9. A reneszánsz madrigál korszakai

A kezdetektől a virtuóz madrigalistákig

1. A madrigál korszakai

A 16. századi madrigál csak a nevében volt azonos a trecento korának madrigáljaival. Míg az utóbbiak kötött versformákon alapultak, ezzel szemben a 16. századi művekben nem voltak sem rögzített szövegi, sem rögzített zenei elemek: a megzenésített költemények mind a sorok számát, mind a rímeket illetően kötetlenek voltak.

Zenei szerkezetük ennek megfelelően átkomponált, melynek során részben polifon, részben homofon szerkesztésű szakaszok kapcsolódhattak egymáshoz.

A madrigál zenei előzményeként a frottolát és az imitációs technikán alapuló műfajokat tekinthetjük. A frottolától a madrigálig vezető út állomásai:

a)     a szövegek fokozatosan igényesebbé, választékosabbá váltak,

b)     a strofikus formát az átkomponált forma váltotta fel,

c)      a homofon szerkesztésű szakaszok harmóniailag sokszínűbbekké váltak,

d)     az imitációs technika tudatos alkalmazása eredményeként a madrigál egyenértékűvé vált a motettával – mint világi énekes műfaj.

Mint a korábbi „frottola” elnevezésnek, a „madrigál” szónak is két jelentése van, egy általánosabb és egy speciálisabb. Szűkebb értelemben olyan költői formát jelölt, amely a 16. században újnak számított, és amelynek legfontosabb ismertetőjegye a szabálytalan, sőt szabados formakezelés volt. Nincs rögzítve a madrigálban a rímképlet sem, bár gyakori a rímelő sorpárral befejeződő madrigál. Nincs meghatározva a strófán belüli verssorok száma sem, vannak hatsoros és tizenhat soros madrigálok is. Tehát, mint zenei terminus, a „madrigál” szó a 16. században nagyon sokféle versmegzenésítést jelölhet. Ezek a költemények legtöbbször igen magas irodalmi színvonalat képviselnek, és megzenésítésüknél a komponisták gondosan ügyelnek arra, hogy a többé-kevésbé gazdag polifon textúrájuk minden eleme összhangban legyen a szöveg költeményeivel. A textúra és a kompozíciós módszer megválasztásában inkább a költemény tartalmára, mint a formájára, inkább az előadás hatásosságára és nem annyira a formaalkotás elvont szövegszerűségeire voltak tekintettel. A madrigálok általában végigkomponált művek, legfeljebb egy-egy frázist hoznak vissza a versszakok egymásutánjában, hogy ezzel könnyebben követhető formát adjanak a kompozíciónak.

Paradox jelenség, de az olasz madrigálokat komponáló és megjelentető első zeneszerzők közül a legjobbak külföldiek voltak: Verdelot, Arcadelt, Willaert...

Madrigálokat sokféle alkalomra írtak: sokszor olyan nemesurak megbízására komponáltak, akik szeretett hölgyük számára kértek darabot. De találunk műveket más speciális alkalmakra is: bankettre, esküvőre, társas összejövetelekre...

Legtöbbször a madrigálok mindegyik szólamát egy-egy énekes énekelte, vagy a cappella, vagy a legkülönfélébb hangszerek részvételével (ezek vagy egy-egy szólamot helyettesítettek, vagy párhuzamos mozgással kísérték az énekeseket)

A szövegek alkotóinak sorában Pietro Bembo nevét kell megemlíteni, kinek szövegei igen alkalmasnak bizonyultak a megzenésítésre. Magas irodalmi értéket képviseltek Ariosto és Tasso költeményei, valamint Petrarca szonettjei.

A madrigál előkelő műfaj volt, hozzáértők társaságában virágzott. Rendszerint annyi személy adta elő, ahány szólam volt.

