. Platón heterofóniája kisebb-nagyobb díszítő jellegű különbségeket jelentett egyidejűleg hangzó szólamok között.

A nagy athéni filozófusok tovább mélyítették a zene erkölcsformáló képességeinek elemzését. Platón Államában a zene a „legmagasabb rendű” művészet, ezért nem szórakozástatra, hanem a lélek emelésére és szenvedélyek csillapítására hivatott. Fő feladata a nevelés, jellemalakítása: ezért közügy. Minden dallam, hangnem, ritmus, hangszer más és más hatással van az emberekre, az erkölcsökre.

Ie. 586-ban hangzott el Delphoiban, a püthiai játékok keretében Szakadasz „püthai nomosz” című, auloszon előadott szerzeménye, a programzene korai elődje: Apollón és a sárkány viadalának megzenésítése 5 tételben: Előkészület – Kihívás – Harc – Győzelem – A sárkány halála.

A versenyek és fesztiválok nemzeti üggyé emelkedtek; a költségeket a városállamok, közintézmények, jómódú polgárok fedezték. Az ie. 5.sz-ban , mikor több gr. város megszállás alá került, a hódítók megvárták valamelyik híres zenész fellépését, és az arénában tartottak népszavazást: ilyenkor összegyűlt ott a lakosság apraja-nagyja.

A peloponnészoszi háború és Athén veresége után a város zenei életében is változások mutatkoztak. Új iskola = új szemlélet. Mivel az újító irányzat zenéjéből semmi nem maradt fönn, a vitairatokból kell képet alkotnunk róla. Úgy tűnik, hogy a hagyományos merev, ünnepélyes formákat könnyed és kecses dallamok, változatos hangszínek váltották föl. Az eddig szigorúan különválasztott műfajok (mint pl. a bordal és gyászóda) elemei szabadon keveredhettek egymással; a tánc, ének, hangszer szoros köteléke meglazult; a fúvós és pengetős hangszerek önállóan vagy egymás társaságában is felléphettek... Azelőtt a dalok strófikus szerkezetűek voltak, a versszakok pontosan ismétlődtek: ez később folyamatos fokozássá alakult.

Ie. 400-ban csökkent Athén jelentősége. Intézményei összezsugorodtak, a zeneoktatás időtartamát leszállították 2 évre, majd 1-re, később eltörölték. A zene többé nem volt közügy, vagy vita tárgya. Bár még gyermekkarok léteztek, de a felnőtt kórusokba egyre többször hívtak hivatásos énekeseket.

A hellenizmus és a római fennhatóság:

Nagy Sándor hódításai (334-323) a görög civilizáció hatókörét É-Afrikáig és Indiáig kiterjesztették: ennek nyomán a hellén kultúra perspektívája is megváltozott. A közeli és távoli tartományok görög helytartói, tisztjei és hivatalnokai a klasszikus hagyományokra tartottak igényt; a múlt konzerválása vált a művészet és a tudomány fő feladatává.

Ezek a törekvések a megváltozott életformák közepette egyre inkább elszigetelődtek, egy vékony elit-réteg ügyévé zsugorodtak. A birodalom új központjai (mint Alexandria) a kultúra és tudomány fellegváraivá váltak, de a városi lakosság igényeit kielégítették a cirkusz, a színház, az utcai énekesek és a divatos slágerek.

A szellemi élet a dicső múlt idézésében vagy az idillikus mesevilágban keresett menedéket. A zenei hagyományok őrzésének feladata az elméleti irodalomra hárult, amely az antik eszmények végső összefoglalására vállalkozott.

Nem véletlen, hogy csak igen kevés ókori dallam maradt fenn:

§         a görögök csak ritkán folyamodtak a zene rögzítéséhez: oktatás, domborművek készítésekor, a hellenizmus hagyománymentő kíserleteképp;

§         Arisztoxénosz kimondottan „közönséges” dolognak tartotta a zene lejegyzését: az emlékezet őrizze a dallamokat!

§         az antik irodalom java részét középkori szerzetesek másolataiból ismerte az utókor, és mivel az ő idejükben már nem és még nem volt szokás a zene írásos rögzítése, lehet, hogy nem értették vagy elhanyagolták a versek szövege fölé helyezett jeleket.

A görög hangjegyírás jelrendszerének megfejtése hosszú ideig váratott magára: csak a múlt század második felében sikerült.

A módszer Föníciából származott: lényege, hogy az ABC betűi jelzik a különböző magasságú hangokat. Két rendszer volt: egy a hangszereseknek, egy az énekeseknek. Mivel az oktáv a félhangok közé iktatott szűkebb hangközzel együtt összesen 24 hangot tett ki, valamennyi betűt igénybe vették, az alfától az omegáig. a hangjelzés figyelmezteti a zenészt arra is, hogy mi lesz a következő hang.

Eddig kb. 20 ógörög dallam került elő:

§         legrégibb Pindarosz Püthai ódája (ie. 5.sz.) – a rögzítése azonban nyilvánvalóan későbbi, nem hiteles.

§         Euripidész Oresztész-drámájának egy fennmaradt kórus-töredéke is késői másolat, de így is értékes példája a negyed-hangköz és a heterofónia alkalmazásának.

§         Egy Delphoiban, 1893-ban kiásott kincsesház falán 2 Apollón-himnusz tűnt elő, az ie. 3. sz.-ból.

§         A török-kisázsiai Aidinban fedezték fel 1883-ban Szeikilosz sírversét (szkolion), melyet felesége sírtáblájára vésett.

§         Ie. 130-ból származik 3 himnusz: a Naphoz, a Nemezishez és a Múzsához. Valószínűleg Hadrianus udvari muzsikusa, Mezomedész szerzeményei.

§         Az időrendben legutolsó dallam: Egyiptomban, 1896-ban felfedezett, a 3. sz.-ból származó Oxürhünkhosz-himnusz.  Ez, a szövege alapján már a kereszténység első dokumentumai közé sorolható.

Mindezek a dallamok és töredékek önmagukban kevesek ahhoz, hogy hiteles képet nyújtsanak az ókori görög zenéről.

Az első zeneelméleti tanulmányok aránylag későn: az i.e. 4. sz.-ban keletkeztek. A sort Arisztoxénosz műve, Platón és Arisztotelész írásainak zenei vonatkozásai, vmint Euklidész akusztikai törvénytára nyitotta meg. Aztán az 1. sz-ban sok elméleti munka került ki: Quintilianosz, Klaudiosz, Ptolemaiosz…tollából.

Amit az ógörög zenéről tudunk, elsősorban az elméletíróknak köszönhető: a muzsika, ritmus, melódia, harmónia és sok műforma fogalmát is ők továbbították az utókornak.

Az örökség legfőbb jelentősége viszont abban áll, hogy Hellasz zenéjének értékes vívmányai (dallamkultúra, az akusztikai alaptörvények megfogalmazása, hangnemek rendszere…) közvetlenül szállhatott át az utókorra, megteremtve a középkori Eu. zenéjének elméleti alapjait.

Végezetül pedig csak említeni lehet, felsorolni nem, a témák és hangulatok gazdag sokaságát, melyet az európai zene Monteverditől Debussy-ig a görög mitológia világából merít.

(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)