A zenetörténet az itáliai madrigál történetében 3 szakaszt állapít meg: a zeneszerzők 3 nemzedékéről beszélt:

I. szakasz (1530 - 1540)

    Philippe Verdelot

    Constanzo Festa

    Jacob Arcadelt (1505-1568)

Jacob Arcadelt Firenzében és Rómában működött, mint kórusénekes. Életének utolsó évtizedében a francia udvar szolgálatában állt. Stílusa választékos módon egységesítette Flandria (szülőföldje) polifon hagyományait, a francia könnyedséget és az itáliai dallamosságot. Több mint 200 madrigált írt.

II. szakasz (1550 - 1580) – a műfaj klasszikus időszaka

    Willaert

Cipriano de Rore

Palestrina (1525-1594)

Lassus (1532-1594)

Willaert legjelentősebb madrigálkompozíciói a „Musica nova” c. gyűjteményében jelentek meg. A darabok stílusa átmenetet képez a műfaj fejlődésének második szakaszához. Nagy gondot fordított a tartalom megfelelő zenei tolmácsolására, s ennek során számos olyan eszközt alkalmazott, amelyekkel a szövegek érthetőségét is segítette (szillabikus, deklamáló szakaszok, mértéktartó polifónia...)

A második szakasz általános jellemzői:

Ø      nőtt a darabok szótagszáma

Ø      a zenei szerkesztésben az imitációs technika nagyobb szerepet kap

Ø      általánossá vált a szövegek, ill. az egyes szavak különböző módon történő illusztrálása. Ezt több elméletíró is vizsgálta már: Zarlino szerint a bírálat és a gyász (megindultság) kifejezésére a kis hangközökben mozgó kromatikus fordulatok szolgálnak. Az élénk tempó vidámságot jelöl, míg a lassú ennek ellentétét.

A legnagyobb jelentőségű madrigálszerző Willaert tanítványa Cipriano de Rore volt. Sok egyházi kompozíciója mellett 1542 - 1566 között 8 kötet madrigálja jelent meg. Ennek legnagyobb része 5 szólamú.

III. szakasz (1580 - 1620) – az eddig kimunkált elemek, a képszerűség és szövegértelmezés zenei eszközei mellé újabb merész kísérletezések társultak.

    Luca Marenzio

    Carlo Gesualdo

Claudio Monteverdi (1567-1643)

2. A madrigál harmadik korszaka – átmenet a barokkba

A XVI. sz. második felében a zeneszerzők hatalmas mennyiségben és sokféle stílusbab komponáltak-publikáltak madrigálokat. Zenébe öntöttek epikus, lírai, pasztorális, dramatikus, de filozofikus, sőt morális költeményeket is. A kis olasz városállamok versenyeztek egymással, hogy melyikük tudja magának a lehető legjobb muzsikusokat megszerezni, a zenével foglalkozó szakemberek és udvaroncok szintén nagyra értékelték az újdonságokat, és ennek következtében a madrigál műfajában egyik műfaj a másikat kergette. A kor négy legkitűnőbb képviselője: De Wert, Marenzio, Gesualdo, Monteverdi. Az ő művészetükben figyelhető meg leginkább a „barokkba való átmenet”, az ő műveikben figyelhetők meg legjobban a 16. sz. utolsó évtizedeiben kialakult stílusbeli változások.

a) Németalföldi madrigalisták:

Ø      Jaches de Wert (1535-1596)

Fiatal korától Itáliában, a Gonzaga-család szolgálatában töltötte életét. Műveinek nagy része világi kompozíció. 11 ötszólamú, 1 négyszólamú madrigálkötete jelent meg, egy gyűjteményre való, könnyed hangvételű canzone villanella, ezenkívül jónéhány madrigálja látott napvilágot különféle válogatásokban. Egyszerűbb darabjaiban a ballettók és a canzonetták stílusát követte. Mestere volt a polifon szerkesztésnek is. Külön figyelmet érdemel 2 gyűjteménye: a 8. és a 11. madrigálkötet. Az előbbi 5 szólamú darabokat tartalmaz (a ferrarai udvar kiváló énekesnői számára készültek – a 3 felső szólam előadása igen fejlett énektechnikát kíván)

A 11. madrigálkötetben megjelent művek jelentős része színpadi előadásra készült. Wert megszakítás nélkül művelte ezt a műfajt is pályafutásának Mantovában töltött éveiben. Itt már a felső szólam viszi a dallamot.

Az ötszólamú madrigálokat tartalmazó első 3 kötet a zeneszerző fiatalkori kompozíciói szerepelnek, melyek Mantovába kerülése előtt íródtak. A negyedik-ötödik-hatodik kötetben a Gonzaga-udvarban töltött évek érett stílusú madrigáljai találhatók. Az utolsó ötszólamú madrigálkötetében a zeneszerző hangsúlyozottan törekszik az irodalmi jelentés kiemelésére. Figyelme a régebbi – előnyben részesített költőktől (mint pl. Petrarca) az érzelmek intenzív megjelenítésére törekvő ferrarai művészek felé fordult (pl. Tasso és Guarini).

Wert nyolcadik ötszólamú madrigálkötete olyan kompozíciókkal van tele, amelyek rendkívül jó alkalmat teremtenek az előadói virtuozitás megcsillogtatására. A kötet a ferrarai hercegnek és feleségének van dedikálva, és darabjainak jó része az ő udvaruk legendás hírű előadóművészei számára íródtak.

Az utolsó négy madrigálkötetében Wert inkább pasztorális, mint dramatikus vagy patetikus szövegeket zenésített meg. Gyakran állít szembe egymással tercetteket, duetteket vagy egyéb szólamegyütteseket dialógusszerűen, vagy olyan akkordikus szakaszokat ír, ahol a legfelső szólam viszi a dallamot. Ezek a kései madrigálok már valóban minden szempontból izgalmas, színgazdag, „barokk” kompozíciók.

Ø      (A másik jelentős németalföldi madrigalista: Philippe de Monte,

aki az idősebb nemzedékhez tartozott, ami művészetében is megmutatkozott. Csak a késői madrigáljai modernebbek; különben visszafogott, nem lép túl a második generáció kifejezési eszközein)

b) Itáliai madrigalisták

Ø      Luca Marenzio (1553-1599)

Főleg Rómában működött, de kapcsolatot tartott Itália egyéb fontos zenei centrumaival, nevezetesen Mantovával és Ferrarával. Több éven keresztül Lengyelországban élt, III. Zsigmond király udvarában. Közel 500 madrigált írt.

Művészete összefoglaló jellegű. Keze alatt a madrigál zenei-irodalmi kifejező lehetőségei a maguk legteljesebb egységében bontakoztak ki, tökéletes keretet adva a szó és a zene kapcsolatának. Mesterien alkalmazta az imitációs technikát, a deklamáló akkordsorozatokat, írt szép ívű diatonikus dallamokat, és bátran élt a szófestés lehetőségeivel is, ha úgy érezte, hogy a kifejezendő gondolat ezt kívánja.

A megzenésített szövegek jelentős része ezekben a művekben a magány, a fájdalom, s olykor a halálvágy gondolatkörében mozog. Az ilyen, s az ezekkel rokon tartalmak zenei ábrázolásában Marenzio gyakran élt a kromatika, valamint a váratlan s olykor egészen távoli hangnemekig elvezető modulációk lehetőségével.

Legismertebb műveinek mind a maga korában, mind napjainkban a fiatalkori madrigáljai tekinthetők, amelyek ragyogó, játékos, és sok helyen látványos kompozíciók. A szerző ezekkel hatalmas sikereket aratott, nem volt 1580 táján Rómában olyan zeneszerző, aki felvehette volna vele a versenyt.

Marenzio hírneve azonban nem maradt meg egy város határain belül, madrigálkötetei újabb és újabb kiadásokat értek meg, és művei hamarosan már egész Európában ismertek voltak. (Sőt, néhány kompozíciója még fordításban is napvilágot látott.)

Marenzio hallatlanul termékeny zeneszerző volt. Egyetlen négyszólamú madrigálkötete mellett összesen 9 ötszólamú kötetet; 6 hatszólamú kötetet; komoly hangvételű madrigálokat tartalmazó kötetet négy-, öt- és hatszólamú darabokkal; továbbá öt kötetnyi háromszólamú villanellát jelentetett meg, és ezen kívül még számtalan kompozíciója jelent meg különböző válogatásokban.

Első publikációját, az Il primo libro de madrigali a cinque voci-t Angelo Gardano nyomtatta ki 1580-ban, Velencében. Az utána következő öt évben Marenzio 12 kötetet jelentetett meg, amivel egy csapásra kora egyik legjobb és leghíresebb madrigalistájává lett.

Mint minden 16. sz. végén működő madrigalista, Marenzo is a megzenésítendő költemény tartalmát szem előtt tartva választotta meg kompozíciós módszereit. Művészetére két vonás jellemző: a rövidség, a megfogalmazás tömörsége; és hogy a zeneszerző szívesen ábrázolja grafikusan a költemények annyi konkrét részletét, amennyit csak lehet. A megzenésített versek minden gondolata megkapja a maga egyszerű, de sokatmondó és plasztikus zenei ábrázolását, de azután a szerző továbblép.

Az 1588-ban megjelent Madrigali a quattro, cinque, et sei voci ajánlásában maga Marenzio ír arról a stílusbeli változásról, amely életének körülbelül az utolsó évtizedében ment végbe művészetében. Azt mondja, hogy ennek a kötetnek a darabjai „egész más modorban vannak megkomponálva, mint a korábbiak, mert itt a szövegnek megfelelő zenével olyan szomorú és súlyos hangulatot igyekeztem teremteni, amelyet a connoisseur-ök talán az eddigieknél is magasabbra fognak értékelni”. Lehet, hogy a szerző éppen lelki válságon ment keresztül, és megtagadta ifjúkorának könnyűvérű, világias magatartását, de biztosan csak annyit lehet tudni, hogy egyre több olyan költeményt zenésített meg, amelyben reménytelenség, fajdalom, sőt halálvágy tükröződik. Nincs kizárva persze az sem, hogy ez a változás egyszerűen a korszellemnek a zenébe való átvetülése. Ezek az utolsó művek kevésbé közvetlen hangvételűek voltak, és Marenzio kevésbé élt a szófestés lehetőségeivel.

Ø      Carlo Gesualdo (1560 körül-1613)

Még Wertnél és Marenziónál is messzebbre ment abban a törekvésben, hogy a reneszánsz polifóniát egy különös, újszerű, az expresszivitás céljainak szolgálatába állítható stílussá formálja át. Szélsőségekre hajlamos személyiség. Komor, excentrikus lelkivilága zenéjében is érezhető nyomot hagyott.

Második felesége (az elsőt megölte, amikor házasságtörésen kapta) hozta őt összeköttetésbe a ferrarai udvarral, ahol több évet is eltöltött. Különösen meleg szálak fűzték Luzzaschihoz, aki egy-, két-, vagy három szoprán szólamra és billentyűs kíséretre komponált madrigáljairól volt híres. Ketten nagy terveket szőttek a ferrarai madrigál megújításával kapcsolatban.

Hat kötet 5 szólamú madrigált komponált. Az első 2 kötetből egy tehetséges, bár konvencionális stílusban alkotó fiatal zeneszerző vonásai rajzolódnak ki. A harmadik-negyedik kötetében már érezhető volt a ferrarai hatás. Itt már felismerhetők Gesualdo érett zenei személyiségének bizonyos vonásai, pl. a textúra széttördelésére való törekvés…

A Gesualdo által megzenésített költemények nagy része irodalmi szempontból érdektelen; a zeneszerző csak viszonylag kevés darabjának szövegét vette a többi 16. sz. végi muzsikus által kedvelt nagy költők műveiből. Gesualdo arra törekedett, hogy a műveiben a szövegből bontsa ki a zenét, de adott esetben más tényezőket is figyelembe vett a zenei folyamat irányításánál, és tetszés szerint meg-megismételt egy-egy félmondatot vagy egy-egy verssort. Ezért általában jobban szerette a rövid költeményeket, de nem riadt vissza egy-egy költemény megcsonkításától sem.

Valamennyi madrigálszerző közül Gesualdo ment el legtovább a kromatikának s az abból adódó harmóniai lehetőségek merész – s a túlzásoktól sem mentes – kiaknázásában. A stílusára jellemző sajátosságok nagyobb súllyal a III. madrigálkönyv darabjaiban jelentkeztek, és majd a későbbi munkáiban teljesedtek ki.

Gesualdo egyházi művei valamivel tradicionálisabbak, mint madrigáljai, kevésbé kromatikusak és folyamatosabb haladásúak, de a motetták szintén mélyen átérzett és rendkívül expresszív kompozíciók. A responzóriumokban is megfigyelhetők azok a zenei jelenségek, amelyek először a szerző világi darabjaiban jelentek meg. Az ötszólamú madrigálokat tartalmazó utolsó két kötetben találhatók azok a darabok, amelyek Gesualdót a szeszélyes és kiegyensúlyozatlan zeneszerző hírébe hozták.

Ahogy Marenzio és Wert, Gesualdo is gyakran építette a kompozícióit rövid, határozottan megformált motívumokból. Ez a három zeneszerző nem törekedett arra, hogy egyenletes lüktetésű, sima haladású dallamokat komponáljon, és olyanfajta díszes futamokkal, trillákkal tűzdelte tele a szólamait, amilyenekkel a virtuóz énekesek improvizációs arzenáljában találkozott.

Mindhárom művészre jellemző:

1.       A forma szaggatottsága: az egyes darabokban gyakran hiányzik a tartalmi és a szerkezeti egység. Különböző képek, impressziók, szenvedélyes kitörések, vagy nyugalmi állapotok ütköznek egymással a zenei formák kisebb vagy nagyobb elemeiben.

2.       Hiányzik a tonális egység is. A harmonikus és a melodikus kifejezőerő a modulációk és a disszonanciakezelés sajátos egyidejűségében valósul meg.

Zeneszerzői életművét az évszádok során rengetegféleképpen ítélték meg. Ha a zenetörténet alakulására gyakorolt hatása nem is volt jelentékeny, művei kitűnően képviselik a 16. sz végi zenének azt az ágát, amelyben a reneszánsz kor régebbi stílusai és eszményei szinte egyik pillanatról a másikra semmivé váltak.

Ø      Claudio Monteverdi (1567-1643)

Tanítómestere M. A. Ingegneri. 1590-ben Vincenzo Gonzaga mantovai herceg szolgálatába lépett, és kíséretében többször járt külföldön – Magyarországon is megfordult. 1601-től a herceg kinevezte udvari zenemesterévé, 1613-tól haláláig pedig a Velencei Szt. Márk-templomban működött.

Színpadi, s több más műve révén Monteverdi művészete már a következő korszakhoz, a barokkhoz köthető. (Operái pl. Poppea megkoronázása, Orfeo, Odüsszeusz hazatérése...) Egyházi zenéjének és madrigálkompozícióinak bizonyos része ugyanakkor a két korszak időhatárán állt, s mint ilyenek, világosan elkülöníthetők az új stílusban írt daraboktól.

Madrigálkötetei közül az I-IV. valamint részben az V. kötet darabjai képviselik több-kevesebb súllyal a XVI. század utolsó negyedének stílusát.

Jellemzői:

1.     Az egyes szakaszok gyakran rövid motívumokból építkeznek. Találkozhatunk olyan motívumokkal is, amelyek díszítő jellegűek, de egyben szófestő szerepük is van, s így a zenei anyag szerves részét alkotják.

2.     Gyakoriak az egy-két hangon tartott, vagy kis terjedelemben mozgó, recitáló jellegű motívumok is, ezek általában az expresszivitás fokozásának eszközei.

3.     Deklamatorikus részletek ugyancsak sűrűn előfordulnak az egyes darabokban. a IV. kötet egyik madrigáljában olyan szakasszal is találkozunk, amit a szerző metrum nélkül jegyzett le, lehetőséget adva ezzel az előadónak, hogy a beszéd ritmusát kövessék.

Az első Monteverdi-madrigálok az apró részletek megformálásának tekintetében a kortárs velencei zeneszerzők és más észak-olasz mesterek műveihez hasonlítanak.

Bár Monteverdinek már a legelső madrigálkötete is nagyszerű műveket tartalmaz (mint pl. az Ecco mormorar l’onde), ha a szerzőt, mint a késő reneszánsz kor egyik legnagyszerűbb madrigalistáját akarjuk megismerni, akkor a negyedik és az ötödik madrigálkötetet kell megvizsgálnunk. Az ebben szereplő darabokban Monteverdi apró, határozottan megformált motívumokkal dolgozik. Gyakran bizonyos szavakat a szerző egyetlen akkord fölé írta, hogy az előadók szabadon mondhassák a szöveget.

Monteverdi műveinek az egyik legeredetibb és legújszerűbb vonása az, hogy a zeneszerző ezeknek az apró motívumoknak a kombinálásával szerkeszti meg a kompozíciót. Nem egy madrigáljában egymás fölé helyezi a költemény különböző részeit a hozzájuk tartozó zenei motívumokkal együtt, amivel komplex, a korábbi zeneszerző-nemzedék imitációs polifóniájától gyökeresen különböző textúrát hoz létre.

A madrigálkötetekben Monteverdi harmóniakezelése, melodikája és kontrapunktikája is jellegzetesen egyéni. Míg Palestrina és Lassus a hármashangzatokat az egymástól független polifon dallamvonalak találkozásának eredményeként fogta fel; Monteverdinél már, mint minden mástól független, önmagában is létező zenei egységként jelenik meg.

Az ötödik kötet után Monteverdi majdnem 10 évig nem jelentetett meg újabb madrigálkötetet. Amikor aztán a hatodik madrigálkötet megjelent 1614-ben, a szerző már a velencei Szt. Márk bazilika maestro di cappellája volt. Akkorra már megkomponálta mantovai operáit (Orfeo, L’Arianna). Sőt, amikor Monteverdi 1643-ban meghalt, már a barokk kor első szakasza is véget ért.

A késői itáliai madrigalisták munkásságával egyidejűleg egy sajátos műfaj is virágzott, a párbeszédes madrigál, vagy más elnevezéssel madrigálkomédia. Ez színpadi mű, amely tartalmilag összefüggő, cselekményt elbeszélő madrigálok sorozatából áll. A darabokban esetenként hangszeres tételek is helyt kapnak. A leghíresebb Orazio Vecci (1550-1605) „L’Amfiparnaso” c. műve volt.

A németalföldi és itáliai madrigalistákon kívül Angliában is működtek madrigalisták, mint pl. Thomas Morley vagy Thomas Weelkes. Itt a többszólamú világi énekes zene később indult virágzásnak, mint a kontinens országaiban. Az igazi fellendülés csak a század utolsó évtizedeiben kezdődött, miután egy londoni kiadó 1588-ban nagy gyűjteményt jelentetett meg itáliai mesterek madrigáljaiból.

(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig

H. M. Brown: A reneszánsz zenéje)